Koszovóban újra régi a nóta

Jövő héten lesz öt éve, hogy a mainál akkor még egységesebb NATO – mondhatnánk úgy, hogy a Nyugat – erőszakkal elfojtotta a balkáni erőszakot. A 78 napos bombázás iskolapéldája volt a katonai intervenciónak, s bár hatékonyságáról lehet vitákat folytatni, az tény, hogy a balkáni tüzek fellobbantásában vezető szerepet játszó szerb sovinizmust a falhoz állította. Nagy kár, hogy a koszovói háborúként ismert hadjáratot követő béketeremtés és békefenntartás nem bizonyult többnek a szemben álló felek elválasztásánál. Hogy sem a testi, sem a lelki sebek nem gyógyultak be, és a javaikat vesztett emberek azóta sem tudták kiheverni a tragédiát – erre az elmúlt napok eseményei is rávilágítanak. Kosovska Mitrovicában úgy szabadult el az erőszak, mintha az elmúlt öt évben nem is történt volna semmi a konszolidáció érdekében. Bajram Rexhepi miniszterelnök már arról beszélt, hogy Koszovó területének felére kiterjednek az összecsapások, amelyekhez hasonló nem volt 1999 óta. A NATO nagykövetei rendkívüli ülést tartottak, a hivatalosan máig Szerbiához tartozó tartomány rendjére felügyelő KFOR német parancsnoka pedig erősítést kért. Bosznia elnöke arról beszélt, hogy az ellenségeskedések kiújulása destabilizálhatja az egész Balkánt.
Akárhogy is nézzük, olyan gyűlölet és elkeseredés maradt az emberekben, ami kétségtelenné teszi, hogy a külső erők kivonulásával minden ott folytatódna, ahol 1999-ben abbamaradt. De arról van-e szó, hogy az egymás mellett élő kultúrák, etnikumok és vallások kibékíthetetlen évszázados ellentéte kiújult, vagy arról, hogy a rendcsinálás felelősségét vállalók rosszul végezték munkájukat? A válasz rendkívül nehéz. Anélkül, hogy tagadnánk a hagyományosan tűzfészekként ismert Balkán problémáinak összetettségét, részben igazat adhatunk annak a nyugati felfogásnak is, miszerint a gazdasági prosperitás és a demokrácia magától értetődően elhozza a békét. A baj csak az, hogy a felek elválasztásán túl ez utóbbiakat nem teremtették meg az érintett területeken az elmúlt öt évben. A térség gazdasági növekedéséről – amely e szerint az elmélet szerint a béke forrása kellene hogy legyen – nem lehet beszélni. Rendkívül magas a munkanélküliség, a gazdasági élet legjelentősebb része a „szürke zónában” zajlik, legyen szó a fogyasztási cikkek bármelyikéről, vagy éppen az illegálisan forgalmazott cigarettáról, CD-kről, hogy a kábítószerről ne is beszéljünk. Mindenki lélegzet-visszafojtva figyelte 1999-ben, hogy mekkora felajánlásokat tesznek a balkáni rekonstrukcióra, de az a nyugati közvélemény, amelyik a tévéképernyőkre tapadt a bombázások ideje alatt, gyorsan hátat fordított, amikor a taktikai okokból lebombázott stratégiai jelentőségű szerbiai és vajdasági hidak újjáépítéséről lett volna szó.
Bár a figyelem középpontjában most Koszovó áll, nem szabad elfeledkezni arról, hogy problémaként egységet képez a Balkán, főként az egykori Jugoszlávia okán. Ha valaki Koszovót mond, akkor albánt is mond és szerbet is, velük pedig jön Szerbia, ahol nem történt lényegi rendszerváltás Milosevics távozásával. A délszláv mészárlás főideológusa mondjuk úgy, kényelmetlenné vált a szerb elit számára, s ezért küldték Hágába. Hiába ül most börtöncellájában, hiába övezte kiadatását hurráoptimizmus Brüsszelben és Washingtonban, utóda ugyanannak a terhes örökségnek a rabja. Súlyos következtetések nélkül siklott át a világ Zoran Djindjics egy évvel ezelőtti kivégzése felett, holott másról sem volt szó, mint arról, hogy a valódi változást pedzegető személyiséget kiütötték a nyeregből azok, akik a változást egyáltalán nem akarják. Nincs riadalom most sem, hogy a sokszor ismételgetett választások nyomán nagy hatalmat kaptak azok a radikálisok, akiknek a tömegbázisára minden túlzás nélkül illeszthető a csetnik szó. Kétség nem férhet hozzá, hogy a hadszíntéri vérengzésből most brutális futballszurkolásba átvitt energiáik pillanatok alatt ismét átválthatók egy kis etnikai tisztogatásra. S ha már ennél a „műfajnál” tartunk, ne feledjük azt, hogy a szomszédos Macedónia 2001-es polgárháborúja sem zárult le megnyugtató módon, vagy hogy Bosznia-Hercegovinában is csak a felszínen van nyugalom 1995 óta: a mélyben tovább forrnak az indulatok. A srebrenicai áldozatok újratemetését nem elég csak fájdalmas emlékezésként értékelni, látni kell benne a bosszúra szólító mementót is.
A bombázások végeztével a Nyugatnak jó esélye lett volna arra, hogy valódi változásokat kezdeményezzen a térségben. Ezt érezhetően elmulasztotta, és a cselekvésre alkalmas pillanat elmúlt. A háborúban megfáradtakat könnyebb a béke szolgálatába állítani, mint azokat, akik öt év múltán is bombatalálattól romos házukban, munkanélküliként nyomorogva azon elmélkednek, hogy miként vehetnek revánsot egykori, más nemzetbéli szomszédjukon. Még súlyosabb, hogy időközben a rendteremtők sorai is meglazultak. Nem mintha Párizs 1999-ben nem állt volna ellen egyes belgrádi vezetési célpontok amerikai részről történő bombázásának a NATO döntéshozatali fórumain, de végül mégis együttes fellépésre került sor. Ha a legújabb balkáni fellángolások komoly tüzet okoznak, vajon sikerül ismét egységet teremteni eloltására azoknak, akik egyre inkább szembekerülnek a globális porondon? Az iraki konfliktus és a terror elleni harc értelmezése miatt megrepedezett nyugati egység kételyeket ébreszt ebben főleg akkor, ha emlékeztetjük magunkat: a Balkánnak csak viharos történelme és foltos-pöttyös etnikai térképe van, olaja nincs.
Hiba lenne az is, ha itt, Magyarországon elfeledkeznénk az újraéledő erőszak földrajzi közelségéről. Ha másért nem is, azért legalábbis, mert sok nyugati (National Geographic) kiadású Balkán-térképen hazánk mint odatartozó ország szerepel, ami nem véletlen, s bizonyos szempontból jogos tematizálás is. Bár sikkes mostanság arról értekezni, hogy „belátható időn belül Magyarország területét közvetlen veszély nem fenyegeti”, ez, a fentiek figyelembevételével nem igazán állja meg a helyét, arról nem beszélve, hogy a magyar nemzeti érdekek képviselete és védelme hányatott múltunkból eredően konkrét határon túli kötelezettségeket is jelent. Amikor Újvidéken etnikai színezetű villongásokat vált ki a koszovói feszültség, s a délvidéki magyaroknak gombóc van a torkukban, akkor aligha megnyugtató, hogy az aktuális magyar védelmi felülvizsgálat megállapításai szerint nincs közvetlen fenyegetettség, s ezentúl csak Irakban és legalább ugyanolyan messze kell megvédeni a nagy közös érdeket.
A sors fintora, hogy a balkáni tűzfészek éppen akkor forrósodik fel, amikor a jelenlegi budapesti vezetés magabiztosan sivatagi expedíciós erők felállításáról ábrándozik, és több száz főt bocsát el attól a katonai felderítéstől, aminek a legfontosabb feladata Magyarország regionális fenyegetettségének folyamatos szemmel tartása. Ha a jövőbe tekintünk, nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a Balkán (és akkor még nem beszéltünk a velünk északra és keletre „szimpatizálókról”) még évtizedekre munkát adhatna számukra. A jelenlegi globális helyzetben hiba lenne egy bizonytalan jövőjű NATO-tól, egy védelmi identitását körvonalazó Európai Uniótól, pláne az érdekei után koslató Egyesült Államoktól várni védelmet.