Milyen távol vagyunk Ausztriától?

Március elején Hirscheggben, Budapesttől mindössze négyszázötven kilométerre még zuhogott a hó. A kis hegyi falucska főterén, a templom és a polgármesteri hivatal előtt vagy százötven magyar fiatal hallgatta a polgármestert, Gottfried Presslert, aki köszöntötte a Magyar Egyetemista és Főiskolai Alpesi Síbajnokság résztvevőit. Beszélt az osztrák– magyar barátságról, Vincze Pál és oktató- csapatának áldozatos munkájáról, akik decembertől március közepéig tanítják az ide érkező egyetemistákat és hozzátartozóikat a síelés alapjaira. Aztán elmondta, hogy a környékbeli sípályákat nagyon sok magyar látogatja, s a helybéliek ennek nagyon örülnek, továbbá szólt a folytonosságról, arról, hogy az alpesi síbajnokságot immár tíz éve ő nyitja meg.
Számosan hallgattuk a beszédet, elállva a keresztutat. Az érkező osztrák autósok leállították a motort, és idegesség nélkül, csendben várakoztak, amíg véget nem ért az ünnepség. A megnyitó méltóságát emelte, hogy az egyik szűk utcácskából menetelve megjelent a hirscheggi és a salzstiegli fúvósok zenekara, alpesi dallamaikkal zöld jelzést adva a verseny másnapi megkezdésének. A megnyitó végén, a főtértől nem messze, a pisztrángoktól nyüzsgő patak partján, egy faházban a község vendégei voltunk egy Glühweinre. Amíg kortyolgattam a forralt bort és melengettem a kezem a forró csészével, arra gondoltam, miért van az, hogy az osztrákok mindennek meg tudják adni a módját. Kiszámíthatóságuk, rendszeretetük, hagyományaik féltő őrzése, elvégzett munkájuk megbecsülése az oka, avagy a hegyi népek makacs akarata, hogy legyűrjék a természeti elemeket? Nem tudom. Gyakran emlegetik magyarázatként, hogy nem töltöttek fél évszázadot szovjet fennhatóság alatt… Mégis feltűnő, hogy a saját életüket élik, és abba nemigen engednek beleszólni. Ezen a steyeri környéken ismertem meg egy nyolcvanhárom éves vendéglőst, Julius Hackert, akinek St. Hemma-i fogadója háromszázötven éves múlttal dicsekedhet. Ezernégyszáz méter magasból, az ólomkeretes ablaküvegekből körbe lehet tekinteni az Alpeseken. A fogadó évszázadok óta a keskeny hegyi ösvények vándorainak, kereskedőinek találkozóhelye volt. A sót, a dohányt cserélték itt ki, jelenleg a turisták pihenője. Julius Hacker mesélte, hogy ez a fagerendás, olajos padlójú menedékház már az ük-ükapjáé volt. Bár jönnek most is idegenek, hogy megvegyék, de nem adja el semmi pénzért. A fogadóhoz hatvanöt hektár erdő és gazdaság tartozik, s a fia fogja örökölni – mondta. Ahhoz, hogy egy idegen itt területet vásárolhasson, legkevesebb tizenöt év helyben lakást kell igazolni, és később vállalni a gazdálkodást, az állattenyésztést, a fakitermelést – magyarázta Julius, az idős vendéglős. De még ez sem elég – folytatta –, mert elővásárlási joga van a helyieknek, sőt a polgármesteri hivatal választott képviselőinek kell az eladáskor rábólintaniuk az üzletre.
Az állandóság és a folytonosság hagyomány Ausztriában. Emlékszem, tizenkét éve ezt magyarázta nekem St. Anton am Arlberg, Ausztria leghíresebb sícentrumának magyar származású gyógyszerésze, Báno doktor. Amikor 1956-ban a hegyi faluba érkezett, az még szegény vidéknek számított. A helyiek áldozatos munkája és öszszefogása, az osztrák állam kedvező bankhitelei tették néhány évtized alatt St. Antont virágzó síparadicsommá, idegenforgalmi látványossággá. Báno doktor magyarként ma az egyik legmegbecsültebb polgára a községnek. Gyógyszertárai, szállodái vannak, és ő állítja elő a híres Tiroler Murmelin kenőcsöt, amelyet a síelők a zúzódásokra, izomfájásokra használnak. Bár Báno doktor idegenként érkezett, de – mert együtt dolgozott a tiroli parasztokkal, helybeliekkel – befogadták.
Az osztrákok nemigen törődnek azzal, mit szólnak ehhez vagy ahhoz a külföldiek, jó-e nekik, vagy sem. Tudják, ami jó az osztráknak, az a vendégnek is jó. A nemzetközi érdekeltségű bevásárlócentrumok nem tarthatnak nyitva vasárnap vagy ünnepnap. Mi csak most jutottunk el odáig, hogy nemzeti és vallási ünnepeinken zárva tartanak a mamutcégek. De másként sem zavartatják magukat. A szokásjog itt nagyon erős. A kisebb és közepes nagyságú városok boltjai ebédidőben bezárnak, és csak délután háromkor nyitnak a tulajdonosok, kipihenve, mosolyogva. Náluk számít az ember, a nyugalom, a derű. Hirschegg egyetlen jól ellátott mindenesüzlete szombaton és vasárnap lehúzza rolóit. Pedig tudják, hogy a közeli Grazból, Klagenfurtból is sokan jönnek ide síelni, és lenne nagy forgalom. Nem tőrödnek vele. Az egész heti munka után jár a hétvégi pihenés. Jók az önvédelmi reflexeik.
Nos, ilyen gondolatok kavarogtak bennem a glühweinezés közben. Az egyébként civilben gazdálkodó, állattenyésztő polgármesterrel is koccintottam, dicsérve a havas időt, ami Ausztriában áldás a több tízezer sífelvonó, Hütte és Gasthof tulajdonosainak. Persze, mi magyarok is többnyire megváltozunk a sógoréknál. Megtaláljuk a szemétkosarat, a gyalogost a zebrán udvariasan átengedjük, nem tülkölünk, fényszórózunk őrülten, ha egy lassú osztrák gépkocsivezető kerül elénk, a sífelvonónál végigvárjuk a sort , nem sodorjuk el a másikat… Soroljam tovább? Ilyen a hangulat, és ez ránk is hat. A kint dolgozó magyarokat megbecsülik, s a magyarok is megbecsülik magukat. Nem véletlen, hogy Steyer tartomány e részén is szeretik a magyarokat. Jó vendégnek tartják őket, jól is fizetnek. Igaz, minden magyar tudja, hogy a sör, a Wiener Snitzli, a Frittaten Suppe és az Obstler ára ugyanannyi, mint tavaly és tavalyelőtt… Minden kiszámítható, a magunkkal hozott pénzt előre ki lehet porciózni, nem éri az embert meglepetés. Az ezernyolcszáz méteres Salzstieglben a három napig tartó alpesi síverseny jól sikerült. Vincze Pál, a budapesti műszaki egyetem testnevelési tanszékének vezetőjét, a síverseny szervezőjét az osztrák edző kollégák is becsülik. Tudják, sziszifuszi munkát végez évtizedek óta néhány edzőtársával együtt. Nem hegyi gyerekeket kell síelni megtanítaniuk, hanem sok esetben alföldi, nagyvárosi fiatalokat. Akiken sohasem volt síléc, egy hét múlva már a piros pályán is le tudnak jönni. Persze, a síoktatás huszonöt évvel ezelőtt nem Ausztriában kezdődött, hanem előbb a Normafánál, majd Szlovákiában, Donovaly és a Chopok lejtőin. Azóta két nemzedék nőtt fel, akik gyermekeiket először Pali bácsihoz, a ,,mágushoz” hozzák, mert neki türelme van hozzájuk. A profi osztrák síedzők, az öreg hegyi mentők is ezt látják: a következetességet, a kitartást, a szorgalmat, az állandóságot.
Pedig hány Vincze Pál van Magyarországon! Munkájuk sokszor a pillanatnyi ötletek, kapkodások, előnytelen politikai változások, átgondolatlan intézkedések, kicsinyes érdekfonódások miatt bukik meg. Hazafelé hallom az autóban, hogy az uniós választásokon a pártoknak közösen kellene indulniuk, a köztársasági elnököt válassza meg közvetlenül a nép, meg hogy a szocialista pártnak a dodzsemről a tűzpiros Ferrarira kellene váltania. Közben az autóban arról beszélgettünk, hogy kit mennyi befizetetlen, elmaradt sárga csekk vár otthon, mert a síkiruccanásnak bizony ára van. És a csekkek nem sokáig várnak.