Mire figyelmeztet a koldustarisznya?

Nem tudom, van-e Európában még egy nemzet, a miénkhez hasonló, amelynek népe átélt annyi bizonytalanságot, mint mi. Szinte hallom az ellenkezést, ismét valami parasztbánat következik. Azt tartom, mindenki arról szóljon, ami legjobban fáj, nekünk pedig ez a legrosszabb. Fiatalabb koromban azért áhítoztam, hogy csak azt a harmadik évezredet megélhessem. Milyen más lesz akkor majd a világ! Most már azt kérdezem: ugyan mitől változna? Ha magunk nem újítjuk, nem kényszerítjük, önszántából a világban nem formálódik semmi. Következik a lemondás: de hiszen mi mindenhez kicsik vagyunk. Fonjuk hát karba a kezünket, és várjunk. Kire és mire? – így kezdődik az a levél, amelyet érkeserűi Vincze András írt. Aztán így folytatja: „Átgondoltam ezt az utóbbi tizenöt évet. ’89-ben töltöttem be ötvenedik évemet. Azt az életkort, amikor az emlegetett régi időkben már megfelelő gazdasággal-családdal álltak az ősök a hétköznapokban. Részemre akkor kezdődtek az új megalázások, nem mintha a kolhozidőkben nem jutott volna sok abból, ami másszor egy század alatt sújtotta paraszt őseimet. Most éppen ott tartok, hogy kifogytam jószágból és takarmányból egyképpen, de adóssággal tetemesen meggazdagodtam. Csak azért, mert hittem ennek a mostani kormánynak. De hiszen ők biztattak, hogy gond nélkül folytathatom azt az egészségesnek indult családi gazdaságomat, ami századokon alapja volt a mi országunknak. Tévesztés-vesztés, magam pedig nyakig beleestem. Felhoztam az utóbbi másfél évtizedet. Amennyi rángatást elszenvedtem a többiekkel együtt, még nem írta le senki. Egyik bizonytalanságból hulltunk a másikba. Mindennek a gyökere pedig az volt, hogy a parasztság ennyire félretaszított még soha nem volt, mint 1945 utántól. Hirdették rólunk, hogy gőgösek, rátartiak vagyunk, nekünk semmi új nem tetszik. Ebből annyi az igaz, hogy mindenből csak a maradék jutott részünkre. Még amit mi termeltünk, annak is a java másé lett, örvendezhettünk, ha valamit mégis kaptunk belőle. Ha szóltunk, az elégedetlenkedés majdhogynem lázadás volt, mert rólunk úgy ítéltek: te arra születtél, hogy termelj, adózz, a szádat pedig tartsad, mert úgyis sok van a rovásotokon. Lássuk hát, mi az a sok?”
Itt a levélben is új oldalt kezdett András, ezért a pontosság hiteléért leírom, az Ér túloldaláról apjáék Bihar megye innenső oldalára kerültek, de az érkeserűi származást mindig kiemelte ő, hiszen az a keserűség itt is emlegethető. Különösen, ha a paraszti sorsot tekintjük. A levél így folytatódik: „Ott kezdem, nehezen hajlottunk mi a kolhozigába. Ötvenhat után, mikor egy az egyben az egész falu beállt – mert mit tehetett mást –, sarokba löktük az alapszabályt, és megnöveltük a háztájit, elkezdtünk magunk után jobban boldogulni. Ezt is felrótták, de nem vettük figyelembe. Cserékkel gépekhez jutottunk a szomszédokból – határon túlról –, megjártuk érte a pártbizottságot, de egy terven kívüli bárányelhullás egyenesbe hozta görbe útjainkat. Aztán ránk köszöntöttek a kisgazda vezetésű öszszevisszaságok. Hadd ne emlegessem. Aztán visszajöttek, akik el sem mentek, Hornék, mi meg nem kaptunk levegőt sem. Egy gyertyányi fény felpislákolt, családi gazdálkodással készülhetünk életünk nehéz fordulójára, be az unióba, ha nem kárhozott volna ránk Németh-Szanyi-Benedek, s hogy mi rímel rájuk, azt elhallgatom. Most álldogáltunk az útfélen, a fél ország nevében, és kimondtuk: elegünk lett. Mire mi bekerülhetünk akármilyen szövetségbe, jelvényként kiakaszthatunk egy-egy koldustarisznyát az ólakra-istállókra-melegágyakra, majd a határ egy-egy dűlőúti fájára, ezzel készülhetünk az ünnepélyes fogadtatásra.
Reggeli italok, hűtőházak megöregedett húsféleségei kínálkoznak a fogadó gazdagok jóvoltából, köszönjük, nem kérünk belőle. Pedig olcsó, mert odahaza az már csak kutyának való, de hátha kapnak rajta a befelé törekvők, akikről úgy hiszik: nekik minden jó. Hát ilyen mélységes mélyre nem jutott még a magyar földművesség. Mi van akkor vissza? Tizenkilencedikére odasorakozunk az Országház elé, sok megkeseredett nevében, akik feljutunk, és még egyszer szólunk: figyeljenek már oda: mit kíván a magyar nemzet!
Nincs mivel zárjam a levél sorait, de tegye mindenki a magáét most a legelhagyottabbak érdekében, mert elvész az az ország, amelyik népét elveszíti.”