Süllyesztőbe került az agrárbéke

Már akkor meghalt az agrármegállapodás, amikor megszületett. Nagyon sok gazdának ez a véleménye most, majd egy hónappal az agrárbéke kitörése után. A tüntetők képviselői és a földművelésügyi minisztérium által jegyzett dokumentumról már az aláírás másnapján tudni lehetett, hogy messze van azoktól a követelésektől, amelyek kikényszerítése érdekében az utakra vonultak a termelők. Mégis, egy darabig úgy tűnt, május elejéig a kemény küzdelemmel kisajtolt engedmények a magyar mezőgazdaságban csendet teremtenek. Az agrárbéke azonban hamar odalett, a gazdák a mindennapokban kevés változást éreznek. Ennek sok oka van. Többek között az, hogy a demonstrálók nem használtak ki minden lehetőséget. Mondjuk ki nyíltan: túl hamar megegyeztek.
Nehezen felejthető annak a gazdának az arca, aki a rendszerváltás utáni legnagyobb parasztmegmozdulásról tudósító számtalan tévériport egyikében kurucos határozottsággal közölte: bizony, nem nyugszanak addig, amíg nem kopogtatnak be a traktorok orrával a Parlament ajtaján. Ez az elszántság a demonstrálókra általában is jellemző volt. Súlyosan tévedett, aki azt hitte: az utakon állók lelkesedése könnyen hamvadó szalmaláng. A tiltakozóknak már nem volt mit veszíteniük. Érezte ezt a kormány, ezért szinte napról napra változtatott a retorikán. Fokozatosan vonult vissza, miközben a demonstrálók remek taktikával szorították a gyűrűt a főváros körül.
Már csak a végkifejlet hiányzott, ami megkoronázta volna a majd kéthetes helytállást, és szimbolikusan is megmutatta volna a gazdák erejét. A traktorok Kossuth téri megjelenésére számítottak a demonstrálók támogatói. Arra, hogy csakugyan ráijesztenek a kormánypárti honatyákra a súlyos hitelekért vásárolt erőgépek, ha felsorakoznak az ország háza előtt és az agrárminisztérium ódon épülete körül. Arra, hogy a nehéz földekhez szokott traktorkerekek megjelenése a pesti aszfalton egyértelmű üzenet lesz a kabinet és a közvélemény felé: itt vagyunk, még létezünk, nélkülünk sorsunkról nem dönthettek.
Nem így történt. A végkifejlet elmaradt. Persze utólag mindig könnyebb okosnak lenni, de tény: a Kossuth téri bevonuláshoz szükséges lendület még benne volt a tiltakozókban. De csak akkor, abban a pillanatban. Azóta megjött a tavasz, és beköszöntött a mezei munka dandárja. Nagy úr a föld. A szántók, dűlők parancsolnak most a gazdáknak. Szántani, vetni kell ahhoz, hogy meglegyen az idei kenyér. Akkor is, ha az embert továbbra is szorítja az aggodalom és az elkeseredés. Ezért van az, hogy a februári demonstrációs hullám most nem ismételhető meg. Bármennyire is igazuk lehet azoknak, akik újra az utakra szólítják a termelőket, vagy a Kossuth téren próbálják azt pótolni, ami elmaradt: az agrármegállapodást már aláírták. Azok is, akik a tegnapi megmozdulást szervezték. S jóval nagyobb nyomás kellene ahhoz, hogy az egyezségen a kormány változtasson.
Mert lenne min, nem véletlenül kapta azt a becenevet a február 25-én született dokumentum, hogy kirakatmegállapodás. A kormányzati vállalások egy része nehezen számon kérhető. Némelyik pont nem több szimpla szólamnál. Különösen a beígért „azonnali” piacvédelmi intézkedések bevezetése vált bohózattá. Megy az időhúzás addig, míg aztán beköszönt az unió, és végképp lehetetlenné válik a külhonból érkező dömpinggel szemben a határozott fellépés. Tény az is, hogy a lehetetlenül alacsony árak a sertéspiacon szinte változatlanok maradtak, és a tejpiacon is felemás megoldás született. Az égetően szükséges kedvezményes kistermelői agrárhitel még nem érkezett meg az érintettekhez. De arról is hallani, hogy ahol a program elindult, a bankok belső üzletszabályzatai továbbra is kizárják a rászorultakat a forrásból. A kormány önként vállalt szorgalmi feladata szintén mű(tej)balhénak bizonyulhat. A reggeli italok ellen folytatott hadjárat hamar elcsitult, az a bizonyos szög pedig gyorsan kibújt a zsákból: e termék visszaszorításáért cserébe újra megkapnák a kereskedelmi láncok a beszerzési ár alatti értékesítés lehetőségét. Ami nagyobb csapás lehet a termelőknek, mintha a tejpótlót minden bolt polcairól eltüntetnék.
A megállapodásban foglaltak messze állnak azoktól a követelésektől, amiket az érdekvédelem a demonstrációk kezdetekor, illetve a hamar vakvágányra futott Nemzeti Agrárkerekasztal-tárgyalásokon megfogalmazott. Nem véletlen, hogy a két ellenzéki párt hamar visszatért az alapkérdéshez, és egyre hangosabban követeli, a kormány pótolja az idei költségvetésből eleve hiányzó százmilliárd forintot. Elsősorban az uniós területalapú támogatások mellé adható nemzeti kiegészítésről van szó. Ez a csatlakozási megállapodásban vállalt összeg ugyanis nem kapott fedezetet az idei büdzsében. Bankok előlegeznék meg ezt a pénzt, aminek költsége van: a május-júniusra előrehozott első kifizetéseknél a folyósítás díjának felét a termelőkre terhelnék. Ez utóbbi szintén az agráregyezségben szerepel, egyes szakértőknek azonban a konstrukció láttán égnek áll a haja. Vajon mennyire bízhatunk abban, hogy a banki előleget a jövő évi költségvetésből csakugyan visszafizeti a kormány, miközben a 2005-ös uniós juttatás nemzeti kiegészítését is be kellene terveznie? A nyár elejére ígért kifizetésnek vajon mennyire feltétele az uniós támogatásokat folyósító intézményrendszer működése? Mert arról továbbra is azt hallani, hogy változatlanul csúszásban van az előkészítése.
Lehet tehát sorolni azokat az érveket, amik alapjául szolgálhatnak bármilyen újabb demonstrációnak. A Kossuth térre azonban már nehezen hívhatók fel a város határában egyszer már őrt álló traktorok. Igaza van annak, aki úgy gondolja: az uniós belépésig hátralévő bő egy hónapban nyomást kell gyakorolni a kormányra, hogy legalább az élő megállapodást végrehajtsa. Ez is milliárdokat jelent, ami egy kicsit legalább enyhít a gazdálkodók megpróbáltatásain. Azonban a jobboldalon egyet már megtanulhatnánk: minden fellépés csak akkor ér valamit, ha az egy oldalon állók összefogásán alapul. Az erők szétforgácsolása, a puskapor pocsékolása mindnyájunk erejét gyengíti. Ezért a gazdákat az utakra vezető hat szervezet kötelessége biztosítani a közös érdekvédelem lehetőségét. Ezt várja el a parasztvezetőktől a bizalmat beléjük helyező gazdatársadalom. Azok az emberek, akik tíz napot töltöttek az utakon, nem keveset kockáztattak: hatósági zaklatást vonhattak a fejükre, piaci kapcsolataik kerülhetnek veszélybe. Jogosan várják el a kormánytól, hogy a megállapodás teljesüljön, és jogosan várhatják el érdekvédelmi vezetőiktől is, hogy együttes, felelősségteljes fellépéssel azt kikényszerítsék.
A magyar átok a parasztság átka is ebben az országban. S ez az átok sokaknak a vállalkozásába, állásába kerülhet a csatlakozás után. Mert ha erősebb lett volna a gazdák között az elmúlt bő évtizedben az összefogás és a szolidaritás, már régen előrébb tartanánk. Ha a kormány az ellenérdekelt erőket szolgálja, akkor az érdekvédelem erősítése és a gazdasági szövetkezés a megoldás. Ismerjük ezt a receptet, mindenki kívülről fújja már. Mégis, amikor meg kellene valósítanunk, valami mindig közénk áll.