Szociális temetés

A Bükk és a Zemplén hegyvonulatai közötti vidékre évek óta vándorolnak a romák, ellepik az aprófalvakat. Pedig errefelé nincs gazdálkodás, nincs munka, nincs pénz, és úgy tűnik, nincs jövő. A majdnem ezerfős Rakacán például kilencven százalék a cigány lakosság aránya. Rendszeres munkája csak néhány embernek van.

Kutyafalkák az úton, zsivajgó gyerekek; pezseg az élet a rakacai főutcán. A potyogós vakolatú házak udvarán pajta-, góré- és csűrromok: valamikor gazdaemberek lakták a falut. Foghíjas, viseltes ruhájú, idősebb roma férfi jön szembe, megállunk köszönni.
– Az itt a baj – mondja –, hogy sok a cigány, azt’ nem akarnak dolgozni. Gyerekek tartják el a szülőket: családi pótlékból, segélyből élnek. Régen, ha munkát nem vállalt, családit se kapott az ember. De én rájuk szoktam szólni, mert polgárőrparancsnok vagyok meg képviselő. Turcsik Tibor – nyújtja a kezét. – Úgy hallom, el akartok menni a kisebbségi önkormányzat elnökéhez, Kiss Jánoshoz. Hát az a Kiss a cigányoknak semmit sem ad! Évente megkap hétszáztizenötezer forintot, és az egészet elélvezi. Az adófizetői pénzünket!
Alacsony, szőkés hajú férfi bólogat az önkormányzati képviselő mellett.
– A szociális bizottságnak is elnöke vagyok – mondja Turcsik Tibor. – Havonta negyvenezer forint jut, hogy megoldjam az összes cigány problémáját. Hogyan osszam el? Mondtam a kisebbségi önkormányzatnak, húszezret vagy hatvanezret az ő pénzükből is osszunk szét! Amit mi osztunk, az csak betegsegély. Ha nincs betegség, nincs segély. Most is meghalt egy szegény cigány asszony. Az önkormányzat adott százezer forintot. A polgármester úgy állt hozzá, ahogy kell. De a kisebbségi önkormányzat húszezer forintot se tett mellé.
Az alacsony, szőkés férfi átveszi a szót:
– Sokan elmennének dolgozni, csak nem mindenkit vesznek fel, mert nincsenek képesítve, meg eleve roma származásúak. Aztán hetekig dolgoznak, és nem fizetnek nekik. Sokszor éppen a cigány vállalkozók csapják be őket. Havonta egyszer tudnak hazajönni a családjukhoz. Olyan helyeken laknak, hogy eszi őket a csótány. Akkor inkább ellapátolom a havat onnan, ne! Kapok száz forintot meg segélyt. Fölveszed ezt most? – néz a magnómra hirtelen. – Fölveszed, aztán kivágod, ami neked tetszik, mi?
– Igen.
– Hát az benne legyen, hogy vannak itt kiemelkedő emberek. Akik tanulnak, főiskolára is elmennek. Ezeket egyáltalán nem támogatják. Mondok valamit. Más településekről járnak ide tanárok. A gyerekek eddig odapisiltek, odaszartak – elnézést, hogy így mondom – az iskolában a folyosóra meg a terembe. Én érettségiztem, főiskolára jártam, de feltakarítottam, hogy a tanárok bele ne lépjenek.
– Mióta polgárőrség van, az ilyet nem engedjük – mondja Turcsik Tibor.
– Polgárőrség? Fene, aki megette – méltatlankodik két házzal odébb egy asszony. – A kocsmában tartják az ügyeletet, nyitástól zárásig.
Rakacán a kisebbség a többség, kilencvenszázalékos a romugró cigányság aránya. Nem véletlenül: néhány éve valóságos népvándorlás figyelhető meg Észak-Magyarországon; a Bükk és a Zemplén között fekvő kis falvakban telepednek meg a Dunántúlról elköltöző romák.
– Itt egykor erős volt az egyház befolyása, az emberek elfogadtak alapvető értékeket – mondja Demkó Balázs görög katolikus parókus. – A kilencvenes évektől viszont meghonosodott egy réteg, amely nem ismer sem istent, sem embert. Ettől függetlenül a település közbiztonsága a környék falvaihoz képest szilárd. Sok csereháti településen mindennaposak a lopások, rablások; sőt az egyik községben az a szokás, hogy a gyerekek kövekkel dobálják az áthaladó autót.
A lelkész fiatal ember; drogelvonó intézmény megteremtésén fáradozik, ahol Északkelet-Magyarország szenvedélybeteg fiataljai absztinenciát tartanak, dolgoznak és imádkoznak. Már megalakult a terápiás közösség; szeretnének a helybeliekkel közös programokat szervezni. Mintagazdaságot alakítanak ki, ahol a drogosokat is, a falu lakóit is megtanítják kertészkedni, nyulat pucolni, tehenet fejni.
A rakacai cigányság nem vallásos, inkább babonás nép. Vannak asszonyok, akik azért járnak temetésre, hogy megnézzék a holtat: úgy hiszik, akkor nem fogja zaklatni őket.
Nem tudni, hányan dolgoznak most a helybeliek közül; van, aki azt mondja, ötvenen, van, aki azt, húszan. Olyan is akad, aki azt állítja: négyen. Délre jár az idő, a patak hídjánál néhány férfi állít meg; kivallatnak gyorsan, mit akarunk. Az önkormányzat szó hallatán nagyot köp egyikük.
– Föl tudnám robbantani az egészet. Milyen önkormányzat ez? Nem ad munkát, se pénzt! Régen, ha dolgoztál, volt pénzed. Meghalt az a szerencsétlen Aranka, nyolc gyereket hagyott a férjire; százezerbe’ volt a temetés, de kikövetelik tőlük, rohadjanak meg!
– Az, levonják a segélybűl – teszi hozzá a másik, és topog idegességében. – Itt a szociális temetés olyan, hogy egy rossz funérládába rakják az embert. A cigánynak nem jár rendes temetés. Pesten a kutyát is szebben temetik! Egész délelőtt az után járt a család, hogy a gyerekeknek legyen cipőjük, ne álljanak a hóban mezítláb! Ez önkormányzat? Azt kéne minálunk is, mint a szlovákoknál: összefogni. Beszélni kéne az Aladárral.
– Maguk innák meg a levét – mondom.
Hallgatnak, komoran néznek maguk elé.
– Nekem öt szakmám van – szól a harmadik. – Egyikkel se kellek sehova. Agyondolgoztam magam, ötvenéves vagyok. Arra jók voltunk, hogy felépítsük nekik a szocializmust. Az egész országot a romákkal építtették fel, mikor le volt bombázva. Aztán bezárták a bányákat is, mindent. Uram, itt olyan márványkő van a határban, hogy még Pestre is vitték a maszekok, a nagylóvésok. Senki nem akarja kifejtetni, eladni, hogy legalább ebből legyen munkájuk az embereknek.
Megint elhallgatnak, mert a patak utcája felől népes család közeledik, műanyag csokrokkal, koszorúkkal. Mennek a temetődomb felé.
Kiss János takaros, de rozzant házban lakik a falu szélén. Két nagy traktor áll az udvarán. Odabent katonás rend, a konyhában linóleum.
– Most jövök a temetőből – sóhajt a cigány önkormányzat vezetője, alacsony, inas ember. – Elhúztam a havat a traktor tolólapátjával.
– Igaz, hogy visszakövetelik a családtól a temetés árát?
– Jaj, dehogy igaz. Ez szociális temetés, a lobogóért, a helyért, a sírásóért, a koporsóért az önkormányzat fizet. A farostlemez koporsó negyvenhatezer forint, az afölötti legolcsóbb már kilencvenötezer volna. Szerencsétlen család, az asszony évek óta asztmás volt, a gyerekeket én hordtam Nádaskára, a kisegítőbe.
– Mit tudnak tenni az életszínvonal javításáért?
– Semmit. Az orvosság ingyen van; ha Szendrőbe vagy Edelénybe kell vinni a gyereket, ingyenes az út is, és még kapnak kétezer forintot kajára. Ne mondhassák: éhen nem tudják megjárni. Azt ajánlgatja a rádió a cigányoknak, forduljanak az önkormányzathoz. De mit csináljon az önkormányzat, mikor minden évben kevesebb a pénze, az igény meg egyre nagyobb? Ha van lehetőség, hogy két embert munkához juttassak, a fejem belefájdul: ennyi közül ki legyen a kettő? A munkanélküli-segély csak pár hónapig jár, azután el kell menni közmunkára; ha kétszáz napot dolgozott az illető, megint jogosult a segélyre. Most lesz huszonöt fő, akit fel lehet venni közhasznúnak. A többinek azt kell mondani, várjál hat hónapot vagy nyolcat. Mióta képviselő vagyok, megbolondítik a fejemet! Vigyem az embereket tanfolyamra, lesz munkájuk. Elvittem négyet; egynek lett munkája az önkormányzatnál, de nem ért semmihez az sem, arra nem volt elég a három hónapos tanfolyam. Ráadásul mindenki akar dolgozni, de csak akkor, ha nincs munka.
– Ön állítólag feléli a kisebbség vagyonát.
– Turcsik Tibor mondta? Jaj, mennyit kell ezekkel az emberekkel veszekedni!
Százhetvenötezer forintot kapunk negyedévente a működésre, abból járunk gyűlésre, abból veszek irodaszert, vetőmagot, minden családnak sárgarépát, borsót, petrezselymet, egy kiló hagymát, fél kiló babot, vetni. Alig várja, hogy adjam, már meg is ette. A dughagymát megeszik zsíros kenyérrel. Felszántom a földet a határban, pályázatból vettük a traktort. Mindenki kap négy-négy sort, a nagycsaládosok eggyel többet. Az a munkájuk, hogy locsolókannával levegyszerezzék. Csak el kell vetniük a krumplit, vegyszerezni és fölszedni. De hiába mondom, hogy hagyják megnőni, kiszedik és megeszik, mikor még csak akkora, mint az ujjam. Ráadásul szedik a másikét is, aztán veszekednek. Vetettem egy hold kukoricát, ne a kukoricás gazdáét lopják. Tavasztól jön a gomba, a csipke, a kökény, a gyógynövények, azt szokták gyűjteni. Régebben én vettem át, de abba kellett hagyni, mert keveset adtak érte: a tinóru- meg a vargányagomba kilójáért kínáltak száz forintot. Két-három kilóért hajnaltól estig kell járni az erdőt; gondolja el, ha még el is kapja az a nagy eső, ami errefelé szokott esni, ami tavalyelőtt a házakat is kiöntötte; hazajön, csupa víz meg csupa sár az egész ember, aztán kap két-háromszáz forintot.
A képviselő idegesen húzogatja szemöldökét, csúszkál a tetoválás a homlokán.
– Harmincegy év százhetvenhat napot dolgoztam. Ötvenhárom éves vagyok. Van két család, aki gazdálkodik; elmenjek oda ganajt szórni, ötszáz forintért egész nap? A Kádár-rendszer a miénk volt. Aki haladni akart, volt munkája, ótépéje. Oda mentem, ahol többet adtak. Most mit tudunk csinálni? Lopni? Abba bele kell születni. Aki nem született bele, csak felébred utána éjjel és reszket. Minek az a polgárőrség is, inkább az arra szánt pénzt kéne szétosztani! Legalább tüzelőre odaadnák! Nyolcezer forint egy köbméter fa, ki tudja azt megvenni? Ha lopáson kapnak valakit, az nyolcvanezer forint; tízezer forintjával lefogják a munkanélküliből! Uram, én a Kádár-rendszerben felépítettem a házam, volt központi fűtés, víz. Most nem bírok venni annyi fát, hogy a kazánba tegyem. Én nem mehetek lopni, mert ha elindulok, viszek magammal negyven másikat, „ha a képviselő úrnak szabad, nekem is szabad”. Nézze meg, ott a sparhet, ne; tüzelek azzal, abba kevesebb kell.
Keskeny betonút kap fel a temetőhöz, látszik innen az irdatlan, gyönyörű vörös márvány szikla. A ravatalozó előtti placc négy sarkánál négy szentképes lobogó.
– Jaj, jaj, miért mentél el! Mi lesz szerencsétlen árváiddal, mi lesz most! Jaj, jaj, istenem! Mi lesz ezzel a szegény családdal! – gajdolja a koporsónál egy fekete kendős, zokogó öregasszony. A pap prédikál. Mögöttem szotyolát köpködnek, beszélgetnek a cigányok. A Sínai-hegyen tűzben, füstfelhőben jelent meg az Isten, mondja a lelkész. Olvadni kezd, csorog a hólé, a fagyos patakokat kerülgetve babakocsit tol egy cigarettázó fiatalasszony. Turcsik Tibor ismét odajön hozzám, közli, hogy a kisebbségi önkormányzat egy koszorút sem volt képes hozni a koporsóra. „Élt negyvenegy évet.” A rakacai cigányok fiatalon halnak, a közelmúlt temetései során negyven-, negyvennégy, ötvenegy, ötvenöt éves romákat búcsúztattak. A koporsó egyébiránt szép fekete, nem látszik, hogy farostlemezből készült. A fedél rajta van; nem tudják megnézni a vajákos vénasszonyok a negyvenegy éves Arankát, akinek már mindegy, hogy farostlemez vagy bükkfa a derékalja, nem érzi az éhség marását a gyomrában, nem fojtogatja többé az asztmaördög. Könyörögjünk az Úrhoz, énekli a pap. Copfos férfi szólít meg, elmondja, miért haragszik az önkormányzatra. Nem tudok figyelni, fáradt vagyok, az jár az eszemben, ugyan kinek lenne kedve ide visszajárni?
Temetés után a kocsmában gyülekeznek az emberek. A copfos ember ismét rám talál. Közli, elmosta tavalyelőtt az árvíz a házát, az önkormányzattal azóta vitája van. Papírokat is tud mutatni. A kocsmáros, egyben a környék egyetlen – igaz, nyugalmazott – rendőre a pultnál mosogat. A gyászoló férj bátyja egy rekesz sört rendel, azt föladják a hosszú asztalnál helyet foglaló rokonságnak, pár zacskó chipset is kínálnak hozzá, a gyerekek jaffaszörpöt kapnak. Megérkezik az aszszonyát vesztett férfi; apró ember, révetegen áll a pultnál. Vágni lehet a füstöt. Most veszem észre, a falon szentképek lógnak.