Szürkület

Magam részéről a taxit kiiktattam a közlekedés lehetőségei közül. Egyrészt lecsúsztam a társadalmi ranglétrának arra a fokára, ahol erre nem jut pénz, másrészt emlékeim a taxisokról nem túlságosan szívmelengetőek. Ha nagyon kellett, akkor soha nem jöttek. Beszélgetni akartak mindenáron. Akkor is, ha látszott rajtam, hogy nem vagyok beszédes. Tarifáikon soha nem tudtam eligazodni. Igaz, nem is nagyon törtem magam. Került, amibe került. Ma már fogalmam sincs, honnan volt pénzem erre.
Azt hiszem, akkor végeztem velük igazán, amikor meg akarták dönteni az Antall-kormányt, és nekem meg kellett kerülnöm fél Rákospalotát, hogy eljuthassak anyámhoz. Egyébként tíz perc az út, de akkor a kormányváltásban reménykedő ellenzék és buzgó segítőik lezárták az Újpalotára vezető hidat is, miközben feltartották és megrémítették egész Budapestet. Kifejezetten barátságtalanok, szinte katonásak voltak, nem tudtam, hogyan terjedhetett el ennek épp az ellenkezője. Azóta már tudom. Akkor csak féltem tőlük, és úgy vettem észre, más is. Törtem a fejem, hogyan mehetnék tovább, milyen kerülő utakon.
Azóta nem volt szükségem taxira.
Mint említettem, nem annyira politikai, mint anyagi okokból.
Nemrég azonban nem volt más megoldás, taxival kellett volna mennem egy előadásra, ahova vártak.
Végigsétáltam az utcán, köszöntem két fogadott kutyámnak, megsimogattam őket, és megállapítottam, milyen emberi néha gyalogolni. Kocsiban ülve például nem tudok szólni a kutyákhoz, veszélyes lenne. Aztán megálltam a Bosnyák téri templom előtt.
Régen mindig innen indultam, nem létezett, hogy ne álljon ott négy-öt kocsi is, válogathattam. Most egy sem volt. És meg sem állt egy sem. Őrült tempóban száguldottak tovább, a belga ámokfutó kismiska ezekhez képest, gondoltam. Csúcsforgalom, ráadásul kezdett esni az eső. Szürkület volt, mint Fehér György filmjében.
Míg vártam, eszembe jutott, hogy a repülőtéri drosztokért kész bandaháború folyik a taxisok között. A taxisok szeretik a repülővel érkezőket. Majd a legújabb taxisvita is fölrémlett. Hogy ők állítólag csak és kizárólag a taxiknak kijelölt helyen várakozhatnak, rendes parkolóban nem.
A beszélgetés valahogy így hangzott:
– Mobilon bárki odarendelheti az Opera elé a taxit.
– De ha nem visz magával mobilt az Operába? (Jogos a kérdés, gondoltam. Hogy valakinek nincs mobilja, az már nekem sem jut eszembe. Az a Sebeők. Ha meg más, akkor járjon gyalog. Gyalogolni egészséges. Persze nem az ilyen büdös, életveszélyes városokban, mint Budapest.)
– Nehogy már ott kelljen botorkálnia éjnek idején, az ötszázezer forintos ruhájában az Opera körül a sárban, míg arra nem megy valamelyikünk! – szónokolt a felbőszült, esélyegyenlőségért küzdő, IQ-betyár taxisérdekvédő. Nehogy már! De nagyon vigyáz az estélyi ruhákra ez a taxis aktivista! Kilométerről kiszúrja, ki van úgy öltözve, hogy érdemes neki megállni. De ezt már csak azért gondolom, mert közben kezdek elázni, és tíz perce ott kellene lennem, ahonnan, ha csodák csodájára megállna egy taxi, és valóban a legrövidebb úton vinne, már akkor is fél órát késnék.
Azért adtam még esélyt magamnak. Vártam.
Hirtelen nyugtalanító, furcsa érzés fogott el. Tudtam, történni fog valami, de fogalmam sem volt, mi. Mélységes mély a múltnak kútja, és mélységes mélyre lehet süllyeszteni magunkról alkotott személyiségképünkbe nem illő, esetleg azon csúnyán rondító emlékeket. Titkokat akár. Sötét titokvirágok nyílnak a süllyesztőben, lent virítanak, nem a napfényben. És általában az ilyen depresszióra hajlamosító, szürkületi órákban bújnak elő. Nem értek a mélylélektanhoz, de azt tudom, hogy a személyiség védekezik a sokkoló élmények hatása ellen. Teljesen elfelejtheti az ember a nagyon bántó vagy fájó eseményeket. Úgy tesz, mintha meg sem történt volna. Esetleg már másnap. Sötét szobába zárja, mint egy rabot, azt a személyt, aki részt vett abban a cselekedetben. Ezt kell tennie, hogy élni tudjon. Aztán sok-sok év – esetleg évtized – múlva, mikor már elég erős, előbújhat a sokáig eltemetett.
Ahogy most félig elázva, megunva a várakozást elindultam hazafelé, egy kicsit elszégyelltem magam. Hiszen nincs is nekem annyira okom bántani a taxisokat.
Jött megint az emlék, taxi helyett, hogy a múltba röpítsen. Jött hívatlanul, de magabiztosan, mint azok a sötét szemüveges fickók a filmekben, akik tudnak valamit, és zsarolnak. Nagyon sokat kérnek a hallgatásért, ember nem tud annyit fizetni.
Már pereg is a film:
Valahol, egy Pest környéki kisvárosban vagyok, nyár van, éjszaka. Menekülök valami elől. Valahogy elérem az országutat. Taxi áll meg mellettem.
Akkor veszem észre, hogy teljesen meztelen vagyok.
Nyílik az ajtó, kiszól valaki. Kérdezi, hova futok, bántottak-e, nem történt-e bajom.
Bemondtam anyám címét, az úton nem beszéltünk.
Anyám valószínűleg kifizette a taxit, lefektetett. Jött a másnap, egy szó nem esett a történtekről. A rá következő tizenöt évben sem. Nem is gondolhattam rá, hiszen fél éve, mióta először kezdett valami derengeni az esetről, mindössze ennyit tudtam összerakni.
Anyámat nem kérdezhetem, ő valószínűleg még nálam is mélyebbre süllyesztette az egészet.
Sokáig azzal áltattam magam, hogy csak álom volt. Akiktől a történet elejét megkérdezhetném, rég nem élnek az országban.
A világ túlsó végére menekültek. Talán maguktól? Tőlem?
És honnan tudta az a mélyben rejtőző titok, hogy most már előbújhat? Hogy már erős vagyok hozzá? És mi lesz a történet egyelőre még sötétben rejtőző részeivel?