Teleki Pál és a magyar történelem panteonja

Hamis próféták a szoborvitában

A Teleki-szobor kapcsán kibontakozó vitában a Teleki Pál mellett érvelők „német nyomással” magyarázzák Teleki zsidóellenes intézkedéseit (Keresztes Lajos: Tisztogatás a történelem panteonjában, M. N., február 21.), sőt a MIÉP fővárosi közgyűlési frakciószónoka arra hivatkozott, hogy Teleki öngyilkosságának kiváltó oka Goebbels és Hitler berlini telefonhívása, illetve közvetlen zsarolása volt. Keresztes azzal mentegeti Teleki politikáját, hogy ő csak a „rossz és igazságtalan vagy a még rosszabb és igazságtalanabb megoldások között választhatott”, és úgy állítja be, mintha Teleki zsidótörvényei német nyomásra születtek volna. Keresztes Teleki öngyilkosságából arra a következtetésre jut, hogy az valójában nem a kétségbeesés, hanem a „tiltakozás” és „önfeláldozás” motiválta, és ezért tette erkölcsileg dicséretre méltó.
Sajnos, egyik állítás sem felel meg a valóságnak. Kezdjük a legutolsóval: német részről 1942-ben datálódott az első olyan irat, amelyben a zsidókérdés kezelése miatt a magyar kormánynak szemrehányást tesznek. Teleki miniszterelnöksége alatt a német dokumentumokban egyszer sem fordult elő, hogy neheztelésüket fejezték volna ki a magyarországi zsidóság helyzete kapcsán. Ellenkezőleg, Teleki volt az, aki Hitlernél kifejtette 1940. november 20-án, hogy a zsidókat a háború végén „el kell távolítani Európából”. Mindezt anélkül, hogy Hitler a témát egyáltalán érintette volna! Teleki sem a minisztertanácson, sem a parlamentben, sem bizalmasai előtt nem említett „német nyomást”, amikor zsidótörvényekről volt szó, hanem ellenkezőleg, büszkén deklarálta, hogy nem külföldi mintát követ, hanem „meggyőződésből” és „már húsz éve” képviseli az antiszemita gondolatot. Ezt igazolja az a tény is, hogy Teleki zsidódefiníciója szigorúbb volt, mint a nürnbergi fajvédelmi törvény: utóbbi nem korlátozta negyedzsidók házasságát, míg a Teleki által előkészített, de csak halála után életbe lépett 1941. évi 15. tc. (a III. zsidótörvény), valamint több miniszterelnöksége alatt kiadott rendelet igen.
Német nyomásra egyetlenegy bizonyíték kínálkozna: Sztójay Döme berlini követ jelentései, amelyekben Sztójay általánosságban mindig megismétli, hogy a német fél elvárja az antiszemita intézkedéseket. A baj csak az, hogy ezek a megjegyzések nem a németek közléseiről, hanem Sztójay vágyairól szólnak (aki német kollégái előtt magát „meggyőződéses antiszemitának” nevezte). Ezt abból is tudhatjuk, hogy Sztójay és Hitler vagy Ribbentrop megbeszéléseinek német részről készített verziói is fennmaradtak, de ezekben egy utalás sincs arra, hogy 1941 előtt a zsidókérdés szóba került volna. Nem véletlen, hogy jelentéseiben Sztójay sem konkrét német kijelentéseket idéz, mivel teljesen hamisítani mégsem mert. Hogy a németek nem fejtettek ki senkire sem olyan nyomást, ami alól nem lehetett volna kitérni, azt az is bizonyítja, hogy Bulgária gyakorlatilag teljes zsidóságát megmenthette, és Antonescunak sem kellett 1943 után Auschwitzba deportálnia azokat a zsidókat, akiket életben hagyott. Teleki egyébként tisztában volt azzal, hogy Sztójay valójában kinek az érdekeit képviseli, mivel egy magánlevélben csak mint „az a náci Sztójay” említette. Nem kell tehát azt gondolnunk, hogy a német követ alaptalan és általános megjegyzéseit tényleges nyomásként fogta volna fel.
Teleki Pál sokszor a választható megoldások közül a legrosszabbat választotta, ezért az sem állja meg a helyét, hogy kihasználta volna a rendelkezésre álló mozgásteret. Senki sem kötelezte például arra, hogy a diplomáciában ismeretlen „örök” jelzővel barátsági szerződést kössön. Teleki politikai dilettantizmusára jellemző, hogy 1940 elején Németországnak is „örök barátsági” szerződést ajánlott fel, annak ellenére, hogy Németország háborús vereségében bízott. Ugyanígy nem volt szükségszerű az sem, hogy a magyarországi németeket Teleki a nemzetiszocializmus karjaiba kergette azzal, hogy számukra csak két alternatívát kínált fel: a Volksbundot, vagy az asszimilációt. A sor még folytatható.
Telekire Jugoszlávia megtámadása kapcsán nem német, hanem magyar részről nehezedett elviselhetetlen nyomás. A hitleri vagy goebbelsi telefonhívások a legendák birodalmába tartoznak. A németek ekkor magyar részvétel nélkül is meg tudták volna támadni Jugoszláviát, hiszen csapataik már Bulgáriában és Romániában voltak. A magyar vezérkar főnöke, Werth Henrik és a kormányzó Horthy Miklós volt elsősorban az, aki a hadba lépés mellett kardoskodott, Teleki először be is adta a derekát, és csak akkor esett kétségbe, amikor megtudta, hogy Nagy-Britannia ezt nem hajlandó elnézni.
Teleki öngyilkosságának motívumai teljes mértékben cáfolják Keresztes interpretációját, amely szerint ez „önfeláldozás” lett volna. Egyrészt Keresztes állításával ellentétben semmilyen dokumentum sem támasztja alá azt az állítást, hogy a hadüzenet elmaradása esetén Németország hazánkat is megszállta volna. A búcsúlevélből, valamint Teleki környezetének tett saját szóbeli ígéreteiből, amely szerint öngyilkos lesz (felesége súlyos betegsége miatt egyébként is depressziós volt), nyilvánvaló, hogy tette nem saját politikájának kritikájából, hanem kétségbeeséséből fakadt. A búcsúlevél is csak egyetlen momentumot emel ki: a hadüzenetet, amelyet Teleki nem tudott megakadályozni.
A XX. századi magyar miniszterelnökök közül nem könnyű olyat választani, akit politikai konszenzus fogadna. Biztosra vehetjük azonban, hogy Telekihez képest Tisza István vagy Bethlen István alakja sokkal kevesebb ellenérzést váltana ki. Utóbbinak, akit kommunisták és nácik egyaránt üldöztek, még köztéri szobra sincs, holott politikusi teljesítménye alapján megérdemelné.

Ungváry Krisztián történész

Ordító ellentmondás, abszurd viszonyok
Ungváry Krisztián Hamis próféták című írásával kíván vitába szállni mindazokkal, akik, szerinte alaptalanul, „német nyomással magyarázzák Teleki zsidóellenes intézkedéseit”.
Ha bírálóm pontosan olvasta volna a Magyar Nemzetben közölt írásomat, akkor tudná, hogy abból nem a mindenáron szobrot Teleki Pálnak hozzáállása csendült ki. Magam sem vitattam, hogy a volt miniszterelnök számos megnyilatkozása vagy cselekedete vállalhatatlan. Miként azt sem állítottam, hogy a Magyarországra nehezedő nagyhatalmi nyomás okán minden emberi hibája és politikusi tévedése alól fel kellene őt mentenünk. Pusztán arra az ordító ellentmondásra kívántam rámutatni, ha az ő esetében élete feláldozása nem elegendő szoborállításához, akkor bizony hazánkban és az egész európai kultúrkörben alig maradna emlékműre és megemlékezésre méltó történelmi személyiség. (Én nem veszem magamnak a bátorságot, hogy kategorikusan kinyilatkoztassam, mennyi volt Teleki öngyilkosságában a dicséretes önfeláldozás és mennyi a kétségbeesés.)
Ezért említettem meg a volt miniszterelnöknél semmivel sem fényesebb múltú, mégis Budapesten szoborképesnek nyilvánított politikusokat, Winston S. Churchillt vagy Nagy Imrét. Azt a brit miniszterelnököt, akinek rasszista megjegyzéseivel és tetteivel könyveket lehet megtölteni, aki tudva, hogy halál vár rájuk, mégis utasítást adott a nemzetközösség csapatainak fogságába eső volt szovjet állampolgárok Moszkvának történő kiadására. Ezt az összesen 4,5 millió áldozatot követelő, még 1944-ben megkezdett deportálást – mely százezres nagyságrendben érintett még a bolsevik hatalomátvétel előtt Nyugat-Európába menekült oroszokat, köztük a polgárháborúban angol zászló alatt harcolókat is – később azzal magyarázta, hogy nem kívánta miattuk kockáztatni a brit–szovjet kapcsolatokat.
De idézhetünk a történelmük élveboncolásában, vélt és valós bűneik feltárásában felülmúlhatatlan németektől vett példákat is. Hiszen a szövetségi köztársaságban jelentős ünnepségekkel készülnek megemlékezni az 1944. július 20-i sikertelen Hitler-ellenes puccskísérlet áldozatairól. (Ezen a napon esküsznek a Bundeswehr regrutái.) Pedig a kivégzett nemzeti-konzervatív politikusok és Wehrmacht-tisztek a weimari köztársaság tapasztalatai alapján nem tartották sokra a demokráciát.
Bármilyen visszataszítóan is hangzik, a XX. század első felében sokan gondolták a faji kérdést a korszak meghatározó problémájának. Mint az Edwin Black most publikált, Háború a gyengék ellen című könyvéből kiderül, a fajnemesítés gondolata az Egyesült Államokból indult útra. Ahol az „eszme egyik apostola”, Charles Davenport világosan megfogalmazta, a fajok keveredésének megakadályozásában, „a feketék azonnali exportjában” áll szervezete fő célja. Ellenkező esetben a fehérek kénytelenek lesznek átadni az országot a feketéknek és sárgáknak, s menedéket kérni Új-Zélandon. A leghíresebb elit egyetemeken indultak fajnemesítési kurzusok. Az amerikai állattenyésztők szövetségének már 1903-ban megalakult az eugenikai szekciója, ahol a tehenek és kecskék tenyésztésénél szerzett tapasztalatokat kívánták felhasználni a felsőbbrendű északi faj tisztaságát megőrzendő. Erőteljes lobbizásuknak köszönhetően 32 szövetségi állam követte Indiana 1907-es példáját, ami kényszersterilizálást írt elő, főként szegény és szellemileg visszamaradottá nyilvánított feketék számára. 1966-ban – amikor Virginia legfelsőbb bírósága letöltendő börtönbüntetést szabott ki „faji vegyes házasságért” egy párra – még 19 szövetségi államban kezelték természetellenes fajtalankodásként feketék és fehérek házasságát. Black minimálisan 60 ezerre teszi a kényszerkasztráltak számát, míg más kutatók negyedmillióról beszélnek. (Ne feledjük, ilyen államok mondtak ítéletet Párizs környékén arról a monarchiáról, amely az 1918. májusi bukaresti békében többek között kikényszerítette „Európa utolsó rabszolgáinak”, a romániai zsidóság jogfosztottságának megszüntetését!) Az eugenika őrülete, átkelve az óceánon, elérte Európát, s számos, a fajnemesítés tárgyában született írást gondolt tovább Hitler, s szolgáltak alapjául számos raszszista intézkedésnek, például az úgynevezett nürnbergi törvényeknek.
Magyarországon is felütötte fejét a fajnemesítés mételye, főként a ma is politikailag korrektnek számító, az SZDSZ által elődjének elismert polgári radikálisok körében. Jellemző az ismert orvos, Madzsar József példája – róla Salgótarjánban kórházat, Budapesten utcát neveztek el –, akinek ismeretes nyíltan rasszista, Fajromlás és fajnemesítés címmel 1911-ben a Huszadik Században publikált érvelése. A magyarországi állapotok abszurditását jól jellemzi, hogy ma ezt a kört – amelyhez a fiatal Teleki is számítható – tartják „haladónak”, míg a velük keményen szembeszálló Tisza István nevéhez köthető nemzeti szabadelvűeket elmaradottnak, feudálisnak címkézik.
Ha Ungváry szerint csak 1942 után mutatható ki a Magyarországra nehezedő német nyomás, akkor érvelése nagyjából az írása elején említett MIÉP-es képviselő színvonalán áll. Ami talán még politikustól elnézhető, de történésztől nem. Komolyan felvethető, hogy bárkinek a térség politikusai közül magyarázni kellett volna Ausztria bekebelezésének jelentőségét? Nem volt egyértelmű üzenete az antant Közép-Európa-politikája kulcsállamának számító és mintademokráciájának kikiáltott Csehszlovákia egyetlen puskalövés nélküli feladásának? Nem furcsa, hogy Prága még a szláv nemzetiségű csapataiban sem bízott? A bátran küzdő, de a nyugati hatalmaktól magára hagyott Lengyelország összeomlását bárki számára értelmezni kellett? Vagy miként értékelhető, hogy Moszkva 1939 és 1941 között tízezres nagyságrendben adott át a német hatóságoknak olyan zsidónak minősülő kommunistákat, akikre a biztos halál várt? Vitapartnerem komolyan gondolja, hogy a parlamentben beterjesztett zsidótörvényeket azzal a preambulummal kellett volna ellátni, hogy mindezt Berlin haragjának elkerülése érdekében teszik? Nem vagyok az ötvenes évek szakértője, de tudtommal Nagy Imre sem azzal kezdte 1953-ban a híres új szakasz politikájának parlamenti ismertetését, hogy most Berija elvtárs és a moszkvai PB utasításait hajtjuk végre.
Ungváry is elismeri, hogy Teleki – tekintettel a globális erőviszonyokra – a német vereséget valószínűsítette. Ezt azonban még meg kellett érnie Magyarországnak, ráadásul a lehető legkisebb veszteségekkel. Ezért elméletben lehet erkölcsi ítéletet mondani a mindenkori magyar politikusoknak a térséget uraló nagyhatalom felé tett gesztusai felett, ennek azonban már nem sok köze lesz a valós történésekhez. (Vajon ma nem azért vannak magyar katonák Irakban, mert illik jóban lenni a térségünkben is hegemón befolyással rendelkező Egyesült Államokkal?)
Végül nem tudom, Ungváry kire gondolt, amikor a címben hamis prófétákról szólt. Én ugyanis, ellentétben egy prófétával, nem hiszem, hogy állításaim a kőbe vésett, végső igazságot jelentenék. Ezért használtam most is annyi kérdőjelet. Azt viszont történelmietlen felfogásnak tartom, hogy az ellenfelei által zsidó paradicsomnak tartott Osztrák–Magyar Monarchia szétverése után – amelynek kimondott célja volt, hogy Budapest többé ne legyen az európai politika mérvadó tényezője – kizárólag a magyar politikai eliten kérjék számon, hogy miért nem akadályozta meg a német, majd a szovjet térfoglalást.

Keresztes Lajos történész