Temetői terefere – ,,A nép hülye, mindig mást akar”

Egy asszony takarította a sírt. A váratlanul kellemesebbre fordult idő kicsalogathatta őt is – véltem. Serényen buzgólkodott. A fagy s a hó nem múlt el nyomtalanul; mindenütt üzenetet hagyott. De ki törődik most már a jégvirággal, amikor itt a tavasz! Az asszony öreges volt. Hátrasimított, őszes haja árulkodott.
Kezén kesztyű, a vörös márvány síron piros szegfűcsokor. Azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy egy ,,jeles” síron munkálkodott.
Gondoltam, megszólítom.
– Szép lesz a sír – mondtam.
Megfordult. Nem számított ilyen szavakra. De nem is tudta hirtelenjében, hogy mit válaszoljon.
– Szép – felelte.
A társalgás megkezdődött. Aztán magam lepődtem meg, amikor ő folytatta:
– Az idén lesz a tizenötödik évforduló…
– Melyik?
– A halálának a napja.
Ránéztem a sírra. Valóban: 1912–1989. Ez volt ráírva.
– Sokat jön ki? – bátorodtam fel.
Kivárt a válasszal. Féltem, hogy túl mohón estem neki. De békés maradt.
- Gyakran… Amikor csak tehetem, rendbe teszem a sírt, de most már régen voltam… Sok értelme úgysem lett volna a nagy hóban…
– Miért ápolja a sírt? – puhatolództam. – Talán rokona volt?
– Nem…, nem – felelte a szája szögletében apró mosollyal, és hozzátette: – Hogy bosszantsam az embereket!
– Bosszantsa?
– Hogy ez a sír mindenkor szép és állandóan van virág rajta. Friss virág, mert a tél csak a művirágot bírja.
– Friss virágot csak maga hoz – mondtam.
– Téved. Nagyon sokan letesznek ide egy-egy szál virágot. Tudják az emberek, hogy mivel tartoznak neki.
Még vártam az ellentámadással.
– Szép a szegfűcsokra – dicsértem meg, hogy hízelegjek.
– A kedvenc virága volt – lepett meg a válasszal.
– Honnan tudja?
– Tudom… – és most már szélesebben mosolygott hozzá. – A szegfű puritán virág, mint ő maga volt.
Itt megakadtam. Tudhatta-e a halott – gondoltam –, hogy a szegfű a kankalinnal, a violával, a százszorszéppel és a rozmaringgal stb. egy-egy fontos erkölcsi értéket hordoz. De amit gondoltam, nem mondtam ki.
Váratlanul megkérdezte:
– Maga melyik sírhoz jött?
Zavaromban azt feleltem:
– Jókaiéhoz. Tudja száz éve halt meg… Elbeszélgetek néha vele…
– Én is elbeszélgetek néha a mi halottunkkal – mondta.
Mit szólna ehhez a mondathoz Lőrincze Lajos?! – gondoltam.
– Ha nem veszi rossz néven, miről beszélgetnek? – kérdeztem.
– Hogy rendet kellene tenni végre ebben az országban.
Helyben vagyunk. A politika a lelkünkbe férkőzött.
– Miért, nincs rend?
– Maga szerint az van? Ha ő élne – és a sírra mutatott –, rendet csinálna a szocik között. Meg úgy általában…
– Éppen ő, akit oly sokan megvetettek? – A támadás megkezdődött.
– A nép hülye – mondta ki. – Mindig mást akar. És nem szeret senkit, csak saját magát.
– A halott – és a sírra mutattam – nem szerette a szabadságot.
Nevetni kezdett. – Szabadság! Az éhes ember nem szabad ember. Nézze meg, hány éhes ember kóborol itt. Az ő vezetése alatt nem éhezett Magyarországon senki. A fiatalok szabadságról ábrándoznak, aztán mikor megöregszenek, rájönnek, hogy a rendnél nincs lényegesebb. Ő csinálna itt rendet…
Felborította az egyik vázát, kidőlt a víz, és végigfolyt a vörös márványlapon.
– Egyik kutya, másik eb! – mondta, és sejtettem, hogy mire céloz.
– Gondolja, hogy halálának századik évfordulóján is hoznak majd virágot?
– Nemcsak egy-egy szál virágot, hanem koszorúkat. Tele lesz a sírja koszorúkkal. Addigra majd rájönnek, hogy ki volt…
– Áruló… – böktem ki.
Szúros szemmel nézett rám.
– Minden csak nézőpont kérdése – felelte szelíden. – Az, hogy mit látunk, jórészt attól függ, hogy mit keresünk.
– A nyugalmat, a félelem nélküli életet…
– Nyugalom csak a sírban lesz – válaszolta. – A félelem meg már tanyát ütött bennünk…
Elcsendesedtünk. Ő dolgozott, én csak néztem.
Váratlanul abbahagyta a munkát, és felemelte a fejét.
– Ha ez az ember – és megsimogatta a virágtartó szélét – egyszer csak besétálna a Parlamentbe, lenne nagy ramazuri…
– Még szerencse, hogy nem sétál be…
Elengedte a szavakat a füle mellett.
– Tudja, azt szeretném még megérni – és kiegyenesedett –, hogy szobrot emeljenek neki!
– A népharag ledöntené – adtam a választ.
– Megmondta már Landler Jenő: ,, Fiúk ha új korszakba akartok lépni, legyetek olyan óvatosak, mintha szarba lépnétek.” Ennyit az elmúlt tizenöt évről… Na, isten