Két végen épült az európai kereszténység: a nyugati latin és a keleti görög Krisztus-hit végvárán. Különbözőségük, vallja Zanussi, a történelem folyamán szilárdult meg; a keletiektől sokat kellene tanulnunk, ami a szakrumot, a szentséget, a mélyen átélt miszteriozitást jelenti. A nyugatiban inkább érvényesült az egyén szabadságának is utat nyitó szellem. Érdekesség gyanánt említi, a birtokláshoz, „a tulajdonhoz való szenvedélyes ragaszkodás” igazából a nyugatiban érhető tetten: olyan, apró nyelvi jelenség is utal erre, mint hogy nálunk a férfinek felesége van, az orosz tájakon viszont a férfinél asszony van. Így, birtokos jel nélkül.
Az európai kultúra inspirációs forrása kétezer éve a kereszténység volt. Manapság azonban országonként már jócskán eltér a keresztény értékek jelenvalósága.
Zanussi szerint például kifejezetten keresztény jellegű kultúra honos Olaszországban vagy Franciaországban, ugyanakkor a 80 százalékában magát katolikusnak valló Lengyelországot nem sorolja ezek közé: életformájuk, szellemiségük nem fejezi ki a keresztény lelki életet, értékeket, amit korántsem a dogmák betartása jelent. A filmrendező kritikusan szemléli „a brüsszeli bürokratákat”, ám úgy véli, közös erővel „úrrá kell lennünk a szétesés, az entrópia fenyegető tendenciáján”. Az európai szellemet át kell hatnia a „spirituális feszültségnek”, és a kultúrában nem szabad teret engednünk a középszerűségnek.
Jelenits István utalt arra, hogy míg hajdanán a keresztény világ meglehetősen homogén volt Európában, határai igencsak messze húzódtak – manapság, a hívő, nem hívő világ határai átmetszik az életünket, akár a családunkat is. Így aztán a nem hívő folyamatosan a hit kísértésében, a hívő meg állandó kísértésben él. Szerinte gyönyörű küzdelem ez az együttélés. Életünkben persze mélyen jelen vannak annak a fél évszázadnak a nyomai, melyet a hivatalos ateizmus nyomása alatt kellett átvészelnünk. Ezeknek az évtizedeknek a belső megrázkódtatásairól sok szép lengyel film született. Manapság lassan oldódnak a korábbi fájdalmak, az a jogos szégyenérzet is, amit az elmúlt korok letűntével be kell vallanunk magunknak. Ezek a fájdalmas évtizedek egyfajta kegyelem megtapasztalását is lehetővé tették. Kiindulópontja, forrása lehet ez egy emberibb magatartás kialakításának.
Meglepő volt Jelenits atya számára, hogy nemcsak a volt keleti blokkban, hanem globális viszonylatban is eltávolodott az emberiség a hittől, csak hát odaát, nem politikai, inkább a fogyasztói társadalom kísértéseinek nyomására. Ennek ellenére, úgy gondolja, hogy a keresztény értékek a gondolkodásunk mélyén, a szívünkben mégis jelen vannak. Most, hogy a hivatalos ateizmus nyomása alól kiszabadultunk, nem szólva a messze földről beáramló, más hitet vallók jelenlétéről – sokszínűvé vált körülöttünk a világ, s ha nem is a kereszténységhez, de a valláshoz egyre többen kezdenek visszatérni. Különben, ateizmus kilúgozta, különféle kísértések áldozatául esett világunk is Istentől való, állítja Jelenits, a vezeklés a megpróbáltatások útján vezet. Isten által jóváhagyott valóságban élünk. Épp ebben kell keresnünk az evangélium értelmét. A kihívás jószerével abban áll, hogy a kopásoknak kitett keresztény kulturális értékeket újra régi fényükben láttassuk, amire szerinte egyre több példa akad. Az európai kereszténységre vall, hogy nem a szentséget, nem az Istent emlegetjük, hanem a teremtőt, a teremtés misztériumát, egyszóval nem azt a parancsoló urat, hatalmat, akit némely más hitet vallók állítanak vallásuk központjába. Hitünkben a krisztusi szeretet, a szolidaritás fénye épp ilyen korokban fénylik föl, azokkal szemben is, akik nem ezt vallják. Bár nem mutatja jelét a világ, a keresztény kultúra kétezer éves értékei beleivódtak az emberiségbe, ha sokan nem is nevezik néven őket. A keresztény művésznek óvakodnia kell attól, állítja a hittudós, hogy művészetét a kereszténység szolgálatába téve, annak propagálását vállalja, az ő feladata elmélyülésre, gondolkodásra tanítani, önvizsgálatra késztetni másokat. Nem leckéket kell adnia, hanem a lélek felé kell irányítania a befogadókat.
Zalán Vince szerint a legfőbb kérdés az, hogyan képes megőrizni identitását az európai kultúra, hogyan foglalja el helyét a világban. A kontinens filmművészetének, a maga sajátos karakterével, vállalnia kell a régi, európai értékek ápolását. A politika sok ellentmondást hordozott: amikor Fellini elkészítette Az országúton című filmjét, az olasz sajtó kifejezetten kereszténybarátnak minősítette; a sajtó másik része viszont a neorealizmus árulójának állította be Fellinit, holott a film pusztán arról szólt, hogy igenis, van értelme az áldozatnak. Az európai filmek legfőbb érdeme, hogy alapvető emberi kérdésekkel küszködnek. A kereszténység épp abban nyilvánul meg a művészetnek ezen a terrénumán, hogy milyen választ ad arra a kérdésre, mi a jó és mi a rossz cselekedet, vagy hogy miként tudunk a szenvedés által megtisztulni. A filmnek szerinte a jövőben is meg kell próbálnia választ keresni ezekre a kérdésekre, melyek voltaképp a kereszténység alapkérdései is. Olyan átélhető történetek vászonra vitelével, amelyek a néző számára példaértékűek lehetnek.
Zanussi szerint baj, hogy az európai művészetben nem adunk teret a természetfölöttinek, a titoknak. Márpedig nem méltó a művész névre az, akiben nincs fogékonyság a transzcendencia iránt. Ami meg uniós esélyeinket illeti, tisztában kell lennünk azzal, mondja, hogy a nyugati értelmiség köreiben, mi, csatlakozandó nemzetek, nem vagyunk népszerűek, úgy érzik, hogy elrontottuk jól berendezett, stabil életüket; számukra nem vagyunk elég fejlettek, módosak, „a kapitalizmus farkánál” helyezkedünk el. Gyenge gazdaságunkkal nem tudunk a hasznukra lenni, mint az amerikaiak. Jelzésértékű, hogy a velencei fesztiválnyitóra küldött filmet felbontatlan csomagban küldték vissza. Egyet tehetünk, tanácsolja: ha a spiritualitást mélyebben, hitelesebben ábrázoljuk, mint ők, ha iróniánkat, szarkazmusunkat, életörömünket képesek vagyunk elébük tárni, lehet, hogy elfogadnak majd bennünket. Az amerikai happy end filmvilággal szemben, akár vesztesen, akár győztesen, mindenképp szellemi-erkölcsi, művészi fölényben vagyunk. Óvakodnunk kell viszont az egy helyben topogástól, a legveszélyesebb a stagnálás, a régi birodalmak is ebbe pusztultak bele.
Jelenits István szerint elementáris, okos reflexióval kellene a felszínességet meg a globális szellemi hordalékot elutasítani. Ez a fajta igénytelen szórakoztatás a régi panem et circenses jegyében zajlik ma is: a fogyasztói világ kiszolgálóivá kívánja tenni a filmet is. Nemcsak az egyháztól, hanem önnön emberi mivoltuktól is eltávolítja a „rajongóit”.
Jelenits ugyanakkor arra int, hogy „a »múzsátlan« kereszténység nem igazi kereszténység”. Jézus is a költészet nyelvén beszélt, holott nem volt igazán iskolázott. A költészetnek az igazságot kell kimondania, s a fogékonyságot kell ébren tartania mind a kereszténységben, mind a filmművészetben. Szeretni is intelligensen és nem vakon kell, hogy az ne pokollá tegye a másik életét, hanem javára legyen. Frivolságig menő filmjeiben például Bunuel, mondja Jelenits, az evangélium igazságának egyfajta túlságosan receptszerű alkalmazását utasítja el. Nem a kételkedésre serkent, hanem arra, hogy „ne gondolkodás nélkül, hanem elmélyedő figyelemmel, a dolgok újra fölfedezésére készen alkalmazzuk őket”. Nem a bibliai betűnek, hanem a mögötte húzódó léleknek kell megszólalnia a művészetben. Aki görcsösen őrzi dogmává merevedett hitét, az – látszólagos hűsége ellenére is – Isten nagy játékát veszíti el. A keresztény művészet voltaképp szent játékot kezdeményez.
origo.hu
Erős fordulat következik az időjárásban, kiadták a riasztást
