Olyan korban választott hivatást, amikor nem éppen a reverenda volt a divatos viselet. A környezete, a családja nem próbálta lebeszélni a papi pályáról?
– Édesapám református volt, édesanyám viszont igen mély hitű katolikus, így reverzális révén mind a három fiúgyermek katolikus lett. Anyám azt mesélte, hogy már öt-hat éves koromban közöltem vele, pap leszek, és én fogom eltemetni. Talán ez a hivatás. Elszántságomat erősítette, hogy mindig kiváló tanáraim, főként magyartanáraim és nagyszerű lelkipásztoraim voltak. Egyikük arra tanított meg, hogy ha választanom kell két út között, mindig Istent válasszam. Ilyen konfliktusom már iskolásként is volt, hisz döntenem kellett nyolcadikos koromban, hogy kisdobosvezető leszek vagy ministráns. A válasz egyértelmű volt számomra. Akkoriban a városszéli Rákoskeresztúrra olyanokat száműztek, akiktől féltették a rendszert, akik a Belvárosban szalonképtelennek számítottak. Így lehetett például a magyartanárom a kiváló rádiós, Molnár Aurél, előtte Schmitt Hedvig, aki ma is él még a csákvári szociális otthonban, vagy Juhász Sándor, a honvédségtől 1956 után elbocsátott alezredes. Tanáraim többségéről utóbb kiderült, hogy hitük miatt üldözött emberek voltak. A tantestületben emlékeim szerint az igazgatón kívül mindössze egyetlen kommunista volt.
– Ha karriert alapozni nem is, alapos tudást azért lehetett szerezni akkoriban az egyházi iskolákban. Aki papnak készült, sokat a későbbi felvételénél nem kockáztatott, ha valamelyik tanító rendet választotta.
– A piaristákhoz kerültem én is, de csak másodikos gimnazista koromban, mert apám nagyon beteg volt már akkor – ötvenhárom éves korában meg is halt –, és ragaszkodott hozzá, hogy a közelében legyek. Az állami gimnáziumban, majd később a piaristáknál is nagyszerű tanárokkal találkoztam, jól éreztem magam. Érettségi után a váci püspökségnél jelentkeztem, ahonnan Szegedre küldtek szemináriumba. Szegeden nagyszerű emberekkel ismerkedtünk meg, persze titokban, a házon kívül: Wagner Viktória szociális testvér szülésznő-védőnővel, Bálint Sándorral, Vágó Gábor szobrászművésszel, és még sorolhatnám. Miután végeztem, és beiratkozhattam volna a Hittudományi Akadémiára, hogy doktoráljak, mégis inkább lelkipásztorkodni akartam. Az emberek érdekeltek.
– Tudta-e akkoriban egy ifjú pap, hogy mit vállal, milyen közegben kell dolgoznia?
– Amikor kiderült rólam, hogy papnak készülök, a lelkiatyáim vittek magukkal a hitoktatásokra, a kirándulásokra, amelyek lelkigyakorlatok is voltak. Sokat beszélgettünk a hivatás szépségeiről, de az aktuális nehézségekről is. A szegedi szemináriumi évek sem teltek a teljes ártatlanság jegyében, hiszen ismertük, látogattuk azokat az egyetemről eltávolított tanárokat, akiknek bűnük a világnézetük volt, és ott voltunk a kiváló néprajztudós, művészettörténész Bálint Sándor tárgyalásán, amelyen rendszerellenes izgatás miatt hat hónapos felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Kapcsolatban álltunk a szerzetesrendekkel is, ismertük az életüket. Számomra tehát nem ijesztőnek, inkább izgalmasnak tűnt, hogy ilyen körülmények között valljam meg a hitemet.
– A tanulóévek után a gyakorlatban kellett megmutatnia, mire juthat. Hová helyezték?
– Nógrádverőcére kerültem káplánnak. Szokolya és Királyrét tartozott hozzám. Itt azokkal kezdtem el foglalkozni, akiket a legjobban féltettek az egyháztól, a tizenhat–huszonnégy éves korosztállyal. A Szilas-féle beatmise 1967-ben volt Abonyban. Ezt mi Verőcén meg akartuk ismételni. Kihirdettem a templomban a programot, amikor levél jött a püspöki helynöktől, hogy nem engedélyezi. Csak hát már elhangzott a kihirdetés. Végül háromszor adtuk elő, óriási sikerrel. Két év után negyven fiatalt hagytam a közösségben. Innen indultak Sillye Jenőék is 1971-ben.
– Az egyháza helyezte el vagy az egyházügyi hivatal?
– Nem rossz az, ha a fiatal papot mindenféle helyzetekben és környezetben kipróbálják, mert tapasztalatokat gyűjt, megtanulja a különféle társadalmi rétegek nyelvét. De azt már az egyházügyi hivatal nem nézte jó szemmel, ha egy pap valahol nagyon megmelegedett. Ilyenkor végigjáratták vele az országot, tették ide-oda, ami persze ostobaság volt, hiszen így a „fertő” mindenhová eljutott.
– Könnyebb dolguk volt, mint ma? Érzékenyebbek, figyelmesebbek voltak a fiatalok az egyház hirdette értékek iránt?
– Valóban óriási volt bennük az érdeklődés, az igény. Ezt tapasztaltam Nógrádverőce után Csongrádon, a nagytemplomban is, ahonnan megint a túlzottnak ítélt sikerességem miatt kellett átmennem egy másik plébániára. Itt hetven fiatalt sikerült közösségbe gyűjtenem. Sok függött persze attól, hogy milyen volt a közvetlen főnököm. Lajosmizsén, ahová 1973-ban a Csongrádon töltött két év után kerültem, Asztalos József plébánostól minden segítséget megkaptam, mindenért tartotta a hátát. Megható volt itt dolgozni, megtapasztalni, hogy a jászok milyen vallásosak. Kétszázhetven iskolai hittanosom volt, ugyanennyi a kollégámnak is. Tartottam ifjúsági hittant, jegyesoktatást. Csodálatos korszak volt, amelyben nagyszerű, tiszta és bölcs embereket ismertem meg. Már akkor hittem abban, hogy ha egyszer bekövetkezik az ország megújulása, vidékről indul majd el.
– A jászoktól miért kellett megválnia?
– Megjelent egy cikk a Magyar Ifjúságban 1975-ben arról, hogy a KISZ haldoklik, bezzeg Sanyi atya hittanóráin a csilláron is lógnak. Ez nem tett jót.
– Mindazzal, amit ön végzett, próbálkoztak a korábbi papgenerációk is. Mi volt e siker titka? A zene megjelenése vagy a személyes varázs?
– A beatzene csak eszköz volt, nem pedig cél. Kétségtelen azonban, hogy a mi nemzedékünk új stílust hozott. Lehetett velünk tegeződni, kirándulni, bulizni. A közösség vonzotta a fiatalokat, és azt sugallta nekik, hogy a kereszténység nem magánügy.
– Mi lett a sorsuk azoknak a közösségeknek, amelyeket felépített, de magukra kellett hagynia?
– Az utódomtól függött. Nógrádverőcén nem volt folytatás, Csongrádon igen. Két tanítványom lett pap, az egyikük ma a szegedi szeminárium rektora, a másik Kecskeméten plébános. Egyik lajosmizsei tanítványomat januárban szentelte házasként diakónussá Bábel Balázs kalocsai érsek úr. Vannak, akikkel ma is tartom a kapcsolatot, néhányan pedig életük nehéz időszakában keresnek meg.
– Ha a csoportjait el is kellett hagynia, az Állami Egyházügyi Hivatal hűségesen követte mindenhová. Nem félt soha, hogy elfogy a „hatóság” türelme? Vagy hogy egyik-másik békepap főnöke nem tartja tovább önért a hátát?
– Persze engem is többször feljelentettek. Ilyenkor behívattak, és kérdőre vontak, hogy miért viszem kirándulni a gyerekeket. Például Kecskeméten 1976-ban Fekete János megyei ÁEH-s titkár. Volt, hogy utánunk jöttek az erdőbe is, a Bükkbe például. A szent életű Endrei Mihály püspökömtől azonban, aki tizennyolc évig volt internálva, hasznos és fontos útravalót kaptam. Azt mondta: „Ne mutasd nekik soha, hogy rosszulesik, csináld tovább úgy, ahogy eddig!” Lajosmizsén írtunk és előadtunk a templomban egy másfél órás misztériumjátékot. Fantasztikus hangulatú előadás volt. Megint mennem kellett tehát. Ezúttal Nagyabonyba helyeztek. Ott éreztem először, hogy romlik a világ, s változik az ifjúság is vele. Egy év alatt összejött azért itt is vagy húsz fiatal, és velük is készítettünk misztériumjátékot, amelyre még a régi csoportjaimból is eljöttek segíteni. Rám bízták a zagyvarékasi közösséget, és ott is tartottunk egy előadást. Csakhogy Zagyvarékas Szolnok megyéhez tartozott, amelyet akkoriban, a hetvenes évek közepén Kismoszkvának neveztek. Behívatott az egyházügyi hivatalba Elek Lajos, és azt mondta: „Ezt nem veszi be a gyomrom. Maga olyat csinál, ami azokban is rezonál, akik nem hisznek.” Egy év után mennem kellett. Azért mindezt azzal a viszonylagos magabiztossággal vállalhattam, hogy utoljára papot 1970-ben csuktak börtönbe, a regnumiakat. Az évtized közepén ez már nem volt divatban. Akkor már azt hallottuk: nem faragunk magukból mártírt.
– Mindazzal, amit a saját sugallatai nyomán végzett, a tiltott Regnum Marianum hagyományait folytatta. Nem kereste a regnumiak társaságát?
– Balázs Béla, a jelenlegi kaposvári püspök úr vitt el először még verőcei koromban, 1971-ben közéjük, és máig közéjük tartozom. Akkor nem kapcsolódhattam be a közösség életébe, mert Csongrádra helyeztek, de amikor Újpestre kerültem, rögtön megkeresett két piarista osztálytársam (regnumi papok voltak), és meghívtak a közösségbe. Érdekes volt, amikor kiderült, hogy az üldözött, a börtön veszélyét is vállaló regnumiak milyen mély, halálos titkot tartottak. Az iskolai padtársamról is csak utólag, évekkel később tudtam meg, hogy kapcsolatban állt velük. Amikor Abonyból Újpestre helyeztek káplánnak, egyszerűbb lett az én helyzetem is. Plébános nem lehettem, mert a kinevezéseket Budapesten és a nagyobb városokban az egyházügyi hivatalnak jóvá kellett hagynia. Nehéz, de szép éveket töltöttem Újpesten. Megpróbáltunk eltűnni a hatóságok szeme elől magánházaknál, kirándulásokon, nomád táborozások alatt, de figyeltek, lehallgattak minket. Kilenc év után meghalt az újpesti plébánosom, és Bánk József érsek úr háromszor próbált meg újpesti plébánossá kinevezni. Ő maga mesélte, milyen erélyesen tiltakoztak az ÁEH-ban: „Sebők? Szó sem lehet róla!” Schaub Zoltán prépost azonban befogadott Fótra káplánnak. Ez 1986-ban történt. A munkaköri leírásomban az is szerepelt, hogy a templom restaurálását kell irányítanom.
– Talán azt gondolták, hogy ez leköti az energiáit. A feladatot végül megoldotta. Az eredeti építkezés valószínűleg rövidebb ideig tartott, mint a felújítás…
– A templomot 1845 és 1855 között építtette gróf Károlyi István. Valójában hét év alatt, mert a szabadságharc idején három évig állt a munka. Utoljára 1931-ben tatarozták. A tornyok kezdtek szétnyílni, ezért a munkálatokat fölülről kellett kezdeni. Tizenhét évig tartott a tatarozás, amelyet Iványi János statikus-mérnök barátom segítsége nélkül nem tudtam volna elvégezni. Eleinte még több pénze volt a műemléki felügyelőségnek, a száztízmilliós számlából húsz–harmincat fizetett. Ugyanennyi jött külföldi támogatóktól, javarészt külföldön élő magyaroktól. Páter Szőke Jánostól, Valentiny Géza atyától, nyugat-európai és amerikai, kanadai magyaroktól. A rendszerváltoztatás után aztán egyre kevesebb lett az állami pénz. A község vezetése tizenhét év alatt mindössze kétmillió forintot áldozott a templomára, amely Fót szimbóluma. Adakoztak viszont a hívek, akik a perselypénzt ma is a templomra szánják havonta egyszer. Eladtuk az egyházközség telkeit, hogy az is az építkezésre menjen. Végeredményben felújítottuk a plébániát is, amely már csaknem a fejünkre szakadt. A szakemberek mondták, hogy támasszam alá a falat az ágyam fölött, mert éjszaka rám eshet. Amikor elkezdték bontani a födémet, valóban az ágyam helyén omlott be. A régi istállóból pedig közösségi házat alakítottunk ki.
– Nemcsak a templom és környéke szépült meg, hanem lett katolikus óvoda, ökumenikus iskola. Ezek szervezésében oroszlánrészt vállalt, sőt megalakította a Károlyi-kört, a közösségi élet egyik színterét. Mindezt miből lehet pénzelni?
– Az utolsó előtti egyházi telek árából nyílt meg 1990-ben a Mécses villanyszerelési szaküzlet, az egyházközség első vállalkozása, amely ma már hasznot hoz, azonkívül egy családnak megélhetést biztosít. Azután Rákoskeresztúron megnyitottuk a Szent Kristóf autójavító műhelyt, amely három embernek ad munkát. Az építkezés miatt, hogy ne legyünk olyan kiszolgáltatottak, a kőműveseket is mi alkalmaztuk. Ők, ha épp nincs itt dolguk, bérmunkát vállalnak. Nincs ebben semmi különleges. Sankt Pöltenben a katolikus egyház az egyik legnagyobb munkaadó. Hiszem, hogy ez is a feladatunk. Miként gondoskodni kell az öregekről is. Huszonegymillió forintért megvett valaki a Károlyi Clarisse Alapítvány részére egy házat Fóton, amelyben hamarosan megnyílik az alapítvány fennhatósága alatt az evangélikus és a katolikus egyház közös működtetésében egy tizenegy ágyas átmeneti otthonunk. Ugyanez az alapítvány megszervezte a faluban a házi szakápolást, amelyre igen nagy szükség volt már. Én magam tapasztaltam, milyen nagy könnyebbség, ha az infúziót otthon kaphatom meg, és nem kell bemennem a kórházba. Az egyházhoz, egyházakhoz kapcsolódó oktatási intézmények pedig arra szolgálnak, hogy olyan szellemi, lelki alapokat adjunk a gyermekeknek, amelyeket a szülői ház nem mindig tud nyújtani. Ezeken keresztül a családok közül is egy-egy itt ragad az egyházközségnél. Fót a főváros agglomerációjához tartozik, sok az új lakó, akiket nehéz elérni. Az óvoda, az iskola erre több lehetőséget ad.
– Hogyan boldogul a mai fiatalokkal?
– Hat civil és két pap tart hitoktatást, de nem tagadom, hogy kevés a sikerélményünk. A korhangulat nem az egyházaknak kedvez. Vannak azért nagy visszatérők, akik erősítik a hitünket abban, hogy érdemes szembemenni az árral. Az is baj, hogy nehéz jó ifjúsági vezetőt találni, pedig nagyon fontos, hogy a gyerekekkel a hittanórákon kívül is foglalkozzunk. A kereszténység ma már nem népmozgalom. Ez nem baj, csak éppen keményebben kell dolgoznunk értékeink megőrzésén, céljaink megvalósításán.
origo.hu
Fontos dologra hívta fel a figyelmet a NAV
