Vargabéles

Kezdjük a javával: a kötet második felét kitevő függelék informatívan mutatja be a palackozott természetes ásvány- és gyógyvizeket, kis portrékat rajzol a magyar balneológia kiemelkedő személyiségeiről, majd híres építészek híres fürdői következnek. Magyarország nevezetes fürdőhelyeinek kalauzát is haszonnal forgathatjuk. Így a könyv részben megfelel az olvasó elvárásainak és a népes szerzőgárda vélhető célkitűzéseinek. Az első száz oldal azonban bizonytalan színvonalú.
Az összeállítók kötetük elődjét méltatják, „Hohfeld Lajos Fürdői almanach az 1898-ik évre című kiadványát, mely már a korábban megjelent szakcikkekre és könyvekre hivatkozva összefoglaló műként (…) határozza meg magát”. „A fürdőzni vágyók régóta érzik egy oly kézikönyv hiányát, mely megbízható tájékoztatásokkal szolgál mindarról, ami a fürdőhely megválasztásánál fontossággal bírhat” – idézik. Kompiláció is lehet több a források együttesénél, ez esetben mégis úgy érezzük, hogy száz könyv összeollózásával született egy – nem eléggé átgondolt – százegyedik.
Bár ha türelmesen szemezgetünk, érdekességekre is lelhetünk… Magyarországon 150 minősített ásványvíz és 140 minősített gyógyvíz található, Budapesten – a világon egyedülállóan – több mint 100 termálforrás és -kút működik. Felmérések szerint a preventív kúrázók hétszer kevesebbet vannak betegállományban, mint nem fürdőző embertársaik. Pöstyénben 1913-ban kiállítást rendeztek az otthagyott mankókból. Szervezetünkből akkor távozik a leggyorsabban a folyadék, ha a jobb oldalunkon fekve apró kortyokban, langyosan fogyasztjuk. Kezdetben a természeti jellemzők szerint emlegették a felbuzgó vizeket: savanyúkút, vasas kút, savóforrás, érces víz, büdös kút, gyilkos forrás, a fürdőket pedig gyakran a használók köre szerint nevezték el: például úri, tiszti, zsidó, cigány fürdő. Az almanach írói vázlatosan áttekintik a római és török fürdőket, a történelmi barangolás során szólnak a fejlődésről – kiemelve a Monarchia aranykorát. Mindez azonban nem alkot szerves egészet: a szöveg hol közhelyekkel hígított, tartalmatlan képaláírásokkal tűzdelve („A víz olykor életet ad, máskor pusztító erővel bír”), hol indokolatlan, terhelő adatokba botlunk. Nem értjük, mi közünk az egyik szállodalánc harminc évének részletes leírásához, az első kinevezett igazgató „ügyszeretetén és a sikerbe vetett hitén” végképp elcsodálkozunk. Aztán már olyan apróságokba is belekötünk, hogy az írásjelek használata a képaláírások után egy oldalon belül is következetlen. Bosszankodunk, hogy egy-egy képpel kétszer is találkozunk, ami még izgalmas fotók esetén is pongyola szerkesztésre vallana.
Ha nem érnénk a függelékhez, még inkább zavarban lennénk, mint Vikár Béla frappáns verses rögtönzésének – szövegbe tévedt – „hőse”: „Ha megevéd a vargabélest te, / Majd meglátod, kavarg a bél este!” Talán tartsunk ivókúrát, vagy vegyünk egy jó fürdőt!
(Magyar fürdőalmanach. Magyar Fürdőszövetség – Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2004. Szerkesztők: Kiss Veronika, Nagy Zoltán. Ármegjelölés nélkül)