Viva Zapatero!

Vannak események, amelyekre pontosabban lehet ráérezni, mint elemezni. Ezt fejezte ki oly egyszerűen és saját munkája iránt önfeladó őszinteséggel John Womack, aki a kolumbiai politikai rendszerről készített briliáns disszertációjának később könyv alakban megjelent előszavában azt írta: „könyvem nem elemzés, mert Morelosban a forradalom igazsága a megérzésben volt, amelyet tényezőinek meghatározásával nem tudtam érzékeltetni, csak a történet elmondásával”.
A mexikói morelosi forradalom természetesen az ebben a tartományban, San Miguel Anencuilco falucskában „az erős gazda” fiaként született Zapatáé volt, aki 1910-ben letaszította a zsarnok Porfírio Diazt, „Tierra y libertad!”, földet és szabadságot követelő jelszavára a zászlaja alá csatlakozókkal.
A mexikói diktatúra és az Egyesült Államok közötti kapocs, valamint Mexikó gyarmati múltja erős forradalmi nacionalizmust szült, amely még ma is ott vibrál a chiapasi esőerdőkben az amerikai fegyverekkel megerősített mexikói központi kormány által megtizedelt zapatista indiánok, de akár az acapulcói ötcsillagos szállodák menedzsereinek szemében is. Elia Kazan 1952-es filmjében a Zapatát játszó Marlon Brando szájából ismerte meg a világ az 1919. április 10-én lelőtt nagy forradalmár soha nem felejthető szavait: „Jobb állva meghalni, mint térdre hullva élni.”
Majd nyolcvanöt évvel később, a hét végén Spanyolországban egy szocialista, José Luís Rodríguez Zapatero nyerte meg a spanyolországi választásokat. Az okot Kofi Annan ENSZ-főtitkár abban látta, hogy Zapatero elődje, a néppárti José María Aznar „fizetett azért, amiért támogatta az iraki háborút”, és amiért a madridi terrortámadásokért a baszk fegyveres szeparatistákat vádolta.
2001. szeptember 11-e óta a világban valami nagyon rohamosan változik. Nehéz elemzőujjal rámutatni, de – ahogyan Morelosban a forradalom – érezni annál inkább lehet. Mikor volt utoljára, hogy a Magyar Nemzet, e szocialistabarátnak igazán nem nevezhető lap vezércikkben ünnepelte volna egy szocialista győzelmét konzervatív, jobboldali riválisával szemben? Szemben a balliberális oldal médiájában szinte egyöntetűen hullatott könnyekkel. (Hogy a világ dolgaiban újabban egyre zavarodottabban tébláboló Kovács László külügyminiszter miért örvendezett a világot nem Washington szája íze szerint átrendező Zapatero győzelme láttán, azt most ne kutassuk, mint ahogyan azt sem, hogy a magyar külügyek vezetője miért rabja annak a kényszerképzetnek, amely szerint az EU parlamentjében a magyar jobboldali megfigyelők „szavaznak”.)
Igazi élmény volt figyelni szerdán a Nap-keltében, ahogyan a kádári időkben kipróbált Aczél Endre vendégeként az egypárti rendszert szintén végigszolgált külpolitikai újságíró kollégái, Kulcsár István és Heltai András magabiztosan fejtegették, hogy azért nem kell túlságosan komolyan venni Zapaterónak azt a nyilatkozatát, amelyet a győzelem hevében tett, vagyis hogy kivonja Irakból az 1300 spanyol katonát. Mert, érveltek, a kását nem eszik oly forrón: más az, amikor valaki ellenzékben vagy a győzelmi mámorban tesz egy kijelentést és másként beszél hatalomban, főként azután, hogy majd óriási amerikai nyomás nehezedik rá. Beszélgetésük után néhány órával Zapatero a Washington–London tengelyt újra, rendkívül erősen megrázó nyilatkozatával rácáfolt a három külpolitikus azon világképére, hogy a politika minden esetben kézdörzsöléses kompromisszumoktól kísért folyamat: az új miniszterelnök egyértelművé tette, hogy amennyiben ENSZ-mandátum nem lesz ottani szerepvállalásukra, a katonák visszatérnek az Ibériai-félszigetre. Márpedig Kofi Annan fentebb idézett kijelentése nem éppen azt sejteti, hogy tengernyi változásra számíthatunk a világszervezetnél az iraki megszállás ügyében.
Ugyanis a kását forrón is szokták enni. Sőt, mintha a kása forrón evése egyre divatosabbá, mondhatnánk globális trenddé kezdene válni. Mert valami változik a világban. A főként a megoldatlan izraeli–palesztin konfliktus, valamint Washingtonnak az egész, de különösen az arab világot elkeserítő hangulata által is igen erősen motivált terrorizmus, Zapatero megválasztása, Mel Gibsonnak a filmek történetében minden bizonnyal legsikeresebb, Amerikát átmosó katarzist kiváltó filmje a példa erre.
Lehet, hogy minden nem is magával a 2001. szeptember 11-i terrorcsapásokkal, hanem az arra adott hivatalos amerikai és – világszerte – neoliberális kiszolgálóinak válaszával kezdődött. Amely meg akarta akasztani, sőt visszafordítani azt a több ezer éves európai civilizációs hagyományt, amely Thalésszal és ióni filozófustársaival kezdődött, akik rá mertek kérdezni az okokra. Akik, Platónnal és Arisztotelésszel folytatva, fel merték tenni a bátor kérdést, a „miért?”-et. Ezt a racionalitáson alapuló hagyományt akarták és akarják megakasztani azok, akik a terrortámadások nyomán az egyszerű, forradalmi miért kérdés feltevésének jogától akarják megfosztani a nyugati világ gondolkodóit. A mai amerikai elnöknek, az idősebb Bushnak a szovjet típusú kommunizmus széthullása nyomán bejelentett Új Világrendje után talán ez a gondolatrendőri igénye ma az új amerikai paradigma legfontosabb eleme. Az, hogy nem tűri alapvető jelenségek és események, valamint politikai döntések megkérdőjelezését. Ragaszkodik ahhoz, hogy azokat vallási dogmaként adottaknak vegyék.
A jobbközép Magyar Nemzet ideológiájához – bármily furcsa – oly közel álló baloldali brit Guardian Zapatero megválasztásának hajnalán azt írta a madridi kormányfőcsere horderejének latolgatásában, hogy az ottani választás hatása messze túlnő a spanyol határokon és hogy Zapatero nyilatkozatai nyomán „nyirkos hideg” futkos Bush amerikai elnök és Tony Blair brit miniszterelnök csigolyáin.
A világon nagyon kevés országban támogatják a választók kormányuknak azt az igyekezetét, hogy saját katonáik életének kockáztatásával és adófizetői költségen támogassák az amerikai hegemón törekvéseket, amelyek valódi célja nem „a demokrácia és emberi jogok kiterjesztése”, a „tömegpusztító fegyverek terjedésének meggátlása” és a „terrorizmus elleni harc”, ugyanis ebben az esetben a célpont nem Irak lett volna. A világ történelme során soha nem változott oly izgalmasan és szédítő sebességgel, mint most. Az eredő irányt még senki sem tudja megjósolni. De hogy Zapatero az amerikai paradigma ellen lépett fel, határozottan, annyi bizonyos. Morelos szelleme kiszabadult a palackból.