n Pósa Tibor
asárnap hárommondatos hírben azt jelentette be az egyik tévéhíradó, hogy Haiti első demokratikusan választott elnökének, a nyomortelepek volt papjának, Jean-Bertrand Aristide-nek a távozását követelő lázadók elől menekülve kellett elhagynia hazáját. Mielőtt könnyet hullatnánk Aristide sorsa felett, nem árt, ha alaposabban utánanézünk annak, hogy mit is tett ez a kiugrott egyházi személyiség országával, és mivé vált Haiti, amely az idén ünnepli függetlenné válásának kétszázadik évfordulóját.
Az Újvilág felfedezésének első gyümölcse és első elpusztítottja Haiti volt. 1492-ben lépett Kolumbusz Kristóf a szigetre, amelyet Spanyolország után Hispaniolának nevezett el. A feljegyzések szerint mintegy 300 ezer taino indián lakta „paradicsomi békében” az Antillák e háborítatlan helyét. Gyűjtögetésből, vadászatból éltek. A felfedezőt azonban követték mások, akiknek feltűnt, hogy az őslakosok a különleges alkalmakkor nemcsak kifestik magukat, hanem figyelemre méltó arany ékszereket is viselnek. Gyorsan kiderítették, honnan szedték a fülönfüggőkhöz, karperecekhez szükséges nemesfémet, és megkezdődött a rabszolgasorba taszított tainókkal az aranykitermelés. A kegyetlen munka, a mészárlások, a fehérek által a szigetre behurcolt különböző járványok megtették a hatásukat: fél évszázad alatt hírmondó is alig maradt a sziget indiánjaiból.
Nyugat-Afrikából ekkor már szállították az őslakosok pótlására a fekete rabszolgákat, akik munkateljesítményükben többszörösen felülmúlták az indiánokat. A nemesfémbányák hamar kimerültek, a gyors meggazdagodásban bízó spanyolok ezért más vidékek, az amerikai földrész felé fordultak. Helyettük jöttek a kalózkodó franciák, akik kivételes lehetőséget láttak a spanyol aranygályák hazatérő útvonalán fekvő sziget meghódításában. 1697-ben a ryswicki egyezményben a spanyolok a franciák javára lemondtak a Hispaniola szigetekről, amelyeknek ezentúl Saint-Domingue lett a neve.
Eközben új „aranykorszak” köszöntött a szigetekre: a cukornádtermelés, amely akkoriban olyan lehetőséget jelentett, mintha valaki most rátenné a kezét egy olajkutakban bővelkedő országra. Saint-Domingue az akkori világ leggazdagabb gyarmata lett, hála az ott napkeltétől napnyugtáig dolgozó rabszolgák munkájának. Nem véletlenül ragasztották rá ekkoriban a franciák az Antillák gyöngyszeme elnevezést. A szigeten dolgozó fekete rabszolgák száma – mintegy félmilió – azonban észrevétlenül elérte a kritikus határt. A XVIII. század végén a fehérek, mulattok és a rabsorból felszabadítottak száma egy a tízhez volt a rabszolgákéval összevetve. Tízezrek szöktek meg közülük a hegyekbe, ahonnan immár fegyveresen lecsaptak az ültetvényekre.
A francia forradalom hírei itt különös táptalajra hullottak: a fehérek azt látták benne, hogy végre nem kell az óhazába szállítani árujukat, amelyért máshol jobb árat kaphattak. A meszticeket az egyenlőség ígérete nyerte meg, míg a rabszolgákat a szabadság mámora ragadta el. 1791 nyarán egy vudu ceremónia után megindult a felkelés, amely tizenhárom év múltán Haiti – az őslakosok nevezték így a szigetet – függetlenségének kikiáltásával ért véget. A Fekete Spartacus, Toussaint Louverture érdemét ma már a franciák sem vitatják: a rabszolgából lett hadvezér nemcsak kiváló stratéga volt, hanem mesterien játszotta ki egymás ellen az akkori nagyhatalmakat, Spanyol- és Franciaországot, valamint Nagy-Britanniát. Amikor a franciák egy árulás révén mégis elfogták – franciaországi börtönben halt meg –, helyettesei nemcsak hogy szembeszálltak a Napóleon által küldött 43 ezres expedíciós haderővel, hanem súlyos csapást mértek a Leclerc vezette seregre, amelyből pár ezer fő 1803 utolsó napjaiban nem tudott mást tenni, mint hogy Port-au-Prince-ből nagy csendben hazahajókázott.
A függetlenség ára 200 ezer halott a rabszolgák oldalán, és egy majdnem teljesen elpusztított ország volt. A nemzetközi közösség Haiti helyét hosszú évtizedekig a kitaszítottak padján jelölte ki, nehogy a rabszolga-felszabadító elvei átterjedjenek más államokra is. Franciaország 1838-ban ismerte el Haiti függetlenségét, mégpedig oly módon, hogy 90 millió aranyfrankot kért az otthagyott gyarmati javakért, amelyeket a franciák a haitiak rabszolga őseinek kizsákmányolásából teremtettek. A fiatal köztársaság – félve egy esetleges újabb háborútól –, igaz, több mint negyven év alatt, az utolsó centime-ig ki is fizette ezt a megváltást.
Aristide elnök az ország legjobb koponyái segítségével kiszámoltatta, mennyit ér ez ma: 21 685 135 571 dollár és 48 cent. Ennyi a franciák adóssága Haitivel szemben.
Az elmúlt kétszáz év történelme Haitin véres államcsínyek, felszított lázadások, pitiáner palotaforradalmak, hidegvérrel elkövetett politikai gyilkosságok sorozata volt. Eközben az Egyesült Államok 1915-től majd húsz évre megszállta Haitit, így biztosítva „hátsó udvarát”. Viszonylagos stabilitást hozott el ez az amerikai politika a földrész középső részén, ám cserébe Washington érdekeinek egyértelmű érvényesítését követelte meg. 1957–86 között a Duvalier család diktatúráját, Papa Doc és Baby Doc uralmát nyögte Haiti. Tízezrek haltak meg a totons macoutes, a titkosrendőrség karmai között. Aztán katonai puccs távolította el a hatalomból a kis Duvalier-t. Évek múltán a nemzetközi közösség elérte, hogy 1990 végén kitűzzék az első demokratikus elnökválasztást, amelyen a szavazatok majd hetven százalékának elnyerésével győzelmeskedett Jean-Bertrand Aristide, a Szalézi Szent Ferenc-rend papja.
A szegényparaszti családból származó, ma 51 esztendős Aristide-ot 29 évesen szentelték pappá. Közép-Amerikában a katolikus papok között ekkor rendkívül népszerű volt a felszabadítás teóriája, amely nem látott más kiutat az országukat sújtó nyomorból, megalázottságból, igazságtalanságból, mint az ellenállást. A fiatal Aristide is ezek közé az egyházi személyiségek közé tartozott, élete nemegyszer került veszélybe. Az Isten szavát vitte el a nyomortanyákra, mint egyetlen reménysugarat a kilátástalan helyzetből. A haitiak szerették az ő nyelvükön szóló, lelkesítő beszédeket mondó katolikus papot. A 90-es évek elején kétségtelenül ő volt az ország legnépszerűbb embere.
Politikai gyakorlatlansága és hozzá nem értése keveredett a messianisztikus forradalmi pátosszal; hét hónappal elnökké választási győzelme után el kellett hagynia államfői székét, véres katonai puccsal kényszerítették távozásra. Az Egyesült Államokba emigrált, abba az országba, amelyet korábban oly vehemensen támadott, amelynek imperializmusa „rosszabb, mint az AIDS”. A washingtoni közegben azonban gyorsan kitanulta a diplomácia csínját-bínját. Az állami alapítványok, a tehetős haiti amerikaiak nagyvonalú juttatásai gondtalan életet biztosítottak számára. Az amerikai legfelső körökbe is bejáratos volt, így sikerült 1994-ben Clinton elnököt meggyőznie arról, hogy húszezer amerikai katonával foglalja vissza számára Haiti elnöki posztját. Az ENSZ-meghatalmazással végrehajtott akció eredményeként Aristide alig egy esztendőre viszszaköltözhetett az államfői palotába. 1995 végén azonban át kellett adnia a hatalmat az általa kiválasztott utódnak, René Prévalnak, akinek azért elnökválasztáson meg kellett erősítenie a „diadalt”. A háttérből azonban Aristide továbbra is kezében tartotta a szálakat, míg 2000-ben – állítólag választási csalással – újabb öt évre elnökké választották.
Aristide jellemváltozása az amerikai emigrációban kezdődött el, majd visszatérésével teljesedett ki igazán. A korábban a nyomortelepeken populista beszédeket mondó politikus az elmúlt időben többnyire helikopteren közlekedett, és a szegények lakta helyekre be sem tette a lábát. Ha mégis gépkocsin utazott, előtte és utána amerikai és dél-afrikai testőrök hada vigyázott testi épségére. Az amúgy is labilis idegzetű elnök megváltozásában a haitiak az asszony kezét gyanítják, akit Amerikából hozott haza. Mildred, az Amerikába kivándorolt haiti család gazdasági ügyvéd lánya nagyon is élvezte a hatalom áldásait. A visszatérése óta eltelt tíz évben Aristide családi vagyona meghaladja a Duvalier által összeharácsolt pénz összegét – állítják a térséget jól ismerők. E vagyon – állítólag több százmillió dollár –, hála Mildred szakmai tudásának, ma biztos helyen van. És mindezt egy koldusszegény államban gyűjtötték össze! Nem véletlenül kedvelt állomása Haiti a kolumbiai kábítószerbáróknak, ugyanis az Egyesült Államokban forgalmazott kokain 15 százaléka a sziget érintésével jut el eladási célpontjára. A korrupció az „egeket” ostromolja Haitin és gyakran be is veszi azt. A kábítószer elleni fellépésnek esélye sincs. A közelmúltban két rendőrségi parancsnok távozott sietősen a szigetről, mert jelentős mennyiségű kenőpénzt fogadtak el.
A kilencvenes évek közepén Aristide létrehozta elnöki pártját, a Lavalast, amelynek jelentése kreol nyelven „mindent elsöprő és megtisztító tengeráramlás”. Jó egy évtizeddel ezelőtt az elnök feloszlatta a hadsereget. Egy gonddal kevesebb – gondolhatta, hiszen nem kell a tábornokok állandó puccsveszélyétől tartani. Helyette megerősítette a rendőrséget, amely jelenleg is ugyanolyan képzetlen, gyatrán felszerelt és velejéig korrupt. A rendőrséget tovább erősítendő létrejöttek a Lavalas-tagokból álló „szörnyek csapatai”, amelyeket helyi nyomornegyedekből verbuváltak. Ezek a nagyrészt analfabéta fiatalok, akik pár fillérért mindenre képesek, esténként rendőrautókon járták a városok utcáit, nőket erőszakoltak meg, raboltak, és bérgyilkosságokat is vállaltak. Persze csak „munkaidőn” túl, mert első számú feladatuk volt az ellenzéki személyiségek, a hatalommal csak bármilyen kicsiny kritikát megfogalmazó újságírók, bírák, ügyvédek féken tartása. Ez olyan jól sikerült a fekete pólós szörnyeknek, hogy az előző év utolsó két hónapjában harminc fölött volt a politikai gyilkosságok száma Haitin. Különösen a rádiós újságírók álltak a hatalom figyelmének középpontjában, mivel tévéállomás gyakorlatilag nincs, így az iskolázatlan tömeg befolyásolására a legjobb eszköz a rádió.
Aristide elnök oda jutott, ahová az általa is ostorozott diktátor elődei: elkeserítő szegénységben lévő népét fegyveres bandák tartották rémuralom alatt. Az ország állapota hasonlatos az évtizedes polgárháborúkat átélt Sierra Leone-i vagy etiópiai viszonyokhoz. A nyolcmillió lakosú Haitiban a férfiak várható élettartama 49 év, a nőké 56 esztendő. Minden második felnőtt írástudatlan, háromból egy talál munkát. A lakosság 65 százaléka a nyomorszint alatt él, hétről hétre csak a nemzetközi segélyekben bíznak. Évtizedekkel ezelőtt Haiti páratlan szépsége több turistát vonzott, mint a sziget keleti felén lévő Dominika és a közel lévő Kuba együtt. Mára már a teljes bizonytalanság miatt alig van, aki egy gyönyörű kirándulásáért az életét kockáztatná. De vajon mi lenne, ha az Egyesült Államokban élő diaszpóra nem utalna haza évente 800 millió dollárt, ami az állami költségvetésnek a duplája? A bádogvárosokban a segélyekkel együtt fejenként napi egy dollár jut megélhetésre. A családok pedig igen népesek, nem ritka, hogy tíz vagy még annál is több tagból állnak. Mindebből mi következik? Az élet az, aminek nincs ára Haitin.
Nehogy azt higgyük, hogy a most hatalomközelbe került lázadók a társadalmi igazságtalanságtól fűtve űzték el elnöküket. Ők épp az elnök, Aristide emberei voltak, szörnyek a javából. Emberevők Hadserege néven tartottak ellenőrzésük alatt két kerületet Gonaives városában. Egy szeptember végi napon aztán egy út mellett megtalálták a kibelezett, megvakított és szívétől megfosztott vezérük hulláját. A bandatagok úgy vélték, nincs olyan személy a környéken, aki ilyen cselekedetre „vetemedhetne”: ezt csak fővárosiak, mégpedig az elnök emberei tehették egy elszámolási vita során. „Veszszen Aristide!” – adták ki a jelszót. Február 5-én elfoglalták a helyi rendőrkapitányságot, húsz nap múlva már Port-au-Prince kapui előtt álltak az akkor már a fél országot uraló Artibonite-i (a térség neve) Felszabadítási Front „katonái”. Közben csatlakoztak hozzájuk a külföldről hazatért ellenzékiek és a régi rendszereket is kiszolgált szedett-vedett alakok, obsitos katonák, sokat tapasztalt titkosrendőrök.
Mindez azonban aligha jöhetett volna létre az Egyesült Államok hallgatólagos beleegyezése nélkül. Miután Amerika levette róla védő kezét, Aristide ezentúl valószínűleg Dél-Afrikában élvezheti dollártízmillióit.
Hogyan tovább, Haiti? – erre a kérdésre valószínűleg Washingtonban sem tudják a választ. A fő az, meg kell akadályozni, hogy csónakos haitiak elárasszák a napfényes Florida partjait, amelyet ráadásul az amerikai elnök öccse ural. Elvégre választási év van. A többit majd holnap meglátjuk.
origo.hu
Itt vannak a hatos lottó nyerőszámai – ön nyert valamit?
