A balek vágóhídra megy

Néhány napos hír lapunk honlapjáról: „A leendő járművezetők hamarosan számítógépen tehetik le elméleti vizsgájukat. A rendszert Budapesten és Pest megyében helyezik üzembe. A korszerűsítés miatt a vizsgadíj akár a duplájára nőhet, a vizsgaszabályok egyelőre nem módosulnak.”
A bejelentést egyetlen felhördülés sem kísérte. Hosszan kellene keresgélni siralmasabb fokmérőjét annak, ami velünk 1990 óta történt és történik. Egy saját kizsebelésébe már belenyugodott társadalom reakcióhiánya. Mi az, hogy a korszerűsítés miatt a vizsgadíj akár a duplájára is nőhet? Azért kell a vizsgázóknak többet fizetniük, mert embereket lehet elküldeni, fizetéseket megtakarítani, a társadalombiztosítási járulékkal együtt, áramvonalasítani a vállalkozást, a hasznot növelni? És amennyiben – ha e logikát tovább visszük – két év múlva ismét tovább korszerűsítenek, ismét duplájára emelkednek a költségek? Vajon a korszerűsítés célja a korszerűsítő profitjának növelése? És erre, valamint lassan már minden ilyenfajta bejelentésre a válasz a néma csönd? Hol van példa erre a civilizált világban és a percenként felhozott Európai Unióban?
A héten a Financial Times Deutschland, a brit globális pénzügyi lap németországi kiadása száraz tényszerűséggel közölte, hogy a csatlakozásra a „kelet-európai” bankok nyugati tulajdonba kerültek. Mielőtt tovább mennénk, zárójeles kérdés: vajon politikusaink mikor hívnak össze egy rendkívüli konferenciát Brüsszelben, ahol megmagyarázzák, hogy mi az: „Kelet-Európa”? Már ha hitelt adunk politikusaink helyi tiltakozásainak e nyugati meghatározás ellen, amiért e jelzőt lépten-nyomon használja az a nyugati politikai osztály, amelynek tagjai megtárgyalták Sztálinnal, hogy hol húzódjék a vasfüggöny, vagyis hogy hol kezdődjön „Kelet-Európa”. A bankokra viszszatérve: vajon mikor engedné a francia állam, hogy a francia bankok zöme például szaúdi, a német állam, hogy a német bankok nagy része amerikai, az olasz állam, hogy az olasz bankok java német kézbe kerüljön? De mi saját pénzintézeteink és szinte a teljes magyar ipar kiárusításán is túltettük magunkat.
Tehát a magyar bankok is nyugati kézbe kerültek. Amelyek, ahelyett, hogy meghonosították volna a nyugati banki gyakorlatot, sutba dobva az üzleti etika legelemibb követelményeit, külön „kelet-európai” gyakorlatot vezettek be. Amit szintén eltűrtünk és tűrünk. A politikai osztály, a banki felügyeletek, a társadalom és a számlatulajdonosok. Vagyis mi.
Itt van például a bankkártya használata. Magyarországon a bankok pénzt számolnak fel azért, mert valaki automatából vesz fel pénzt, noha a pénzintézetek ezzel óriási költségeket takarítanak meg. Amikor az itteni bankokat felvásárló külföldi bankok saját országaikban annak idején bevezették az automaták használatát, eleinte még ők fizettek, hogy klienseiket ösztönözzék a munkaerőt megtakarító automaták használatának ösztönzésére. Különféle konstrukciókban Nyugat-Európában most is az ingyenes számlavezetés feltétele a pénzkiadó automata használata. Azért pedig senkinek a számláját nem terhelik meg külön banki jutalékkal, ha a bankkártyájával készpénzt vesz ki az automatából. Nálunk ugyanezért ugyanezen bankok nagyot kaszálnak.
Vajon felvetette-e egyetlen politikus ennek a gyakorlatnak a kérdésességét? Vajon az erre szakosodott szaklapok intéztek-e körkérdést az itteni bankok vezetőihez, hogy miért folytatnak éppen Magyarországon ellentétes gyakorlatot azzal, mint amit anyaországukban tesznek? Vajon a saját kizsebelésünkbe való belenyugvás nem lett-e nemzeti sport? És vajon nincs-e ideje feltenni a kérdést, hogy a balekségnek és beletörődöttségnek a nemzeti viselkedés pillérévé történt alakításáért kik a felelősök? Nem azok, akik az elmúlt csaknem másfél évtizedben rendre elfelejtették és elfelejtik tudatosítani a negyvenöt éven át engedelmességre nevelt emberekben, hogy a demokrácia nem olyan ajándék, amelyet nem romló áruként átadnak, és azt nem romlandó áruként a kamrába téve a végtelenségig változatlan állapotban képesek vagyunk megőrizni? A nyugati társadalmak napi tapasztalata, hogy a demokrácia vívmányainak megőrzéséért igen kemény és sokszor ádáz csatát kell vívni azokkal, akiknek elemi érdeke a demokrácia elsorvasztása.
Vajon azok, akik a Nyugaton bevett polgári engedetlenséget szélsőségnek, akik a nyugati határainkon túl oly gyakori tüntetéseket utcai politizálásnak minősítik, nem járulnak-e hozzá, hogy a mi társadalmunk szótlanul tűrje saját kifosztását, megalázását, és még a gondolatát is elhessegesse a spanyol csizma szorítói elleni demokratikus tiltakozásának?
Vajon mindez nem alapozta meg azt, hogy megadóan tűrjük a Medgyessy-kormány minden igyekezetét az őket érintő brókerbotrány eltussolásában? Vagy azt, hogy lehet Magyarországon egy politikai napilap, amelyik hírként tálal címlapján egy jobboldali párt berkeiből származtatott névtelen levelet anélkül, hogy az újság főszerkesztőjét minimális büntetésként élete végéig eltiltanák mindenfajta munkától bármilyen médiumban?
Vajon a jobboldal puha része nem cinkos-e szintén a demokratikus jogok és a civilizált üzletmenet itteni folyamatos és alapvető megsértése elleni tiltakozás hiányában és esélytelenségében, az apátia terjesztésében és terjedésében, amikor aláveti magát a posztkommunisták tematizálási hegemóniájának? Amikor belevonja magát a posztkommunista oldalnak kedves álkérdésekről politikai és haszonelvű okokból folyó álvitákba, azokat tovább gerjesztve. Amikor a posztkommunisták egyik fő célkitűzése megvalósításának segítségére siet, „radikális” újságírásról hetet-havat összehordva ott, ahol a Lajtától nyugatra egyszerű tényújságírásról beszélnének. Ahelyett, hogy kifosztóinkat nem hagyná lélegzethez jutni a kifosztásról újra és újra nekik szegezett kérdésekkel.
Vajon miért kapott nálunk radikális stichet a leigázás, az arculverés, a demokratikus jogok megcsorbítása, az állami segédlettel folyó kizsebelés – legyen az akár a kormányzati, akár a magánszféra – elleni tiltakozás, és miért nem nevezik azt anomáliának és szélsőségnek magukat a gazságokat? Tényleg, miért?