A gondolat

Langyos, holdtalan éjszaka volt. Ültem az ablak mellett a gép előtt. A szemközti ház rogyadozó kéményének tövében macska gubbasztott a töredezett cserepeken. Mindenki aludt már a lakásban, csak a monitor és a kislámpa világított, a kutya – nagy sötét folt – kinyúlva szuszogott a kosarában, s bennem éppen egy rövid írás körvonalai bontakoztak ki – hazáról, nagyvilágról, emberségről, Istenről meg ilyesmiről lett volna benne szó –, amikor beugrott az ablakon. Torzonborz, apró gondolat volt. Sötét, szinte fekete. A párkányról előbb a radiátor tetejére, majd a parkettre szökött, eliszkolt a lábam mellett, a fotelnél termett, már fent is volt a támlán, mint a mókus, könnyedén felfutott a könyvek gerincén, s csak a polc tetején nyugodott meg. Lelógatta a lábát, rám nézett.
Olvass be nekik, mondta, és apró szeme villogott. Írd meg, hogy becsapják az embereket, hogy eladják a hazát, hogy nincs bennük emberség, türelem és együttérzés. Hogy kényelmetlenné, lakhatatlanná, ijesztővé teszik ezt a darabka földet, amelyért felelőséggel tartoznának.
– Hagyjál békén – méregettem rosszkedvűen. – Épp elcsíptem volna valamit, amit talán még soha senki… A nagy összefüggést. Születés és halál, álom és valóság, mámor és kijózanodás…
Nem hagyta magát. Vannak történelmi pillanatok, mondta, amikor nem teheted azt, ami tetszenék. Amikor nem kerülheted ki, hogy állást foglalj.
– Hagyj békén, utálom a politikát. Hadd írjam azt, ami érdekel!
Írjad, nyomorult fattyú, írjad csak! Írj a kankalinról vagy Csíksomlyóról, írjál öreganyád térgyekalácsáról, írj, amiről akarsz. Miközben üldözik a fajtádat. Te még sosem hallottál az öncenzúráról? Gyáva szar!
– Nem érdekelsz. Ősidőkről akarok írni, amikor a névtelen madarak énekéből megszületett a zene. A szeretetről, mely mozgat napot és minden csillagot. Arról, hogy elég lehet egyetlen pillangó szárnycsapása Kínában ahhoz, hogy hurrikán törjön ki a Karib-tengeren.
És a kötelesség?! A felelősség?! Arról írj, amit várnak tőled!
– 1907. július 26-án ezt jegyezte fel a naplójába a dédapám: „Délelőtt Brassóba dohányért. Tizenegy után északról, Háromszék felől több millióra tehető tarka lepkehad omlott alá a városra a magasból. A lepkék végtelen felhője elsötétítette a napot. Gyors libegéssel szálltak kelet felé az államvasutak pályaudvara és műhelyei fölött. A sűrű gomolyagokban omló tarka lepkehad a műhelyt szegélyező mezőkön keresztül Bertalan irányában tűnt el. Vonulásuk negyedóráig tartott.”
Ne beszélj mellé. Nem te támadsz, de legalább védekezz! Ha Erdélyért, a Felvidékért aggódsz, irredenta vagy, nem? Pedig nem történelmi jogra hivatkozol, hanem a határokon kívül rekedtek millióira. Élő emberekre. Unokaöcséidre, -húgaidra. Akiknek ott nem olyan magától értetődő magyarnak lenni, mint neked itt. Írd csak meg, hogy némelyek azt tanácsolják itt, hogy úgy kell magyarnak lenni, ahogy a levegőt vesszük. Igaz. Ha nem a fuldoklónak mondják. Ott és itt naponta emlékeztetnek rá, hogy magyar vagy. Ha Trianont emlegeted, nacionalista ördög vagy. Ha a múltat és a történelmet, a sokszínű világot nem egy – csakis és örökké egyetlenegy – nézőpontból nézed, már le is buktál. Ha Kórógyot, Szentlászlót, az elpusztított magyar falvakat említed, ha magyar iskolákért emelsz szót, ha a székely falvakba telepített román laktanyákról és apácakolostorokról regélsz, jobb esetben is szótlan közöny a reakció. Írd meg, hogy a fejedelmek Kolozsvárján már húsz százalék alá csökkent a magyarság lélekszáma. Írd meg, hogy a házasulandó menyasszony Mátyás városában nem mondhatja az anyakönyvvezető előtt a párjának, hogy „igen”, csak azt, hogy „da”. Holtomiglan, holtodiglan. Da. Írd meg, hogy ha a székelyföldi autonómiáért szavazatokat gyűjtők meghurcoltatásán keseregsz, ha a vajdasági magyarok temetőinek feldúlásán, a templomfalakon feltűnő „Halál a magyarokra!” feliratokon háborogsz, még együttérző szót sem kapsz azoktól, akik különben folyton-folyvást emberségről, morális tisztaságról papolnak. És akkor ne is védekezz?!
– Nem védekezem. Ha én a körösztanyám térgyekalácsáról írnék – ha végre hagynád! –, akkor abban is benne volna minden. Ha egy ezerötszáz-valahányban élt nagyszombati bús jezsuita nyomán a kankalinról, „az isten szolgálatjához való jókedv és szeretet” jelképéről írnék, akkor egyúttal azt is elmondanám, hogy én a politika és művészetpolitika mostani korifeusait nem szeretem, mert veszélyesnek és lelketlennek érzem őket. Ha Babba Máriáról, a gyimesi csángók istenasszonyáról, napba öltözött szép Szűz Máriájáról írok, és elmesélem, hogy fiatal erdélyi író barátom nagyanyja teliholdkor, amikor látszanak a foltok, azt mondogatja, „Babba Mária kiteregette a Jézuska kapcáit”, akkor abban az is benne van, hogy én egyébként a mostani vezetőktől félek, mert gátlástalannak, kártékonynak érzem, ezért nem szenvedhetem őket…
Így folyt ez köztünk, egészen addig, míg elbóbiskoltam az asztalnál. Arra riadtam, hogy fázom. Hűvös levegő áradt be az ablakon. A Vár alatti parkok felől fújhatott a feltámadó szél, mert méz- és hársfavirágillatot hozott. A kutya riadtan nyüszögött, fújtatott álmában. Csettintettem a nyelvemmel: a félhomályban nem láttam, de tudtam, válaszul tétován megrezegteti a farkát, talán a fejét is felemeli. Felálltam, kinéztem az ablakon. Az ég sötét volt, szemetelni kezdett az eső. A macska már nem ült a kémény tövében, s az utcán parkoló autók egyike alól görbe hátú nyest futott át a szemközti oldalra… Mint régi, kopott emlék, még motoszkált bennem valami… Születésről? Vagy inkább halálról. Révületről, kijózanodásról… A nagy összefüggések, mosolyodtam el. A soha senki által meg nem ragadottak… Becsuktam az ablakot.