A piac blöff

J O B B S Z E M L E

A Klubrádió kereskedelmi rádió, ezért most reklám következik. Kevés olyan mondat hangzik el az éterben, amely tömörebben összefoglalná a népámításnak azt a szakadékát, amely ma a neoliberális kormánypártoknak fennen hirdetett dogmái és a valóság között tátong.
A mai kormánypártok nagyobbika és kisebbike között ideológiájukat nézve annyi talán a különbség, hogy míg az MSZP szocdem mázzal bevont retorikájában visszafogottabb és szégyenlősebb a neoliberális dogmák hirdetésében, addig az SZDSZ ezt zabolátlanul teszi, a piaci laissez-faire „világnézetnek” olyan szélsőségességét hirdetve, amelyet a világon sehol nem alkalmaznak. Sőt az SZDSZ provinciális fundamentalizmusában még a valódi neoliberális dogmákat is meghamisítva azok ellen fordul, csupán azért, hogy engedjen a nemzeti érdekek elleni lelki kényszerének, és az ebből neki járó marginális pénzügyi előnyöket élvezhesse. A nyolcvanas években főként Reagan Amerikájában és Thatcher Egyesült Királyságában erőre kapó neoliberális ideológia valóban abban látta az akkori idők gazdasági felvirágoztatásának üdvét, hogy az állam szerepkörét szorítsák vissza, és hagyatkozzanak a „piac láthatatlan kezére”, amely sokkal jobb rendező, mint az állam.
Amit az SZDSZ ugyanakkor „elfelejt” hangsúlyozni, az az, hogy a neoliberális gazdasági megközelítésnek szerves része volt az óriásvállalatok széttördelése, vagyis nemcsak az állami, de a kvázi állami monopóliumok megszüntetése is. Az Egyesült Államokban – az SZDSZ gyönyörének tárgyországában – kizárt például, hogy ugyanaz a bank szövetségi határokat átlépve tevékenykedjen az anyaállamán kívül, vagyis elképzelhetetlen, hogy a Chase Manhattan fiókot nyisson Kaliforniában vagy akár a New York szövetségi állammal szövetséges New Jerseyben.
Ami azonban jól működött a nyolcvanas években, a hidegháború idején, az nem feltétlenül működik jól ma is. A mai valóság – mind globálisan, mind országokra lebontva – az állam masszív beavatkozása. Sőt a legerőteljesebben beavatkozó államok gazdasága fejlődik a legrohamosabban: elég Kínára, Malajziára, Szingapúrra vagy Indiára gondolni.
Csak a valóságtól elzárkózóknak jutna eszükbe kételkedni abban is, hogy a fejlett világ teljes mezőgazdasága az állami szubvenciókra épül. A magyar gazda sem azért van olyan helyzetben, mint amilyenbe került, mert nem lenne versenyképes, ha a feltételek mindenütt egyenlők lennének, hanem éppen azért, mert a globális piacon agyontámogatott termékekkel kell versenyeznie. De az állami támogatás a mai élet minden területén kézzel tapintható. Az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségének, sőt az amerikai kormánynak vagy az amerikai törvényhozás tagjainak agresszív fellépése az amerikai cégek érdekei védelmében közismert – és ez az „állami” lobbizás nem csak a Lockheed cég F–16-osaira terjed ki.
Mindez nevezhető sokféleképpen, de a neoliberalizmus gyakorlati megvalósításának nem.
Magyarországon a helyzet – mint szinte minden területen – anarchikus. Miután Medgyessy elmondta hírhedt „read my lips”-féle (olvasd le az ajkamról), anti-neoliberális ígéreteit a gázárak megtartásáról, a választások után – az energiacégek nyomásának engedve – azonnal a neoliberális elvekben keresett menedéket, vagyis fennen hangoztatta, hogy a piaci mechanizmusba nem szabad beavatkozni, és a piaci áraknak érvényesülniük kell. Miközben a piaci mechanizmus érvényesüléséről szóló érvét felrúgva, erőből és oly ostobán ment neki a gyógyszergyártóknak, hogy azok már-már a magyar piacról való kivonulásukat is fontolgatják, és teljes káoszt okozott a gyógyszerpiacon. Az SZDSZ persze mindehhez asszisztált, és szavazatszerzési okokból egy másodperc alatt zárójelbe tette piaci fundamentalizmusát.
Az SZDSZ-nél a gyakorlat azonban még ennél is alantasabb. Ugyanis az SZDSZ és az MSZP kettős kötődésű értelmiségi klientúrájának szinte teljes egésze egyfajta Remusként és Romulusként az általa farkasnak nevezett állam csecsét szívja, neoliberalista fundamentalizmus ide, piaci laissez-faire dogmák oda. Akár a „kereskedelmi” Klubrádió, amelyet az ORTT az adófizetők zsebéből kitépett milliókkal támogat. Az SZDSZ kezében lévő minisztériumokban lebzsel a legtöbb, munkát gyakorlatilag nem végző, havonta hatalmas összegekkel dotált tanácsadó. Az SZDSZ–MSZP gyakorlatilag teljes értelmisége az államból vagy az államból is él, annak ellenére, hogy az előbb említett pártkonglomeráció ellenőrzi a magyar gazdaság óriási részét, beleértve az elektronikus és az írott sajtó kenyerén a vajat és mézet jelentő reklámipart.
Az MSZP és az SZDSZ médiaértelmiségének és egyéb területén működő vezető értelmiségének biztos, állami és alapítványi pénzekből felépített infrastruktúrát épített, mert tudja, hogy értelmisége jó hangulata a záloga az általuk támogatott párt túlélésének. Az egymásrautaltság az érintett feleknek élet-halál kérdése.
Egyszer érdemes lenne azt a bohókás vizsgálatot is elvégezni, hogy azon értelmiségiek, akik az Orbán-kormány idején koncentrációs táborokat vizionáltak, és külföldi lapok olvasóinak ecsetelték hetente bőröndjük készenléti állapotát – ezzel jelentősen hozzájárulva az Orbán-kormányról külföldön kialakított negatív értékeléshez és áttételesen a bukásához –, vajon mennyi állami támogatást élveztek, és volt-e közöttük akár egyetlen is, aki kizárólag a piacból élt.
Akinek megfelelő baráti kapcsolatai vannak, lehetnek információi arról, hogy a másik oldal értelmisége onnan tudja, hogy pályáznia kell valamilyen állami pénzre, hogy a pénz megérkezik a számlájára, majd telefont kap a pályázati nyertességének utólagos „lepapírozásáról”.
Magyarországon ma minden szépítés nélkül vészhelyzetről lehet beszélni. A többi utódállamhoz képest nemcsak a lemaradás gyorsaságát tekintve, de abszolút értelemben is. Hazánk igazi nagyvállalkozói elnézően mosolyognak, amikor a képernyőn hallgatják politológusaink okfejtéseit és elemzéseit. Ők tudják, hogy a politológusok a felszínről locsognak. A meghatározó mélyben másról szólnak a témák. Országunknak most éppen a vízkészletét veszik meg nagyon előre gondolkodó francia cégek stratégiai okokból. Az ivóvíz néhány évtizeden belül globális fegyver lesz. A vízműveinket felvásárló franciákat nem érdekli, hogy nincs nyereségük. Őket ugyanis a francia állam kárpótolja kimaradó profitjukért. Mert a francia állam nem neoliberális, hanem nemzeti érdekeket követ.