Mi az oka annak, hogy egy világlap az ön munkáját címoldalára méltó hírnek találta olyan időkben, amikor még egy kisebb méretű merénylettel is nehéz odakerülni?
– A tudományos élet két legrangosabb folyóiratának, a Nature-nek vagy a Science-nek a szerkesztősége a nagyobb lapokat és hírügynökségeket a közérdeklődésre leginkább számot tartó cikkekről azok megjelenése előtt egy héttel értesíti. A Nature-be szánt cikkünk megjelenése előtt így rengeteg újságíró felhívott. A nagy érdeklődés most talán annak tudható be, hogy az idő múlása, amely méréseink középpontjában áll, mindennapi életünk része is.
– Ön sok díj kitüntetettje: 1994-ben az Osztrák Fizikai Társaság a Fritz Kohlrausch-díjjal, 1998-ban a németországi Ernst Abbe Alapítvány a Carl Zeiss-díjjal, 1996-ban a Start-díjjal, 2002-ben pedig az osztrák kormány a legrangosabb tudományos díjjal, a Wittgenstein-díjjal tüntette ki, amelyhez egyébként 1,5 millió euró is jár. Díjai között van olyan, amelyet nálunk ítéltek oda önnek?
– Nincs – hacsak azt nem számolom, amelyet a Fizikai Szemle szerkesztősége adományozott a folyóiratban megjelent cikkemért. A Marx Györgyről elnevezett nívódíjat kaptam meg, ezt Marx professzor elhunyta után, tavaly adták először azoknak, akik a legrangosabb dolgozatokat publikálták. Tehát ez nem munkásságra, hanem kifejezetten arra az ismeretterjesztő cikkre vonatkozik.
– Visszatérve a Nature-re és az IHT-cikkre: mi volt a szenzáció lényege?
– Bizonyos szempontból szerencsések vagyunk a témaválasztás szempontjából. Az előrelépés tulajdonképpen egyetlenegy paraméterrel, egyetlenegy számmal jellemezhető. Egészen egyszerűen időt mérünk. Megpróbálunk egyre rövidebb időskálán gyorsan lejátszódó mikroszkopikus folyamatokat mérni. És ezt a teljesítményünket egy számmal, egy időtartammal ki lehet fejezni. A mi „stopperóránkkal” most attoszekundumnyi időegységeket mérünk.
– Az amerikai lapban volt egy kézzelfogható hasonlat az attoszekundum érzékeltetésére. Elmondaná, hogy mi az?
– Az összehasonlítás úgy hangzott, hogy az általunk mért időegységből megközelítőleg annyi fér egy másodpercbe, mint amennyi másodpercből a világmindenség teljes élettartama – 14 milliárd év – áll. Speciális „stopperóránk” 100 attoszekundumot tud jelenleg megbízhatóan mérni. (Egy attoszekundum 10–18 másodperc, azaz a másodperc trilliomod része, a femtoszekundum nagyságrendekkel hosszabb időtartam, 10–15 másodperc – A szerk.)
– Ez józan ésszel nehezen fogható fel… És ezt az időegységet „fogják be” önök.
– Higgye el, egyszerű. Képzeljen el egy Forma–1-es autót, amelyet le akar fényképezni. Nyilván igen gyorsan működő zárra van szüksége ahhoz, hogy az autó ne legyen a képen elmosódott, hanem élesen látható. Ugyanez igaz a mikroszkopikus részecskék vizsgálatánál. Ha ezt olyan fényvillanásnál vizsgáljuk, amelynek az időtartama hosszabb, mint a mozgásnak a tipikus időtartama, akkor a részecske egyszerűen elmosódottan jelenik meg, és nem tudjuk megállapítani, hogy hol van, és milyen módon mozog. Vagyis éles pillanatfelvételt kell készíteni róla. Ha ilyen pillanatfelvételeket gyors egymásutánban tudunk készíteni, akkor utána össze tudjuk rakni a mozgást.
– Ez csodálatos, de mit felel arra, ha azt kérdezem, mi ennek a gyakorlati haszna?
– Gyakorlati haszna lehet egy ilyen kutatásnak például röntgenlézer kifejlesztése. Ezt például a gyógyításban lehetne alkalmazni, tekintettel a röntgensugarak káros hatására. Röntgenlézerrel a testnek csupán egyetlen apró tartományát is meg lehetne világítani, és így a káros dózist nagyságrendekkel lehetne csökkenteni. És ha ez a röntgenlézer-készülék még hordozható is lehetne…
– A beszélgetés elején említett cikk azt írta, hogy költözik Münchenbe. Mikor?
– Tavaly márciusban elfogadtam egy állásajánlatot a Max Planck Társaság meghívására, hogy legyek a München mellett, Garchingban működő Kvantumoptikai Max Planck Intézet igazgatója. Ezzel az állással együtt jár egy professzori – és egyben tanszékvezetői egyetemi tanári – állás a müncheni Ludwig Maximiliäns Tudományegyetemen. Tavaly áprilistól már vezetem is az intézetet a bécsi állásom fenntartása mellett, amelyet most szeptemberre adok fel, hogy a tanítást is Münchenben folytassam.
– Az Egyesült Államok nem annak köszönheti tudományos-technológiai fejlettségét, hogy ott a GDP nagyobb százalékát fordítják kutatásra és fejlesztésre, mint Európában?
– A kettő természetesen nem független egymástól. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a GDP százalékában kifejezésre jutó különbség elsősorban az Egyesült Államokban jelen levő, jóval nagyobb számú innovatív „high-tech” cégek kutatásra fordított milliárdjainak eredménye. Az általuk erre fordított összegekkel nem az alapkutatást támogatják, ebből persze a legkevésbé sem következik, hogy az alapkutatás nem fontos. Még a magánvállalatok sem tagadják, hogy alkalmazott kutatásaiknak is alapkutatáson kell alapulniuk. Az egész olyan, mint egy piramis. A csúcsán van egy high-tech végtermék, a jóléti társadalom legfontosabb hordozója, alappillére. Ezt a végterméket intenzív és rendkívül céltudatos fejlesztés előzi meg, amely viszont az alkalmazott kutatás eredményein alapul. Hatékony alkalmazott kutatás elképzelhetetlen az alapkutatásból megszerezhető ismeretek nélkül. Kézenfekvő tehát, hogy a központi költségvetésből származó legnagyobb összegeknek az alapkutatásba kell folyniuk. Nemcsak azért, mert ez a piramis legszélesebb része, hanem azért is, mert nyilvánvalóan ezen a területen a legnagyobb a kormányok felelőssége. Ugyanis itt várható el a legkevésbé, hogy cégek befektetnek. Ugyanakkor az innovatív, nagy értékű termékeket előállító cégek oda települnek, ahol az alapkutatás magas színvonalon folyik, hiszen ennek az új ismereteken túli legfontosabb „terméke” a magasan képzett szakembergárda, amely a high-tech vállalkozások életben tartója.
– Ön szerint jelenleg hogy mennek Magyarországon a dolgok e területen?
– Ahogyan kollégáimtól hallom, meglehetősen rosszul. Azok a hírek, amelyek az OTKA, az Országos Tudományos Kutatási Alapprogram költségvetésének a megnyirbálásáról keltek szárnyra, egyáltalán nem megnyugtatóak. Az olvasottak és hallottak alapján úgy tűnik, hogy nemcsak új projektekre alig jut pénz, de már megkezdett projektek finanszírozhatósága is veszélybe került, ami drámai fejlemény. Ugyanis itt már a kiszámíthatóság kerül veszélybe. Vagyis a professzorok, intézeti vezetők megkötnek egy szerződést, és felvesznek fiatalokat kutatási feladatok elvégzésére azzal, hogy náluk ilyen és ilyen kutatás folyik, majd egyszerre csak ott állnak, hogy a dolog nem folytatható. De mivel nem nagyon ismerem a részleteket, ebbe nem mennék bele mélyebben. Azt viszont tudom, hogy a csoportomban dolgozó mintegy féltucatnyi fiatal magyar kolléga – akik az elmúlt években kivétel nélkül azzal a szándékkal jöttek ide, hogy hazatérnek a doktori fokozatuk megszerzése után – közül többen időközben e tervéről letett a jelenlegi hazai fejlemények ismeretében. Ez pedig szomorú különösen annak fényében, hogy jó néhány projektünk magyar együttműködő partnerrel folyik, amire büszke is vagyok. Közöttük vannak olyanok, és ezt büszkén mondom, amelyek révén kulcsfontosságú berendezéseket, illetve eszközöket, például lézertükröket állítanak elő lézereinkhez csúcstechnológiával. Úgy látszik, hogy az itt dolgozó fiatal magyar kutatókat éppen magyarországi partnereink jelenleg nem bátorítják, nem bátoríthatják a hazatérésre.
– Mit szól Szekeres Imrének, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkárának ehhez a kijelentéséhez: „Ma talán éppen a tudástermelő csapattal, az egyetemi oktatókkal a legnehezebb elfogadtatni, hogy tudásuk gazdasági hasznosulása éppen annyira fontos, mint kutatói elismertségük. Az egyetemek alig foglalkoznak azzal, hogy eredményeik megvalósulnak-e. A kutató elismertségét ma abban méri, hogy meghívják-e vendégkutatónak valamely rangos egyetemre. Az új innovációs hivatalnak olyan pályázati rendszert kell kialakítania, amely a kutatókat arra ösztönzi, hogy törekedjenek eredményeik hasznosítására. Más szóval: a megélhetési kutatást úgy kell átalakítani, hogy abban a gazdasági eredmény központi értékké váljon.” Nos?
– Erre van egy történetem. Amikor a lézert a hatvanas évek elején felfedezték, a kutatók némi iróniával „a solution looking for a problem”-nek nevezték, hevenyészett fordításban: „egy megoldás, amely problémára vár”. Magyarán: az első pillanatban még a területen jártas szakembereknek is alig volt sejtelmük, mire lesz ez jó. Ez a történet kiválóan tükrözi az alapkutatás lényegét: nem problémaorientált, hanem ismeretorientált. Einstein a múlt század elején megjósolta az irányított fénysugárzás lehetőségét, és a kutatók – anélkül hogy túl sokat merengtek volna a hasznosságán – addig küzdöttek – és nem volt rövid küzdelem –, amíg meg nem csinálták. Azóta a lézer tudományos és technikai fejlődésre gyakorolt hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az elmúlt néhány évtizedben féltucatnyi Nobel-díjas kutatási eredmény alapjául szolgált. A hétköznapi életből mindössze egyetlen példa jelentőségének illusztrálására: a lézeres vonalkódolvasók nélkül a mai modern bevásárlóközpontok működése teljességgel elképzelhetetlen lenne.
Mindezek fényében nehéz Szekeres úr fenti nyilatkozatát érzelemmentesen kommentálni. Az én nyelvemre lefordítva ez azt jelenti, hogy Szekeres úr szemében az alapkutatás értelmetlen, és legalábbis Magyarországon nincs jövője, illetőleg a központi költségvetésből nem támogatandó, ha olyan támogatási rendszer kialakítása folyik, amely csak azt a kutatást támogatja, amelynél közvetlen anyagi haszon várható. Ha a terv megvalósul, ez a számos területen világhírű magyar alapkutatás halálát jelentheti.
Az interjú bővebb, a kutatás technikai részleteit tartalmazó változata a www.mno.hu-n olvasható.
Krausz Ferenc professzor 1962. május 17-én született Móron. A Műegyetem elvégzése után a bécsi műegyetemen szerzett doktorátust, majd ugyanezen egyetemen habilitált 1993-ban. 1998-ban a villamosmérnöki tanszéken kezdett tanítani. 1999-ben nevezték ki professzornak, és az egyetem fotonikai tanszékén tanít. Jelenleg az attoszekundum időtartamú röntgensugár-impulzusok gerjesztésével, mérésével és alkalmazásával foglalkozik. Számos nemzetközi fizikai díj kitüntetettje, az Osztrák Tudományos Akadémia rendes tagja. Egyik alapítója a bécsi székhelyű Femtolasers GmbH-nak, amely a világ legmodernebb femtoszekundumos lézerforrásait gyártja. Tavaly óta a Kvantumoptikai Max Planck Intézet (Garching) igazgatója, valamint az Osztrák Tudományos Alap Szuperfényforrások Kiválósági Központjának igazgatója. Nős, két lánya van.
origo.hu
Brutális verekedés szakította meg a majálist – videó
