Bátorság

Luther

Daniel Halévy a kereszténységét, szocializmusát és hazafiságát mélyen személyes hitté gyúrt Charles Péguy életéről írt könyvének talán a legfontosabb mondata úgy hangzott, hogy „a szabadság a bátorságon alapuló rendszer”. Platón a bátorságot a négy alapvető erény egyikének tekintette. 2004-ben viszont nem érhető el a piacon politológiai kézikönyv vagy szótár, amely akár egyetlen soros meghatározást szentelne az egyik fő erénynek. Még szerencse, hogy legalább a gyávaság sem kap külön címszót.
Amikor 1978-ban Alexander Szolzsenyicin a Harvard Egyetem évnyitóján beszédet tartott, a jelenlévő újságírók sértődöttsége szinte tapintható volt, amiért így ostorozta a Nyugatot: „A nyugati világ univerzálisan és részeiben is elveszítette civilkurázsiját. Minden ország, minden kormány, mindegyik politikai párt és természetesen az Egyesült Nemzetek Szervezete is”. Magyarország 1848-ban és 1956-ban a szolzsenyicini értelemben nem volt a nyugati világ része. Éppen ellenkezőleg. Így azután a két forradalom újabbkori történelmünk legfényesebb lapja. Magyarország 2004-ben, szintén szolzsenyicini értelemben, már a nyugati világ szerves része. Nagyon szerves része.
Ha egy „átlag” mai szülő gyermekének Kölcsey nyomán Parainesist írna, talán ezzel a tanáccsal zárná: légy gyáva és megalkuvó, hogy jól boldogulj.
Mi lett volna a magyar történelemből, ha Rákóczi, Kossuth, Petőfi vagy ötvenhat hősei „lebótoltak” volna? Mire tanítanánk ma gyermekeinket? Vagy talán éppen ezek a példák azok, amelyek miatt az SZDSZ-es oktatási miniszterek ki szeretnék iktatni a tantervből a történelem kötelező tanítását? Kár, hogy néhány hete nem lehettünk egy képzeletbeli játék tanúi. Ha minden magyar külpolitikai szakértő, külpolitikai újságíró és politikus nyilvánosan jósolhatott volna arról, hogy szerinte a spanyol választásokon győztes Zapatero valóban ki fogja-e vonni a csapatokat Irakból. A valóságban csak Aczél Endre, Heltai András és Kulcsár István intézték el fölényesen mosolyogva Zapatero választási ígéreteinek legfontosabbikát azzal, hogy „nem eszik olyan forrón a kását”. Washingtonnal nem lehet szembemenni, mondták ki a szentenciát. Márpedig lehet. Nem csak egy ízig-vérig demokratának. Még egy Castro-féle diktátornak is. Aki három év híján negyven éve teszi mindannak ellenkezőjét, ami Washington akarata. Miközben a Miamiban lakó kubai emigráns közösség a kíváncsiakat minden évben jól értesültként azon bizalmas értesülésébe avatja, hogy karácsonyra Kubában már nem Castro lesz az úr. De hagyjuk a gyomorforgató Castrót, Medgyessy és Kovács egyik korábbi elvtársát. Térjünk vissza Zapateróra. Ha a szocialista spanyol miniszterelnök a gyávaság megideologizálásának tűnő „racionális politikai kalkulusnak” áldozott volna, a spanyol katonák visszavonására tett választási ígéretét valóban elmismásolja. Kijelenti: Irakban a „realitás” úgy alakult, hogy Spanyolországnak feltétlenül ott kell tartania a csapatokat július 1-je után is, vagyis azon napot követően, amikor a megszállók átadják a hatalmat az amerikai bábkormánynak. Ugyanis „reálpolitikai megfontolások” szerint a hatalmasnak nem lehet ellentmondani. Csak rá kell nézni az erőviszonyokra: mit akar egy Madrid egy Washingtonnal szemben? Zapatero nagyot, nagyon nagyot lépett. Tisztában van azzal, hogy Irak mit jelent az amerikaiaknak. Szinte mindent vagy semmit. Ha jósolni lehet, Zapatero bátorsága kifizetődő lesz. Mint Szolzsenyiciné is az volt. Ha az irodalmi Nobel-díjas író még eredeti hazájában, a Szovjetunióban egy képzeletbeli szomszédjára hallgat, nem hogy az Iván Gyenyiszovics egy napját, de a Gulág szigetcsoportot sem írja meg. Oly esélytelennek tűnt vállalkozása. Egy író, egy szál magában, szemben a világ akkoriban katonailag talán az első, de feltétlenül a második legerősebb hatalmával. Szolzsenyicin azonban azt az utat választotta, mint amit Luther a wormsi diétában, vádlói előtt: „Itt állok és nem tehetek mást. Isten segítsen engem. Ámen.” Luther azzal, hogy vállalta elrendelt sorsát (amely esetben az ellentmondás csupán látszólagos), rendkívüli adut kapott, mert ellenfeleit elbizonytalanította és megzavarta. Szolzsenyicin is megzavarta a Kreml akkori urait. Úgy „döntöttek”, hogy Alexander Iszájevicset az akkor diagnosztizált rákja amúgy is megöli. Felültették repülőre, hogy kipaterolják. A halál helyett világhírű lett. Valamint a világon egyedülállóan járult hozzá ahhoz, hogy a XX. század legborzalmasabb, szélsőségesen embertelen rendszere szétrohadjon. Ezen kívül még dúsgazdag is lett. Minderre a londoni bukmékerek talán egy ezrelék esélyt adtak volna. Láb alól való eltevésére viszont kilencvenkilencet az egyhez.
A bátrak zavart okoznak. És követőkre találnak. Zapatero döntése után szinte perceken belül Honduras és a még kisebb Dominikai Köztársaság is úgy döntött, nem vesz részt az amerikai birodalom építésében és a „nagyobb Közel-Kelet” teljes átformálásában. Azerbajdzsán és Románia viszont önként jelentkezett, hogy szolgáljon. Zapatero döntése után az elemzőkre csupán a miniszterelnök döntésének boncolgatása marad: vajon mi késztethette arra, hogy még a június 30-át sem várta meg, hanem azonnali csapatkivonást rendelt el? Az elemzők sokféle indokot hoznak majd fel. Csak azt nem, ami Luthert és Szolzsenyicint mozgatta. Mert nem látják a lényeget: ha Zapaterót Medgyessyből faragták volna, további spanyol csapatokat küld azt követően, hogy Irak népe soha nem látott egységben kelt fel az országot megszállók elleni harcában.
A gyávaság valóban a Nyugat paradigmájává vált. Az utódállamokban még fokozottabban, hiszen ezeknek posztkommunista vezetése korábban is nyikkanás nélkül szolgált. Sajtója is.
Utóhang.
Szinte fizikai fájdalmat okozott a helyeslő bólogatás, amely az idelátogató Kácáv elnöknek azt a sürgetését kísérte, hogy a lehető leghamarabb vezessék be a gyűlöletbeszéd elleni törvényt. Vajon miért nem akadt egyetlen magyar politikus sem, aki azt mondta volna, hogy ez egyrészt magyar belügy, másrészt az Alkotmánybíróság dönti el, vajon a törvényjavaslat ellentétes-e vagy sem a magyar alapjoggal, harmadrészt pedig kijelentette volna, hogy egy hasonló gyűlöletbeszéd elleni törvényt Kácáv elnök hazájában is be kellene vezetni, ahol a közbeszédben a palesztinokat tetveknek nevezik és etnikai tisztogatásukat kívánatosnak tüntetik fel.