Búcsúsok

A havasok karéjozta Csíkországban, ahol most a búcsúsok imazászlói lobognak, mindig hidegebb van, mint nálunk. A vándor, aki az Alföld felől közelíti meg a legnagyobb magyar zarándoklat színhelyét, egyúttal időutazás részese is lesz. Mintha a nyárból csöppenne a tavaszba. Arról nem is szólva, hogy ha itt-ott rábukkan az áhítatos masírozók csapataira, melyek napokig vonulnak az országúton, éjszaka pedig tábortűz mellett énekelnek, vagy szundikálnak a mezőn vagy az árokparton, mintha tovatűnt évszázadok hangulata legyintené meg.

Az Alföldön, a Berettyó meg a Tisza árterein már a mocsári írisz sárga szirmai lobognak, a sásosban rikácsol a nádirigó, Csíkban viszont, egy-egy északi hegyoldal szirtjein vagy az avar lepte árkokban még tartja magát a hó, és vijjogó ölyvek keringenek a hegyi rétek fölött. A tölgyesek meg a bükkösök épphogy rügyeket pattintanak, csak a táj emblematikus fái, a fenyők zöldellnek makacsul, fittyet hányva az évszakok szeszélyeire. Hét esztendő telt el azóta, hogy legutóbb részt vettem a csíksomlyói búcsúban, de pünkösdkor mindig eszembe jut a hangulata. A megújuló természet és az önmagára ámuló közösség mindenkori üdvözlete. Boldogult diákkoromban, Szegeden többször belevegyültem az alsóvárosi búcsú forgatagába, ahol az imazászlók és a csizmás-fejkendős bácsikák-nénikék áhítata elegyül a lacikonyhák, a céllövöldék meg a csengettyűző körhinták perzsavásári örvényeivel, ám az eltörpül a csíki ünnep méreteihez képest. Ott, a Tisza partján, ahogy a boldog emlékű Bálint Sándor írta, a „szögedi nép” emlékezik közös eredetére és vigyázó hagyományaira. Itt azonban, a Csíkszereda fölötti, tágas hegyek karéjozta tájon az egész „székely nemzet” néz szembe önmagával, viharos múltjával, sokszor széthúzás és kicsinyhitűség szabdalta, labilis jelenével és homályos jövőjével.

A csíki ünnep messzi múltba vesző eredetét – nevezetesen azt, hogy a felkelő katolikus székelység itt diadalmaskodott az ifjabbik Szapolyai, a buzgó reformátor, János Zsigmond reguláris hadai felett – ma már nemigen firtatja senki. Nekivág a hosszú útnak boldog-boldogtalan, vén és ifjú, ki vonaton, ki ökrös vagy bivaly vontatta szekéren, netán szamaras kordén, ez kerékpáron, amaz gyalogszerrel vagy épp autóbuszon, aztán kart karba öltve ballag ki a hegyoldalra, hogy hajnalban a kelő napot köszöntse – ez a szertartás tán az egész búcsú legarchaikusabb pillanata – a szatmári kálvinista, a szeredai katolikus meg a kőszegi lutheránus. Nem szólva a messzi országokból, sőt a tengerentúlról érkezőkről, akikből mindig akad jó néhány jótét és a maga személyes, családi múltját kereső tétova lélek a forgatagban. Némelyikük, ahogy egyik-másik Moldvából érkező zarándok, magyarul sem beszél már, de öltözetéből meg a szeme csillogásából kitűnik, hogy ide tartozik. Akadnak közöttük, akiknek ez még természeti törvény, másoknak már választás dolga – például azoknak a harmadik-negyedik generációs „amerikás magyaroknak”, akik egy kukkot sem értenek Arany János nyelvéből, mégis szükségét érzik, hogy – szüleik-nagyszüleik buzdítására – elzarándokoljanak ide.

A helybelieket meg a közvetlen környékről valókat kivéve biztosan érzékeli mindenki nemcsak az esemény örvénylő hangulatát, de archaizmusát is. És minél messzebbről jött, talán annál inkább. De ahogy elbarangol a tömegben a harisnyás székelyek között, szemügyre veszi a napsugár-díszes szekereket, a békésen kérődző bivalyokat, a farmerbe bújt, gitárt pengető suhancokat, rá kell jönnie az ódon, de ma is érvényes igazságra, amit a napkeleti bölcsek úgy fogalmaztak meg: ez mind te vagy.