Hitújítók és kannibálok

Abszurd világunkban talán már elveszítette érdekességét Bornemisza Péter szokatlan eljárása, az tudniillik, hogy az 1578 februárjában összeült pozsonyi országgyűlésre érkezőknek személyesen kínálgatta Telegdi Miklós postillái ellen írt fejtegetéseit. Nem sajnálta a fáradságot, és megírta, majd semptei nyomdájában kiadta válaszait az őt bíráló esztergomi kanonok, érseki helynök megjegyzéseire. És hogy gondolatai célba is érjenek, maga igyekezett eljuttatni kiadványát a leginkább illetékeseknek, az országgyűlésre érkező nemeseknek. Talán mostanában is megtörténhetne hasonló eset – csak nem szuperintendensek és prépostok között –, de a hitvitázó könyvek országgyűlési osztogatásának különösségét ma is érezhetjük.
Kemény harc bontakozott ki az igazság megismerése érdekében, és mindkét fél bevetette a legmodernebb, egyben igen ősi eszközt, a könyvnyomtatást és a politikai döntéshozók befolyásolását, vagy ahogyan ma neveznénk: a lobbizást.
Egyelőre csak házi, „kisipari” körülmények között készültek a hitvitázó könyvek, de ezek a próbálkozások teremtették meg a hazai nyomdászat és könyvkiadás alapjait. Telegdi Miklós Bécsben a jezsuitáktól vásárolt nyomdafelszerelést, és a Nagyszombatban felállított kis házi műhelyéből nőtte ki magát évszázadok alatt a hatalmas egyetemi hivatal.
Bornemisza Péter azóta elveszett fejtegetéseire két évvel később, 1580-ban válaszolt Telegdi a Feleletével, 1578-ban pedig közvetve bírálta a református prédikátort – és általában a hitújítást – szentbeszédeinek második kötetében. E gyorsaság egy mai szerzőnek és nyomdának is büszkeségére válhatna, hiszen a vaskos, kilencszáz oldalas könyv nyomtatását „mind Szent hauanac hetedic napian” – azaz október 7-én – fejezték be. Az evangeliomoknac […] magarazattyanac masodic resze címet viselő magyar nyelvű szentbeszédgyűjtemény az egész ország területén elterjedt, és számos példány ismert belőle mind a mai napig. A kötet sikere nagyon is érthető, ha meggondoljuk, micsoda hiány volt anyanyelven írt katolikus prédikációskönyvekből ebben az időben. Telegdi úttörő munkát végzett.
E Nagyszombatban nyomtatott szentbeszédgyűjteménynek több kötete is eljutott Erdélybe, s a csíksomlyói ferencesek is megőriztek jó néhány példányt. Ezek közül az egyik fatáblás, bőrkötéses, viharvert kötetbe az elmúlt négyszázhuszonhat esztendő alatt legalább nyolc használó írt hosszabb-rövidebb jegyzeteket. Sajnos a gyakori forgatás alaposan megrongálta a kötetet, első lapjai eltűntek, lefeslett róla a belső papírborítás, és láthatóvá váltak egy középkori liturgikus kódex pergamenlapjainak felhasogatásával készített szalagok, amelyeket az első és a hátsó kötéstábla összefogására ragasztott a gerincre az ismeretlen könyvkötő. A Telegdi-prédikációkat éjszaka olvasgatók pedig jó néhány helyen csöppentettek forró viaszt a lapokra, ráadásul a kötet szennylapja még lángra is kapott. Szerencsére a bóbiskoló szerzetes még idejében eloltotta a tüzet, nagyobb kár nem keletkezett a kötetben, ám a régi bejegyzések kibogarászását ez az égésnyom és számtalan kisebb-nagyobb sérülés, fakulás, egyéb körülmény is nehezíti.
Különös módon a magyar nyelvű szentbeszédek mellé vas-gallusz tintával írt lapszéljegyzetek jobbára latin nyelvűek, míg a kötet többi részén találhatók általában magyarok. A könyv legrégebbi használója, tulajdonosa, aki nevét is feljegyezte, Somolay Péter volt. Néhány lapszélre írt mondata a tinta elhalványodása miatt alig látható, egy töredék azonban jól kivehető: „Fiam ne csufoly.” Különös, hogy egy másik, bizonyára későbbi használó ahelyett, hogy kihúzta volna a korábbi tulajdonos nevét, tollpróba gyanánt átírta, majd megtoldotta az alábbiakkal: „1607 most az bekes hadanak 38 estendeie vagyon.”
A könyv hátsó borítóján egy Szentháromság napja utáni tizenhatodik vasárnapra készült szentbeszéd szövegrészére utal a másik ismeretlen bejegyző: „Scittia belieknek temetések folio 670 vagion meg irva, kireöl Herodotos és Hieronimus irasokkal bizonittia.” Első ránézésre azt gondolhatnánk, hogy valamilyen őstörténetünkre vonatkozó adat derül ki a hivatkozott szentbeszédből. Az ilyesmi nem is okvetlenül a hitelessége miatt érdekes, hanem azért, mert betekintést enged XVI–XVII. században élt eleink gondolkodásába a magyarság eredetére vonatkozóan.
A valóság azonban sokkal prózaibb. Aki ezt a hivatkozást tette, nem a dicső múlton merengett, hanem csupán egy bulvárlap híradásához hasonló idegborzoló szörnyűséget kívánt megjegyezni magának, hogy bármikor szövegszerűen visszakereshesse. Telegdi Miklós az idős emberek megbecsüléséről és a halottak tisztességes eltemetéséről elmélkedett ugyanis a szentbeszédben, majd a hivatkozott részben váratlanul azzal vádolta meg a hitújítókat, hogy az idősek lemészárlását, sőt kannibalizmust szorgalmaznak.
„Mely szokás (a halottak tisztességes eltemetése) a keresztyenek között is meg tartatott mind addiglan, még a hitnek egysége, az isteni és atyafiúi szeretet bennek bévelkedett. De ez mostani idöben, minek utána mind a hit s egyéb jó megfogyatkozott köztünk, arra jutott ügyünk, hogy csaknem az szkítiabelieknek kegyetlen oktalanságok szerént cselekednek némelyek az ű halottokkal. Mely szkítiabeliek között, amint Herodotos és szent Hieronimus írják, olyak voltanak, kik az ü szüleiket és attyokfiait meg sem hatták halni, hanem mihelyen megvénhettenek, azonnal megölték és megötték üket, azt mondván, hogy jobb volna hogy ük ennéjek meg, hogy nem mint a férgek.”
Majd következik a hitvitázó rész, „az eretnekeknek az tisztességes temetés ellen való mondások”, amelyben Telegdi részletesen megmagyarázza, miért szükséges és jó a halotti pompa, mire való a gyászruha, a siratás, egyszóval miért fontosak a katolikus egyház temetési szokásai.
Milyen érdekes és jellemző, hogy alig száz esztendővel a kötet kiadása után az együgyű olvasót az egész polémiából már csak a borzalom érdekelte, a szkítiaiak feltételezett endokannibalizmusa.