Holtidő

Nagyszámú nemes él ebben az országban, de külföldre nem járnak, s otthon sokkal faragatlanabbak, mivel fényűzőek és műveletlenek, és gyalázatosan elterjedt köztük az a férfi nyomorúság, amely az egész déli világot megfertőzi. Miután átkeltem az egész országon Esztergomtól (Grana) egészen Gatteradig (?) Vallachiába, ezt olyannyira sűrű erdőségekkel borítva találtam, s az erdőket tele útonállókkal (mert a határon kiraboltak, s alig tudtam megmenteni puszta életemet), hogy arra kényszerültem – mondom –, hogy visszatérjek a felső-magyarországi Tokajba (Tockai), ahonnan egy nap alatt átjutottam Erdélybe.
Ez az ország annyira körül van véve mindenünnen magas és áthatolhatatlan hegyekkel, hogy mindössze öt helyen lehet földjére bejutni – ez erőssé és bevehetetlenné teszi. Belsejében egy gazdag, mintegy harminc mérföld hosszú és hat mérföld széles síkság, vagy medence, amit hat szép város ékesít; a főbbek Brassó (Cromestate), Gyulafehérvár (Iuliastrad) és Szeben (Hermestat); az ország belsejére néző hegyoldalak egyenletesen emelkednek a csúcsok felé, ami kellemessé és termékennyé teszi az országot, s Európa legjobb vegyes talaját biztosítja. Ugyanis a bekerített síkságon nem nő más, mint gabona, rozs, árpa, borsó és bab, míg a hegyek alsóbb lejtőin csupán bor terem, és számtalan falu van, míg a legmagasabb csúcsok felé legelők vannak, tehenek, juhok, kecskék és lovak számára, meg sűrű erdők; ily módon mindenki ellátja a másikat, mert a völgylakók ellátják a másik két rész lakóit élelemmel, míg azok a völgyben élőket borokkal, hússal, vajjal és sajttal; mindegyik elcseréli a másikkal azt, amire éppen szüksége van. Itt mindenütt kedves és barátságos embereket találtam, úgy bizony; s még az egészen közönséges emberek is gyakran beszélnek latinul, mint ahogy általában mind a magyarok. A lakosság itt teljesen protestáns, kivéve (?) vajdájukat, Bethlen Gábor (Bethlem Gabor) fejedelmet, akit nem láttam, mert éppen lázzal fekvő beteg volt Gyulafehérvárt (Juliastred). Ez a tartomány szabad ország, mindamellett bizonyos mértékben függ a török hatalomtól.
De most elhagyva ezt a vallásos országot, s átkelve a hegyek északi hágóján (ezt Borean Bergernek, vagyis északi hegységnek nevezik), átjutottam Moldvába, ahol is, mintegy üdvözletül, az egyik határerdő közepén hat magyar és moldován rabló nekem esett. Miután hosszas könyörgésre meghagyták az életemet, elrabolták tőlem 60 magyar aranydukátomat, s elvitték török ruháimat, otthagyva engem teljesen mezítelenül – csupán irományaimat, pecséteimet és tanúsítványaimat hagyták meg.
Ezután, hogy nagyobb biztonságban legyenek, kis darabbal arrább vittek, s meztelen testemet szorosan egy tölgyfa törzséhez kötötték háncskötelekkel, s a kezemet is hátrakötözték, megesküdve, hogy ha segítségért kiáltok, vagy akadályozom őket bármiben napszállta előtt, visszajönnek és megölnek, de megígérték, hogy akkor majd (ti. napszálltakor) szabadon bocsájtanak.
De leszállt az éjjel, s én ott maradtam, elfelejtve, a farkasoktól és a vaddisznóktól való félelemben reszketve egészen reggelig, amikor végre az isteni gondviselés megmentett – néhány pásztor jött, akik rámadták egyikük ócska hosszú köpenyét, s miután húst adtak, amivel enyhítettem éhségemet, egyikük eljött velem öt mérföldre, a környék földesurához, aki Darholtz (Stanholz) báró volt, egy moldvai protestáns, akinél tizenöt napig maradtam. Itt minden veszteségemért busás kárpótlást nyertem vendéglátómnak, rokonainak és nemes szomszédainak bőkezűsége által, s óvtak attól, hogy beljebb utazzam az országba, ahol a török rossz szemmel nézett minden idegenre, minthogy ezt az országot csak nemrégen nyerte el egy keresztény fejedelemtől, akit személyesen is ismertem Konstantinápolyból, Sir Thomas Glover, a nagykövet házából.
Végül is hallgattam a nemes úr tanácsára, s miután illő módon megköszöntem szíves segítségét, továbbküldött egy kalauzzal egy két napig tartó útra, amely Podolián át vitt; ez Lengyelország legalsó része, amely Tatárországgal határos.
(William Lithgow utazása Magyarországon és Erdélyben. 1614. In: Angol és skót utazók a régi Magyarországon 1542–1737. Argumentum Kiadó, 1994.)