Tanerők

Ma őrizzük 34. napja az Alexandru cel Bun Gimnázium épületét – olvasható a táblára írt felirat a transznisztriai iskola egyik tantermében. A formailag ugyan a Moldovai Köztársasághoz tartozó, de önálló államként működő Dnyeszter Menti Moldovai Köztársaságban – ismertebb nevén Transznisztriában – júliusban adták ki a rendeletet az orosz hatóságok: valamennyi román tannyelvű iskolának működési engedélyért kell folyamodnia a szakadár terület vezetőihez. Az engedélyt azonban többek között ahhoz a feltételhez kötötték, hogy az iskoláknak át kell térniük a cirill betűs írásmódra – annak ellenére, hogy a Moldovai Köztársaság hivatalos nyelve a román, és az országban a szokott latin betűs írásmódot alkalmazzák.
Miután ezt mind a nyolc transznisztriai román iskola vezetői megtagadták, megkezdődtek a megtorló intézkedések. Akadt olyan bentlakás, ahol kalasnyikovos milicisták rohanták le az épületet, máshol „csak” a vizet és a villanyt zárták el a hatóságok. A tighinai Alexandru cel Bun Gimnáziumban elbarikádozták magukat a tanárok, gyerekek és szülők, bár tudván tudják: a kapura akasztott mégoly súlyos lánc és lakat sem védi meg őket a milicisták esetleges fegyveres támadásától.
A szovjet partizánnőről, Zoja Kozmogyemszkajáról elnevezett utcában nyoma sincs az iskolák táján ilyenkor megszokott vakációs csendnek, igaz, az iskola felirat is hiányzik. „Még az kellene, hogy kiírjuk a falra az iskola nevét, keresztbe lenyelnének – mondja Olga Tiganu tanítónő. – Ezerhatszázan tanulnak itt, nemcsak román, hanem orosz szülők gyerekei is, közülük mintegy kétszázan jönnek be nap mint nap, többen a szüleiket is elhozzák” – sorolja aztán az adatokat. A tanítónő a nehéz helyzet ellenére is bízik abban, hogy a szeptember elsejei tanévkezdésig sikerül megnyugtató megoldást találni. Arról azonban, hogy esetleg elfogadják a cirill betűs írásmód bevezetését, hallani sem akar, és véleményével nincs egyedül. Maria Pãdureti franciatanárnő maga is úgy érzi, nem adhatják fel az 1990-es évek elején elért eredményt. „Mi még cirill betűs tankönyvekből tanultunk a hetvenes években, annak ellenére, hogy a román nyelv már akkor is latin betűket használt – idézi fel emlékeit a tanárnő. – A transznisztriai hatóságok most újra kiadnák a harminc-negyven évvel ezelőtti szovjet tankönyveket, amelyek nemcsak hogy cirill betűsek, de elavultak is.”
Tighina – vagy orosz nevén Bender – már a szakadároké, annak ellenére, hogy a Dnyeszter jobb partján fekszik. (Tighina kettős – moldovai és transznisztriai – ellenőrzés alatt áll, bár a moldovai rendőrök száma messze elmarad a kék egyenruhás milicistákétól.) „Hivatalosan” a két ország között ugyanis a Dnyeszter a határ, a folyó bal partján a Moldovai Köztársaság hatóságai semmilyen ellenőrzést nem gyakorolnak. Az itt élő mintegy 660 ezer lélek közül – a legutolsó hivatalos adatok szerint – negyven százalék magát moldovánnak tartó román, a többiek pedig oroszok és ukránok. A senki által el nem ismert Transznisztria fővárosa Tiraspol, innen igazgatja az ország ügyeit Igor Szmirnov, aki államfőként gyakorlatilag teljhatalmú ura valamennyi ott élő állampolgárnak.
Külföldieknek állítólag lehetetlen bejutniuk Transznisztriába. Legalábbis erre engednek következtetni a romániai híradások, és még Chisinãuban, Moldova fővárosában is arra intenek, találjunk egy segítőkész embercsempészt, de legalábbis eszeljünk ki valami okos magyarázatot a határon. Inkább az utóbbit választjuk, bár nem sok fogalmunk van arról, mi számíthat elfogadhatónak a határőrök számára.
A Chisinãu és Tighina között félóránként közlekedő járatok egyikén foglalunk helyet, a mikrobusz hosszan zötykölődik az egykori szovjet birodalom véget nem érő útjain. A piros-zöld-piros sávos lobogóval ékesített határállomáson két tagbaszakadt férfi húzza arrébb a sorompót helyettesítő vaskerítést. Útlevél-ellenőrzés. „Barátokhoz mennek?” – teszi fel a kérdést a romániai okmányok láttán a kék egyenruhás fiatalember. Természetesen igen a válasz, és tizenegy moldovai lej „regisztrációs díj” kifizetése után szabad az út.
„Béke, haladás, emberi jogok” – hirdeti három nyelven Tighina bejáratánál egy emlékoszlop talapzata. A szocializmust idéző jelmondatban az is meghökkentő, hogy nemcsak az orosz és az ukrán szöveghez használtak cirill betűket, hanem a románhoz is. Később a várost járva kiderül: a moldovainak nevezett román nyelvű feliratokat Transznisztria-szerte csak azok érthetik, akik számára az orosz ábécé többet jelent némi hieroglifák halmazánál.
A cirill betűs írásmód iskolai erőltetése kapcsán viszont még a transznisztriai románok között is megoszlanak a vélemények. Olyan civil szervezet is létrejött már, amely nemhogy tiltakozna, de egyenesen támogatja a javaslatot, mondván, az „eredeti” román nyelvnek cirill betűs hagyományai vannak. Ebben kétségtelenül igazuk van, hiszen a román írásbeliség kialakulásakor Moldvában még nem használtak latin betűket, sőt nemcsak a XVI. századi első román nyelvemlékek, hanem még a XIX. század elejei könyvek is kivétel nélkül cirill betűsek. A latin betűs írásmódra alig másfél évszázada tért át a románság, elsősorban a nyugati civilizációhoz közelebb álló görög katolikus papok hatására. Tighina – számtalan, cirill betűvel rögzített román nyelvű felirata révén – ilyen szempontból teljes mértékben őrzi a hagyományokat, s a szláv hatás még a román lakosságra is rányomja bélyegét.
A Szmirnov-rezsim azonban a lassú beolvasztás helyett hatalmi szóval szeretné jobb belátásra bírni a latin betűs írásmódot alig néhány éve „felfedező” román iskolákat. Július elsején „regisztrációra” köteleztek valamennyi tanintézményt, két hétre rá pedig – látva a román tanárok és szülők ellenkezését – fegyveres milicistákkal záratták be a tiraspoli, râbnitai és dubãsari-i iskolákat. A tighinai román árvaháztól és az Alexandru cel Bun Gimnáziumtól ugyanekkor megvonták a víz- és áramszolgáltatást. Az árvaházban ekkor mintegy nyolcvan gyerek volt.
„Arra gondoltunk, hazavisszük őket, amíg rendeződik a helyzet – meséli Maria Ungureanu igazgatónő a milicisták által börtönként őrzött árvaház kapujában. – Aztán egy éjszaka megjelentek a hatóságok, és látva, hogy üres az épület, valamennyi ajtót és ablakot lepecsételték. Véletlenül vettem észre, hogy mi történt, és a gyerekekkel együtt azonnal visszajöttünk. Ha nem ezt tesszük, mire észbe kapunk, már megtöltötték volna az intézetet orosz árvákkal és orosz nevelőkkel.”
Az árvaházhoz vezető utat kétfelől lezárták. Egy moldovai rendőrautó meg egy transznisztriai milicistajármű állja el a forgalmat, a szemben álló feleket képviselő közegek a gyalogosokat is szigorú arccal mérik végig. Egymással azért jól megvannak: a rendőr a milicistától kér cigarettát, tüzet már a rendőr ad. A kapuban moldovai rendszámú, hatvanas évekbeli katonai terepjáró vesztegel, a benne ülők készségesen, de határozottan nyilatkozzák: megvédik az árvaházat. Nem könnyű elrejteni az arcra kiülő hitetlenkedést, hiszen a kerítésen belül legalább harminc transznisztriai milicista posztol. „Ránk még jobban haragszanak, mint az Alexandru cel Bun Gimnáziumra – ecseteli a helyzetet Maria Ungureanu. – Azt mondják, ők legalább kérvényezték a működési engedélyt Tiraspoltól, de mi oda se mentünk, hogy szóba álljunk velük. Ráadásul feljelentést tettünk a strasbourgi emberjogi bíróságon. Nem adjuk fel olyan könnyen.”
A feladás egyet jelentene azzal, hogy elismerik a hivatalosan nem létező Transznisztria autoritását. Azét a Transznisztriáét, amely a mai napig a hatalmas szovjet birodalom bűvöletében él, és éppen a héten ünnepelte az ország „felszabadulásának” 60. évfordulóját a fasiszta elnyomás alól. Augusztus 23-a valaha azt jelentette Romániának, amit április 4-e Magyarországnak: vörös zászlós felvonulásokat, díszbeszédeket és hoszszas éljenzéseket. Tighinában azonban az idén is ugyanúgy készültek az ünnepre, mint húsz–huszonöt évvel ezelőtt Romániában. A Lenin úton vörös vászonnal díszített emelvény várja a szónokokat, a körülötte katonás rendben sorakozó vörös zászlók a fű zöldjével együtt adják ki Transznisztria nemzeti színeit. Az emelvény fölött orosz nyelvű tábla hirdeti a nagy eseményt, a jókora 60-as mögül festett napsugarak ágaznak szerteszét.
Az ünneplés nem is minden ok nélküli. A mintegy százezer lakosú Tighina – mellesleg Emil Constantinescu volt román államelnök szülővárosa – kétségtelenül gazdagabb, mint például a Moldova nyugati részén fekvő Cãlãrasi, ahol a málló vakolatú betontömbök közé szorított aprócska vályogházikók és a vegyesboltoknak a kosztól már alig-alig átlátszó üvegajtajai egyértelműen a kommunista idők nyomorát idézik. Tighinában ezzel szemben viszonylagos jómódnak örvendenek az emberek. A belváros alig különbözik egy átlagos európai város központjától. A különbség talán annyi, hogy a Kommunista és a Gagarin utca sarkán többek közt a Komszomolszkaja Pravda legfrissebb számát árusítja az újságárus néni. Rendezett virágágyások, tiszta üzletsorok árulkodnak a jómódról. Nem is csoda, hiszen Transznisztria gazdaságilag jóval fejlettebb Moldova többi részénél, a sztálini korszak ugyanis erőteljes iparosítást hajtott végre ezen a területen. A szakadár köztársaság külügyminisztériumának honlapja szerint ráadásul az itt termelt javak 90 százalékát – elsősorban mezőgazdasági termékeket, de ipari cikkeket is – exportálják. A Dnyeszter nyugati partján elterülő Moldovában ezzel szemben 1989 után gyakorlatilag megszűnt az ipar.
Transznisztria azonban nemcsak viszonylag fejlett iparának, hanem az itt állomásozó, egyesek szerint 1500, mások szerint több mint 5000 fős orosz kontingensnek és a területén levő fegyver-, illetve lőszerraktáraknak is köszönheti függetlenségét. Amikor ugyanis 1992-ben felerősödtek az ellentétek a két terület között, Moldovában kitört a polgárháború. Chisinãu tankokkal és gépfegyverekkel próbált érvényt szerezni hatalmának, de az alig 4000 négyzetkilométeres terület ellenállt. Ugyanabban az évben, szeptember 2-án kikiáltották a függetlenséget, amit azóta sem Moldova, sem a nemzetközi közösség nem ismer el. A Dnyeszter menti válság azóta sem csitul. Sőt az elmúlt hetekben fokozódott a fegyveres konfliktus veszélye, miután a transznisztriai „románüldözés” miatt Vladimir Voronin moldovai államfő fasiszta bandának nevezte a tiraspoli vezetést.
Ez azonban különösebben nem érdekli Igor Szmirnovot, a szakadárok vezetőjét. A függetlenség kikiáltása után – amit azóta is minden évben megünnepelnek – saját képére és hasonlatosságára megszervezte az állami apparátust. Látszólag mindent létrehozott, ami egy igazi államtól elvárható. Még saját pénzt is kiadott, amelyet – orosz mintára – transznisztriai rubelnek, illetve kopejkának nevezett el, árfolyamát pedig úgy állapította meg, hogy a moldovai lejnél közel kétszer erősebb legyen. „Pridnyesztrovszkaja Moldavszkaja Reszpublika” – áll a felirat a kopejkák hátlapján, a vörös csillag, sarló-kalapács és búzakalászok társaságában. Újabban útlevelet is nyomtattak, amelyet kiváltani legalábbis ajánlott minden ott élőnek. Noha az okmánnyal sehova nem lehet utazni, csak azok az állampolgárok részesülhetnek kórházi kezelésben meg nyugdíjban, akik ezzel is bizonyítják a fiatal köztársaság iránti lojalitásukat.
Többen úgy vélik, ha népszavazást szerveznének Transznisztriában, a lakosság zöme a különválás mellett tenné le a voksát, s ebben az esetben a nemzetközi közösség sem tehetne egyebet, mint hogy elfogadja az állam megalakulását. Hogy ezt a szmirnovi rezsim mégsem szervezi meg, annak elemzők szerint az lehet az oka, hogy a félhivatalos forma nagyobb anyagi hasznot jelent a vezetőknek: ha érdekük úgy kívánja, Moldovához tartoznak, ha viszont nem, akkor az önálló Transznisztriát képviselik. Ezt találóan szemlélteti Olga Tiganu tanítónő megállapítása: „Fizetésünket és az iskola fenntartásának költségeit Chisinãu állja, adót viszont Tiraspolnak fizetünk.”
Ilyenformán a transznisztriai hatóságok még azt is megengedhetik maguknak, hogy ne engedjék be területükre az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet képviselőit, akik eddig rendszeresen vittek élelmet az elbarikádozott iskolákban levő gyermekeknek. Miután Transznisztria hivatalosan nem létezik, a nemzetközi szervezetek sem marasztalhatják el – helyettük rendszerint Oroszországon, a Szmirnovra befolyással bíró egyetlen államon és Moldován csattan az ostor.
A román iskolák körül egyébként nem ez az első botrány. „1992-ben is be akarták zárni a tanintézeteket, akkor a főtéren tartottunk órákat – emlékszik vissza Maria Pãdureti. – A gyerekek körbeálltak, a szülők meg a körön kívül, testükkel védelmezve az anyanyelvi oktatást. Két hónap után az oroszok feladták, és visszaengedtek az épületbe.” Az Alexandru cel Bun Gimnáziumnak otthont adó ingatlant időközben a Világbank százezer eurós támogatásával teljesen felújították, ezért a pedagógusok abban bíznak, hogy a transznisztriaiak nem űzik el őket onnan. „Ebben az esetben ugyanis vissza kellene fizetni a Világbanknak a támogatást” – magyarázza búcsúzáskor az egyik pedagógus.
Még van idő egy sörre a chisinãui járat indulásáig. Egy rubelt hazahoznánk mutatóba, a többit úgyis el kell költeni, hiszen a világon sehol nem váltják be az el nem ismert ország el nem ismert pénzét. „Dva pivo, pazsaluszta” – kérünk két csapoltat a tighinai autóbusz-pályaudvar kocsmájában. A szomszéd asztalnál két orosz katona dobolja lábával a taktust a Pet Shop Boys tíz évvel ezelőtti slágerének, a Go Westnek a dallamára.