A tánc bolondjai

k ö n y v e s h á z

Emberfeletti erőfeszítés. Módszertani forradalom. Nagy szintézis: a legelső és a legutolsó egyben. A hagyomány csökönyös algebrája. E lózungok mind elmondhatók a napokban megjelent néptánctudományi kuriózumról, Martin György kalotaszegi táncosmonográfiájáról. Mégis leginkább azt mondhatjuk: e mű két rögeszmés ember találkozásának, sorsszerű egymásba botlásának és egymást farigcsálásának emlékműve. Tekintélyt parancsoló, feszültségekkel teli, a végsőkig elszánt, a legszélső pontokig eljutó munka. Egyszersmind kettős arckép: a kifinomult logikájú kutatóé és a kifinomult tánctudású parasztemberé. Két kivételes képességű és kivételesen mohó emberé.
Aki látta Mátyás István „Mundrucot” táncolni élőben vagy az ütött-kopott filmfelvételeken, otthon, a kalotaszegi Magyarvistán és ünneplőbe öltözötten a Várban, kandi néprajzos kamerák előtt is hetykén, elgondolkodón és mesterkéletlenül, megértheti, mi vonzotta Martin Györgyöt újra és újra ehhez a „hagyományőrző” táncoshoz. Mundruc minden mozdulata csupa rejtély volt: enyhén félrebiccentett fejtartása, szikár testének könnyed, feszes, de rugalmas ereje, sziklaszilárd gerincoszlopa, derengő mosolya, minden porcikájából sugárzó táncosöntudata és szellemi nyugalma a művészek-zsenik sorába emelte. Megmagyarázhatatlanul, tünékeny pillanatokra és megőrizhetetlenül. Hiszen „csupán” parasztművész volt.
Martin mégis a világon egyedülálló rendszert teremtett, azért is, hogy Mundruc, vele a kalotaszegi legényes és bármiféle néptánc ne jusson a névtelen alkotók és névtelen alkotások sorsára. Hogy a szabadon rögtönző, belső lelki szabályok szerint teremtő, mindig végtelenül személyes magyar tánc fennmaradjon akkor is, amikor az utolsó parasztember a sírba kerül. Rendszert formált tehát a szerinte az egész világon egyedülálló tudású táncosnak. Foglalatot a barátnak, katalógust a tudománynak.
Az 1911-ben született és 1977-ben elhunyt Mátyás István hamisítatlan népmesei figura: szegény családból küzdötte fel magát a falu elitjébe, de nem vagyonával vagy agyafúrtságával vívott ki magának tekintélyt – hanem a lábaival. Gyerekkorától szokatlan eltökéltséggel „kutatta” és sajátította el a vistai néptáncokat, minden táncházban ott őgyelgett az első sorokban, hogy ellopja, majd a tükör előtt otthon kigyakorolja a felnőttek figuráit. Rendkívüli tudatossággal tanulmányozta a szomszéd falvak táncváltozatait, mozgáskincsét is, szürcsölte magába a változatokat, ötleteket, mozgáspoénokat. Nem csoda, ha a hasonlóan elszánt, táncőrült Martin György életre szóló barátságot kötött vele, és ami a tudománytörténetben is egyedülálló: három évtizeden keresztül vizsgálta, rögzítette Mundruc művészetét.
Martin az volt a tánctudományban, ami a kalotaszegi Mátyás István a táncosok közt: virtuóz volt, aki egyszerűen mindent akart. A kiforrott tudományos rendszer, szakszókincs, módszertani elképzelések nélküli, elhanyagolt néptánckutatásba robbant be, hogy rendszert állítson fel, amely egzakt módon, matematikai aprólékossággal teszi kutathatóvá az egyszerit és megismételhetetlent. És e mindent akaráshoz volt tökéletes alanya Mundruc, a világ egyik legbonyolultabb, legkreatívabb, legszabadabb kollektív műalkotásának, a kalotaszegi legényesnek a géniusza. Martin szerette volna „kimeríteni” ezt az embert. Nem sikerült neki.
A Felföldi László és Karácsony Zoltán szerkesztésében megjelent kötet minden törekvése ellenére nem monográfia, hanem inkább Mundruc-antológia: Martin György teoretikus tanulmányainak, ceruzás lejegyzéseinek, motívumelemzéseinek, figurakatalógusának, dallamoknak és táncleírásoknak a nagy ívű gyűjteménye. Csonka mű egy csonka életműben. Martin soha nem fejezhette be azt a monográfiát, amely torzó voltában is korszakos jelentőségű, és a tánckutatásban bartóki magaslatokat ér el. Feltehetően Mundruc volt az utolsó táncos a földön, aki ilyen gazdagságban és elemző tudatossággal foglalta össze egy felejtésre ítélt tánckultúra elemeit, és aki fényt vethetett arra, ami Martin Györgynek, akár a legtöbb néprajzosnak titkos álma volt: a hagyomány alkímiájára. Egyéniség és közös kultúrkincs, kifejlesztett és kölcsönzött, átadás-átvétel kérdései, Mundruc táncos személyiségének mindenre kiterjedő vizsgálata egyetlen problémába torkollik: a (magyar) néptánc és azon keresztül egy ősrégi, de eleven alkotásmód rögzítésébe és esztétikai megértésébe.
A mai magyar néptánctudomány sok szempontból Martin György köpönyegéből bújt elő. Egyszersmind ő biztosította a táncházmozgalom tudományos fundamentumát, miközben táncos volt maga is, aki erdélyi barátaival, ha már tökéletlen volt minden szó, a tánc nyelvén „beszélgetett”. E nagyszabású egyéniségvizsgálattal és motívumkatalógussal, amelyet számos kitűnő tudós tanulmánya és rekonstrukciós munkája tesz teljessé, szélesebb körben is ismertebbé válhat Martinnak, mindenki „Tinkájának” rendszeralkotó zsenialitása, tudósi és emberi nagyvonalúsága, heroikus és reménytelen mindent akarása. Amely ma lehetővé teszi, hogy a Mundrucok, Poncsák, Árusok, Kicsi Kóták és más virtuózok mozgáskincse ne torzuljon, vesszen el mindörökre holmi kísérletezők és vasárnapi szólisták lábain, hanem szigorú elvek szerint kutatható és romlatlan formában megőrizhető legyen. És amely messze ható hanggal hirdeti a paraszti művészet csöndes méltóságát. Ha lesz még, aki meghallja.
(Martin György: Mátyás István „Mundruc”. Egy kalotaszegi táncos egyéniségvizsgálata. Szerk.: Felföldi László és Karácsony Zoltán. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2004. Ármegjelölés nélkül)