Bejrútban fölülök egy tevére. Damaszkuszon át elporoszkálok vele a szíriai–török határig, ott kicsit megpihenünk, majd folytatom az utat Adanán, aztán a sztyeppen át egészen Isztambulig. Ott végre kapunk valami rossz vonatot Magyarországra… Ahmed Daher, a libanoni–magyar állampolgárságú sebész azt mondja, ezt a történetet még nemrégiben is kételkedés nélkül fogadták magyarországi kollégái, amikor arról faggatták, hogyan lehetséges eljutni onnan, a világ végéről hazánkba. Nem beszélve arról, teszi hozzá Daher doktor, hogy alig akadt valaki Magyarországon, aki nem keverte össze Libanont Líbiával, vagy ne kérdezte volna kaján arccal feleségétől, Klárától kiköltözésük előtt, hogy nem fél-e a háremélettől. Meg hogy összességében hány kecskét adtak érte.
Gyanakvás, szánakozás, ezeregyéjszakás közhelyek veszik körül hazánkban azokat a magyar asszonyokat, akik szakítanak környezetükkel, kultúrájukkal, esetenként vallásukkal is, és férjük oldalán kiköltöznek az iszlám világba. Persze sokan vannak közülük, akik képtelenek szellemileg-lelkileg akklimatizálódni, elfogadni az idegen gesztusok, meghökkentő szabályok, férfiközpontú reflexek rendszerét, és hazamennek, ha tudnak. Akadnak olyanok is – afféle „lányom nélkül soha” esetek –, akiket kimenekítenek rejtekutakon, kínkeserves konspirációval, hogy aztán férjük bülbülszavára mégis gondolkodás nélkül rohanjanak vissza „poklukba”.
Mindenesetre a Libanonba kitelepült magyar aszszonyok abban egyetértenek, hiába utazott Hilary Clinton keletre, hogy felszabadítsa a muzulmán nőket, ha azoknak eszük ágában sincs fölszabadulni. Bizonyos szempontból ugyanis nagyobb függetlenséget élveznek európai sorstársaiknál: teljes mértékben a férfi felel a család anyagi helyzetéért, így nem kell annyit robotolnia a nőnek, mint a mi házunk táján. Ha mégis munkába áll, a megkeresett pénzhez férje nem nyúlhat, az nem része a családi költségvetésnek. Ráadásul a Koránban írva vagyon, hogy amíg gyermeket nevel a nő, nem köteles főzni, kiszolgálni az urát, ha mégis megteszi, külön honorárium (pénz vagy arany) jár neki ezért.
A háború utáni Libanon, ahol egy 1943-as íratlan megegyezésnek köszönhetően a mindenkori államfő maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita mozlim, a képviselőház elnöke pedig síita mozlim, végképp kirí a közel-keleti térségből. Nem csupán törékeny vallási-felekezeti egyensúlya miatt; de ez az egyetlen arab ország, amelynek jogi rendszere nem az iszlám törvénykezésen alapul. A libanoni állampolgárokat minden esetben annak a vallási közösségnek a szabályai kötik, amelyhez tartoznak. A mozlim a sejkhez, az ortodox keresztény a pópához, a katolikus a plébánoshoz zarándokol, ha házasodni akar.
A különbözők együttélése, a széttartók összehangolása ellenére azért Libanonban sem minden fenékig tejfel. Sem a nőknek, sem a felekezeti kisebbségeknek. Ha tevéket már csak Baalbek turistaközpontjában látni is, még mindig akadnak asszonyok, akiket a férjek vagy az apák a régi hagyomány szellemében becsületgyilkossággal pusztítanak el.
Kuradjijannál, a vendégszerető örmény csontkovács házában az ember csak kapkodja a fejét. Amikor Marika és Leon huszonéves lánya, a háborúban fölcseperedő Liza belép a szobába, érthetetlen szavak zúdulnak ránk gubancos, követhetetlen logika szerint. Kuradjijanék nem egy nyelvet beszélnek: egyszerre, egy mondaton, sőt egy-egy szón belül is egymáshoz tapadnak máskülönben fényévnyi távolságra lévő nyelvi civilizációk. Liza örményül kezd egy mondatot, amikor homlokunkat ráncoljuk, zavartan magyarul folytatja, majd átvált a könnyebbség kedvéért angolra, hogy arab indulatszavakkal fűszerezze mondandóját. Ám ha elmélázik, török és francia kifejezések is felbukkannak elbeszélésében.
– Én nem akarom azokat a hibákat elkövetni, amelyeket a szüleim: összeházasodtak gondolkodás nélkül… – kapcsolódik be társalgásunkba. Küszködik a magyarral, ezért angolra vált. – A gyerekeiknek már fogalmuk sincs, kik is valójában, melyik hagyományhoz kötődjenek jobban. Három tradíciónk van, és nem tudjuk, valójában melyik a miénk. Ha örmény fiúhoz szeretnék feleségül menni, ő azt mondja, túlságosan is szabados a gondolkodásom a magyar anyám miatt – s nem vagyok igazán örmény. Ha magyarhoz mennék, ami eszem ágában sincs, soha, soha – kiált fel Liza, majdhogy keresztet nem vet –, az nagyon nehéz volna… Egy libanoni férj még problematikusabb. Nem tudok mit tenni. Ha egy lány európai férjet választ itt, annak nagyon rossz az üzenete a társadalom felé: ez a lány az arabok szemében nem szűz, azért volt kénytelen idegenhez menni feleségül. Mivel anyám európai, a libanoniak azt hiszik, bármire kapható vagyok. Mindig rám vetül ennek az árnyéka.
– A gyerekeinknek megvan a lehetőségük arra, hogy megkapják az örmény állampolgárságot – magyarázza Marika. – S megvan a magyar állampolgárságuk is. Sajnos azért magányosak, mert a libanoni párkereső fiatalok azt nézik elsősorban: választottjuknak legyen valamilyen európai állampolgársága, mert az afféle trambulin lehet nekik…
– Liza, felelősnek tekinti a szüleit ezért a helyzetért?
– Igen. Apámat semmibe veszi a családja, mert a felesége nem örmény. Anyukám is csak egyszer ment haza Magyarországra húsz év után. Én ezt soha nem akarom így csinálni. Olyan férfit akarok választani, aki elfogadja apumat, anyumat és az öcsémet, ahogy vannak.
A hatvanas–hetvenes években, a háború zűrzavarában kitelepült magyar asszonyok szerint azért sokat fordult a világ, és a fiatalabb nemzedékek gondjait nem lehet az övékkel összehasonlítani. Akkoriban még ahhoz is nagy merészség kellett, hogy nő létükre autót vezessenek, vagy férfiakkal kommunikáljanak az utcán az Európában megszokott módon – akár muzulmán, akár keresztény környezetben éltek. Ma már jóval emancipáltabb, modernebb az ország, hangsúlyozzák, elegendő bizonyos távolságokat megtartani.
Nemrégiben az Economist második helyre sorolta a demokratikus jogok terén Libanont; csak Marokkó előzi meg, és Irak követi az arab világ tabelláján, amelyen a sereghajtók Algéria, Líbia és Szaúd-Arábia. „Libanon számos kérdésben a középmezőnyt éri el, nem fényeskedik sok dologban, de viszonylagosan szabad ország” – summázza az elemzés. Ugyanakkor az Amnesty International jelentése szóvá teszi, a libanoni nőknek nincs esélyegyenlőségük a törvény előtt a férfiakkal szemben: gyakorta büntetlenül maradt a házastársi nemi erőszak, a durva bánásmód. S megesik, hogy ugyanazért a bűntettért enyhébben bűnhődik a férfi, mint a női elkövető. Az pedig már a kitelepülők leszármazottainak jelent komoly kockázatot, hogy Libanonban az állampolgárság feltétele: a gyermek apja libanoni állampolgár legyen. Hogy valaki az országban született, vagy libanoni nőt vett feleségül, az önmagában még nem jogosít semmire; így ma számos fiatal tengődik mindenféle szociális jogok, személyi azonosító, szavazati, politikai, munkavállalási lehetőségek nélkül a levantei országban. „Nem tudom elfogadni, hogy a saját húsom és vérem, akit kilenc hónapig hordtam a méhemben, velem nem azonos nemzetiségű” – nyilatkozta egy libanoni nő az AI jelentésében.
Mindenre elszánt magyar hölgyek azért mindig akadnak, akik nem vetik meg az extremitásokat sem. Még a háború idején történt, hogy egy fiatal nő Magyarországon beleszeretett egy palesztin férfiba, aki kicsábította őt libanoni rezidenciájába, az egyik legmocskosabb menekülttábor romos barakkjába. Összeházasodtak, szerelmesen éldegéltek, havonta egyszer találkoztak, mert így hozta a háború, amíg el nem csattant az első, a második, majd a harmadik pofon. Közben ugyanis kiderült, hogy egy másik táborban a férfinak már van palesztin felesége is. A magyar asszony fogta gyerekeit, sokáig bujkált, míg nagy nehezen, regénybe illő körülmények között, csadorba öltöztetve ki nem szöktették feldühödött ura elől az országból. A férfi először robbantással fenyegette meg a magyar nagykövetséget. Ez nem használt. Akkor felesége után ment. Hazahívta. A nő csapot-papot otthagyva futott vele vissza, s tovább szülte neki a gyerekeket. Ma a lányuk is menekülttáborban él – elmondhatatlan szegénységben – palesztin férjével. Úgy látszik, lehet kétszer ugyanabba…
– Ilyet biztosan nem látott még – mondja nevetve Daher asszony, amikor kilépünk a dél-libanoni márványpalota liftjéből. A szalonban – ahol még a függönyök is aranyszállal vannak hímezve – már vagy hetven-nyolcvan különböző korú nő ululázik… Mauládra, afféle iszlám partira vagyunk hivatalosak az egyik gyémántkereskedő milliomos rokonhoz, aki házszentelőt tart Mohamed próféta születésnapján. Ide azonban most nem léphetnek be férfiak – magyarázza a doktornő, miután mindenkit üdvözöltünk.
A terem egyik szegletében édességgel gazdagon terített asztal. Sürögnek a szolgák. Körben jókedvűen csevegnek a legújabb divat szerint öltözött, feltűnően sminkelt vagy éppen hagyományos csadort viselő lányok, asszonyok. Középütt feketébe bugyolált Korán-olvasó nő dobkísérettel rituális verseket dalol a mikrofonba. Az átszellemült zenére libanoni néptánc lépéseivel hívogatja a vállalkozó kedvűeket. Klára Daher elmondja: mauládot bármilyen szerencsés esemény, születésnap, eljegyzés, esküvő, házszentelés alkalmával lehet tartani, hálát adva Mohamed prófétának. Az ünneplésnek a déli vagy az esti ima előtt véget kell érnie. Ezek az események jó alkalmat adnak a nőknek rövidke független együttlétre, az aktuális pletykák megbeszélésére, de akár fiuk jövendőbelijének kiszemelésére is.
Búcsúzáskor az égő fehér és piros gyertyákkal kirakott koszorúból a távozó vendégek kivesznek egy-egy gyertyát, hogy hazavigyenek egy lángot Mohamed fényéből. Amit ekkor kívánnak, hitük szerint teljesül. A próféta megvilágítja nekik az igaz utat.
– Muszáj volt beilleszkednünk, végül is mi jöttünk ide: például akármilyen meleg van, nem ölthetek fürdőruhát saját lakásomban sem – mondja Elizabet Saikal, aki még 1970-ben települt ki Libanonba, és szemtanúja volt a táborok véres háborújának. – Nem lehet így ajtót nyitni, ha kopogtatnak.
Szilvia Kouaik bübloszi otthonában, a tágas, ízlésesen berendezett fogadószobában üldögél nyolc libanoni magyar nő a férjek nélkül; mi is csak kiváltságosként lehetünk tanúi a helyi magyar „nőegylet” havi rendes találkozójának. Szilvia egykori magyar junior jégtáncbajnok, aki a kolónia legrégebben kint élő tagjainak egyike. 1967-ben költözött ki férjével, a maronita keresztény Jozeffel, s első libanoni napját azzal kezdte, hogy nagy sietve fekete kartonnal sötétítette el az ablakokat a légitámadások előtt. Ma korcsolyázást tanít Libanon egyetlen jégcsarnokában.
– Mi volt a legdrasztikusabb változás, amikor kiköltöztek a Közel-Keletre?
– A konzervatív öltözködés, mindig készenlétben kell állnunk – nevetnek a magyar asszonyok.
– Ha szerencséd van, és jó családba kerülsz, befogadnak, segítenek, de azért az elmaradottság mértékétől függően szeretnek beavatkozni a magánéletedbe: folyamatosan faggatnak, hogy hol voltál, kivel találkoztál, mit csináltál, mit ettél, mit vásároltál, mindent tudni akarnak – toldja meg Szilvia. – A férfiak féltékenyek, kicsit despotikusak, de ez Magyarországon is így van. Lényeges a nő megítélésében az is, hogy dolgozik-e, mert ha igen, kevésbé telepszik rá a férj.
– És mi újság a háremben?
(Általános felhördülés.)
– Magyarországon azt hiszik, hogy Libanon ugyanolyan arab ország, mint mondjuk Szaúd-Arábia. Pedig ez egy kis Párizs – mondja Kornélia Akiki, a várandós fiatalasszony, aki 1996-ban, az izraeli invázió évében költözött ki. – Itt családiasabb. Megvan a keleti kényelem. És sokkal lassúbb az élet. Segítőkészebbek az emberek a hivatalokban, az utcán, főleg, ha meghallják, hogy külföldi vagy. A gyerekeket is sokkal jobban szeretik, mint nálunk. De azért nehéz volt áttelepülni, a honvágy miatt. Nagyon szeretem a férjemet, vállaltam érte. Beláttam, hogy nekem kell Libanonba jönnöm, mert neki nehezebb otthon beilleszkednie, munkát találnia, mint nekem itt.
Flórián Ildikó kolozsvári gyógyszerész nyugdíjas korában mégiscsak szeretne hazaköltözni Romániába.
– Tripoliban élünk, a férjem szunnita muzulmán – mondja kissé zavartan. – Akinek muzulmán az ura, ott más a szempont: a vallás és a nevelés a lényeges. A férjem nyitott, de a családjában mindenki gyakorolja a vallást. Úgy képzelik, ha idejöttünk, nekünk kell alkalmazkodni. Tripoliban egyébként ma is úgy tudják, román vagyok. Pedig itt nem szeretik az odavalósi nőket. Szerintem a libanoniak is xenofóbok, amit a magyar nők, mivel kevesebben vannak, talán nem érzékelnek. De az oroszokat, románokat a prostitúcióval azonosítják. Ha magányos külföldi nőt látnak az utcán, rögtön azt gondolják, táncosnő vagy prostituált. Ma már nem zavar.
– Libanonban házasodtak össze férjével?
– Romániában volt a polgári, itt pedig a sejknél.
– Akkor önnek is át kellett térnie.
– Nem kellett. Ha a nő nem mozlim vallású, akkor is érvényes a házasság. Ám ha a férfi muzulmán nőt akar feleségül venni, neki kell áttérnie. Én nem tettem meg. De ismerek Tripoliban olyan nőket, akik formálisan áttértek, hogy örököljenek férjük után, máskülönben ki vannak zárva a hagyatékból. De csak a férj vagyonának egynyolcadát örökölheti egy nő, ha megözvegyül.
Dél van, rekkenő meleg, Szilvia ellentmondást nem tűrően félbeszakítja a beszélgetést. Gulyásleves, kolbászos sültek, fánk, palacsinta, egri borok, s aprócska magyar zászlókat lenget a tányérokon a huzat. A magyar asszonyok az asztal köré gyűlnek, és a csevegés diszkrét hangzavarában asztalbontásig otthon érzik magukat.
Ha háztartásbeli maradsz, elszigetelődsz – ez a háborús női nemzedék élettapasztalata, amelyet oly szentül megfogadtak, hogy a legtöbbjük kitűnően beszél arabul, talpraesetten bánik a férfitársadalommal, dolgozik, egyenrangú fele férjének, ha olykor apró ravaszkodások árán is. A fiatalabbak közül sokan képzetlenül érkeztek Libanonba, kevesebb az esélyük erre az életformára.
– Mivel saját akaratunkból házasodtunk össze, és saját akaratunkból jöttünk Libanonba, azt hiszem, nem bántunk meg semmit – összegzi a helyzetét és általában a kitelepült magyar nők életét Klára Daher doktornő. – Amikor jöttek a feszültebb, háborús időszakok, mindig jobban oda kellett figyelnünk egymásra, hogy baj ne történjék. Amit mi alakítottunk, az nagyjából úgy történt, ahogy mi terveztük. Két ember közötti kapcsolatot mindennap ápolni kell, ahogy a kerti növényeket locsolni…
Daherék nabatiei villájának teraszán üldögélünk, Klára anyósa mellett, aki hatalmas Koránt tart a kezében, s orrával majdnem a lapokat érintve olvas. Olvasna, ha nem volna szinte vak. Az áhítat, az imádság, az eltökéltség hajtja.
Vége
origo.hu
Több helyen is tüntettek Magyar Péter ellen a felháborodott nyugdíjasok
