A nyugdíjtrükk

Nemzetközi szerződések értelmében a magyar állam biztosítja az áttelepült és állampolgárságot szerzett idős határon túli magyarok számára a nyugdíjat – riogatnak a szocialisták, évi hatvanmilliárdos kiadást vizionálva. Lapunk birtokába került egy olyan feljegyzés, melyet az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium pénzbeli ellátási főosztályának vezetője írt alá 2004. szeptember huszadikán. A helyettes államtitkár asszonynak címzett hatásvizsgálatot hivatali bikkfanyelven a következőképpen nevezték el: „A magyar állampolgárság megszerzését követő esetleges tömeges hazatéréssel kapcsolatosan az alkotmányos jogok biztosításával összefüggő feladatnövekedésről és költségvetési kihatásokról”.

A nyugdíjszolgáltatás területén jelentkező hatásokat taglalva kiemeli, hogy az EU-rendeletek és a kétoldalú egyezményeink túlnyomó többsége az országok közötti pro rata elv szerinti teherviselést írják elő, mely azt jelenti, hogy a letelepedési helytől függetlenül azon ország fizeti a nyugdíjat (és olyan arányban), ahol (és amennyit) az illető aktív korában dolgozott. Magyarán, ha valaki egyetlen napot sem dolgozott Magyarországon, akkor ide költözése után a magyar nyugdíjbiztosító egyetlen fillért sem fizet – sőt, még a hazánkban tartózkodó külföldi biztosítottak sürgősségi ellátásának költségeit is a másik ország fizeti.

A teherviselés kivételes szabályaként Romániával és a szovjet utódállamokkal van még érvényben az úgynevezett területi elv, mely azt jelenti, hogy azon ország fizet, ahol a nyugdíjas letelepszik, függetlenül a szolgálati idő megszerzésének helyétől. Ez a hatvanas években megkötött egyezmény – mely joggal nevezhető a kommunizmus örökségének – évi tizenhétmilliárd forintjába kerül az adófizetőknek. Fontos megjegyezni azt is, hogy az EU-hoz csatlakozó – vagy csatlakozni kívánó – országoknak kötelességük áttérni a pro rata elvre. A tanulmányban feketén-fehéren ott a következő mondat: „a románokkal a tárgyalások befejeződtek, politikai kérdés az új egyezmény megkötése, Ukrajnával is elkezdődtek a tárgyalások”. Mindezek után mégis kiszámolták a régi egyezmény értelmében azokat a terheket, melyek százezer nyugdíjas áttelepülése után érnék az országot, így jött ki az évi hatvanmilliárd forint. Arról most ne nyissunk vitát, hogy szociológusok szerint ebben a régióban éppen a nyugdíjasok a legkevésbé mobilisak, s mivel ragaszkodnak az emlékeikhez és a megszokott környezetükhöz, nem szeretnek költözni (ráadásul másik országba).

Maradjunk az idézett mondatnál: „a románokkal a tárgyalások befejeződtek, politikai kérdés az új egyezmény megkötése”. A tanulmány írója fogalmazhatott volna úgy is: a románokkal a tárgyalások befejeződtek, de kampánycélokból még nem írtuk alá az új egyezményt, mert így van mivel riogatni a népszavazásig.

A Fidesz birtokába került egy másik, novemberi előterjesztés is, melyet az egészségügyi miniszter tett le a kormány asztalára. Abban ott van az is: már egy 2002-es kormányhatározatban döntöttek arról, hogy Romániával is meg kell kötni a pro rata elv alapján működő szociálpolitikai egyezményt. Az előterjesztés első számú melléklete már tartalmazza is a miniszter felhatalmazását az egyezmény (mely a második számú melléklet) aláírására.

A román delegáció egy nappal a népszavazás után érkezik. Ha győz az igen és áttelepül százezer nyugdíjas, akkor évente hatvanmilliárd forint bevételhez jutnak a magyar kereskedők és szolgáltatók, mert itt költik el a külföldről kapott pénzt.
Ha pedig nem győz, akkor mi, magyarok megint elhittünk egy hazugságot.