Brummogás

Egyre fojtogatóbb bennem az aggodalom, mióta olvastam a brassói medvevérengzésről. Egy barna mackó két embert megölt, többet pedig megsebesített. Végét járná a szelíd, brummogó mese? Bealkonyul a mackóknak? Oda a mesebirodalom?
A világbirodalmak pusztulását mindig intő jelek előzték meg. Így volt ez a Római Birodalommal, így Bizáncnál, és sorolhatnám hoszszan. Népek jöttek és mentek, a világ meg forgott tovább keserű levében. Most is a végzet jele lehet a medvehörgés és a vér?
Magamra húzom a paplant. Ágyamban, párnám mellett játék mackó ül üvegszemmel, buta arccal. Rokon gyerektől kaptam ajándékba. Ha jönnek hozzám ismerősök, mackót hoznak. Van a kulcstartómon is egy kicsi maci. Lóg a tükör alatt, de van mackós naptárunk is. Meg félretett levelek, amelyek Mackónak szólítanak. „Hogy vagy, drága Maci?”
Az én gyermekkoromban, emlékszem, a leánykák babával játszottak. Mifelénk maguk készítették, hogy pénzbe ne kerüljön. A fiúk labdát rúgtak, vagy karika után futottak. Én például kopott szekérráfot lökdöstem magam előtt a poros utcán.
Egyszerre csak hipp-hopp betoppant a mackós világ. A fiatal anyuka mackót helyez a kisgyermeke kocsijába, ha sétára indul. Játszik is vele, akár a bábosok, felkapja, kisfia arcához szorítja: „Hamm, bekaplak… Legyél jó kisfiú!…”
A maci édes, ügyetlen, bamba, lomha, jószívű, szereti a mézet, minden helyzetben remek játékszer, és a játékiparnak nyilván kitűnő üzlet. Gyártják kicsiben és nagyban, minden színben, mindenféle anyagból, teleülik a kirakatot a mackók, lábánál fogva cipelik a járni tanuló gyerekek, mindenütt csak mackó. Senkinek eszébe se ötlött a buta, ostoba, otromba mackó helyett mondjuk kengurut gyártani és forgalmazni. A kígyó se lenne népszerű. A farkas se. Hiszen a farkas fenevad. A róka ravasz. A cica meg csak élőben igazi. A kutya esetleg szóba jöhetne.
Így tűnődöm a gyilkos mackódrámára gondolva. Eddig soha nem jutott eszembe, hogy netán éhes mackók is kóborolhatnak valahol. Hogy a mesének ilyen drámain véres oldala is legyen. A mackó mindig vidámságot hozott az életembe. Gyermekkoromban, emlékszem, román medvetáncoltatók járták a falunkat. A lomha állat orrába karikát húztak, abba kötelet fűztek, és úgy vezetgették házról házra a dörmögő macit. Egy kis dob tamtam ütemére táncolt, izgett-mozgott, olykor felmordult. Ő volt a vándor család eltartója, kenyérkeresője.
Ha majd egyszer megírja valaki az eltűnt kor lelkivilágát, lehet, hogy megfejti a mackók népszerűségének igazi okát is. A brummogókorszakot. Amikor ezekhez az állatokhoz fűződtek a fejlődés bizonyos korszakai. Valaha jelképek voltak az oroszlánok, szinte egyeduralkodóként, a hatalom jelvényei, a rideg pompa, az erő megtestesítői. Velence oroszlánjai. Címerekbe kerültek, sok-sok oroszlános címere volt a hatalomnak. Aztán jött a sas. Van sárkányos címer is. Meg hattyús. Majmot és kutyát nem láttam még címerben. És vajon kinek a lobogója lenne egy mackós címer? Csak játékszernek vált be?
Nekünk, magyaroknak csodaszarvasunk volt valaha. Aztán megfeledkeztünk róla. Vitézeink is elfordultak tőle, legyőzte a szarvast a kétfejű sas, az csak szertefoszló meseként élt tovább. Brummogok így magamban arra gondolva, vajon melyik állat helyettesíthetné a mackót, ha az végleg kegyvesztetté válna? A hűséges kutya? A jámbor bárány? A galamb? Ez utóbbi olykor meg-megjelenik magasra emelt lobogókon, békegalambként, de hitelességét lerontotta az a bizonyos sarló, amelyet mellé festettek. Meg a vörös csillag, amely végképp a lomtárba került. De azért nem maradt csillagok nélkül a politikusok lobogója, tucatnyi lobog most is a világ fölött, valamennyi uniós csillag, de vajon mutatja-e majd a helyes utat az emberiségnek, mint az a régi, fénylő betlehemi csillag? Vagy belerohanunk a sötétségbe, a semmibe, és nemzettudatunkat is végképp elveszítjük?
Brummogok, és hunyt szemmel magamhoz húzom a plüssből készült játékot. Hinni kell a mesében! Mert az megmarad. És elkísér majd, mint a sok vidámságot okozó régi karikatúra. Mi is volt a pasas neve? Gyufafejű Lajcsika!