Az első magyar szépművészeti miniszterként emlegették, és nem is ok nélkül. Az ő működése alatt alakult meg a nagybányai és a szolnoki művésztelep, a magyar művészeti szabadiskola, az országos iparművészeti iskola. Miniszterségének kilenc esztendeje alatt nyílt meg az Iparművészeti Múzeum, a Műcsarnok. Ő állíttatta fel a „mensa academiát”, így gondoskodott a szegényebb egyetemi ifjak jutányos áron való étkezéséről, valamint „társadalmi életük új tűzhelyéről”. Ő jelentette be, hogy Magyarország részt vesz az első újkori olimpián (neki is köszönhető, hogy – negyedikként a világban – működni kezdett hazánkban az olimpiai nemzeti mozgalom). Az ő javaslatára hagyta jóvá az uralkodó a nők egyetemi felvételét. Költségvetési forrásból gyarapította a Szépművészeti és az Iparművészeti Múzeum gyűjteményét. (Volt, amikor beszerzési akcióit lelkes pesti polgárok hiúsították meg. Azt a két Mednyánszky-képet például, a Holdvilágot és az Alkonyt, amellyel a Szépművészeti állományát szerette volna gazdagítani, Vampetics, a vendéglős vitte el az orra elől.)
Tehette, hiszen a közélet meghatározó személyiségeit, a politikai élet legfontosabb szereplőit szinte kivétel nélkül mind meg tudta nyerni a közművelődés ügyének. Kedvelte a király és Bánffy Dezső miniszterelnök, akinek kormányában helyet kapott. Kossuth Lajos idősebbik fia, aki apja halála után politikai szerepet vállalt a Monarchiában, szintén. Igaz, Kossuth Ferenc kis és nagy ügyeiben való közbenjárását kérte a büntetőjogászból lett kultuszminiszternek, Wlassics Gyulának. De mások is gyakran fordultak hozzá ügyes-bajos dolgaikkal Jókai Mórtól Gyulai Pálig. Az általános megbecsülésnek örvendő kultúrpolitikus pedig, ha méltányosnak találta a kérést, sürgősen intézkedett, ha nem, „elfelejtkezett” róla. Elutasítani is, lázadni is elegánsan tudott. (Egy öreg fénykép tanúsítja, miként fotóztatta le politikustársait és önmagát, a király hűséges alattvalóit a Műcsarnok megnyitóján Ferenc József társaságában – az aradi vértanúk emlékműve előtt.)
Szekfű Gyula – akit a legalkalmasabb időpontban, Rákóczi-könyve miatti kiátkoztatásának óráiban bátorított – Wlassics Gyula harmonikus egyéniségét dicsérte. Mások a nyitottságát, a tág horizontját, amelybe Ady Endre új dalainak elfogadása – sőt a nehéz emberrel való barátkozás – éppen úgy belefért, mint Benczúr Gyula akadémizmusának következetes bátorítása. (Személyes ízléséhez, világlátásához Benczúr művészete állt közelebb, a „francia dekadensszel” nehezen barátkozott. A parlamentben is kikelt ellene. Ám ha a nemzet érdeke azt kívánta, a nemzetközi elismertségnek örvendő Rippl-Rónai Józsefet is pártfogolta, a művész kérésére még az édesapjának is „összehozott” valamilyen kitüntetést.)
A XXI. század emberét az 1895 és 1904 közötti esztendők magyar kultuszminiszterének kötelességtudata és következetessége ejti ámulatba. Viszonylag fiatalon, negyvenhárom éves korában került a művelődési tárca élére ez a zalai dombok közül a világvárosiasodó Budapestre feljutó, házassága révén Deák Ferenc családjával is rokonságba kerülő férfiú (a nemzetközi tekintélynek örvendő tudóst, Eötvös Lorándot váltotta a miniszterségben), és pontosan tudta, hogy a millenniumra készülődő országban mi a feladata. Minden néprétegben felkelteni az érdeklődést a „kultúra virága” iránt. Az európai értékekkel egyenrangú nemzeti kultúra iránt. Ennek érdekében szervezte át, erősítette meg a népoktatást, ezért küldte Nyugat-Európába tanulni a legtehetségesebbnek tartott fiatal embereket. Ezért szorgalmazta idehaza a művészeti akadémiák megalapítását, és gyűjtötte maga köré a kor legjobb koponyáit. Tudósokat, művészeket, tanárokat, néptanítókat egyaránt. A szellemi életet bénító ellentétek őt is elkeserítették, ám tetteit egyetlen pillanatra sem rendelte alá értelmiségi csetepatéknak. Volt egy nagy célja, afelé menetelt: a művelt társadalom kimunkálásán fáradozott. Hogy „minden társadalmi réteg komoly benső meggyőződéssel érezze, a másik nélkül nem szolgálhatja nemzete érdekeit…”
A kérdés csak az, hogy a mai olvasó hogyan értesülhet Wlassics Gyula érdemeiről. A rendszerváltás Klebelsberg Kunót – úgy-ahogy – képbe hozta, Hóman Bálintot – úgy-ahogy – tisztára mosta, de elődjükről, aki a tevékenységükhöz a fundamentumot megépítette, Wlassics Gyuláról nemigen szólt senki sem. Mind ez idáig. Nemrég mutatták be Borbás György könyvét, amely az egykori miniszterhez írt levelekből, valamint Wlassics még föllelhető írásaiból, országgyűlési felszólalásaiból emel emlékművet. Különös könyv került ki Borbás kezei közül, aminthogy az alapanyag is különös volt, amellyel dolgozhatott. Mivel a hiányos családi hagyaték és az ugyancsak hézagos levéltári dokumentumok birtokában teljességre nem törekedhetett, témakörök szerint rendezte a Wlassics Gyulára utaló írásos mozaikokat, majd pedig bőséges jegyzetanyaggal látta el összeállítását. Ez a szakemberek által föltehetően erősen kárhoztatott szerkesztési mód sok munkát ad a Wlassics-kötet olvasójának. Viszont azzal az élménnyel ajándékozza meg, hogy az 1852 és 1937 között élt politikus pályaképét ő maga, a „mezei” olvasó rajzolhatja föl úgy, ahogyan ezt „kutatói” szorgalma és leleménye lehetővé teszi. Megéri a fáradságot, nem mindennap találkozhat az ember jó miniszterrel – még könyvlapokon sem. No, persze nem kétséges, Wlassics Gyula ennél sokkal többet érdemelne: szabályos nagymonográfiát mindenekelőtt.
(Borbás György: Wlassics Gyula és a művészetek. Levelek a XIX. századvégről. Kossuth Kiadó, Budapest, 2004. Ára: 1980 forint)
origo.hu
Bródy János fia takarít, hogy elüsse az időt a kaliforniai börtönben
