Harangok szaváról

A n y a n y e l v ü n k

Már két ízben beszéltem a rádióban a harangok szaváról, arról, hogy a harangok nagyságukkal, hangszínükkel, a harangozás tempójával az emberek számára mi mindent jelezhetnek, gondolatokat, érzéseket tolmácsolhatnak, sőt képesek a párbeszédre is. Ez a „belehallás”, a harangoknak tulajdonított beszéd tükrözi az illető nép lelkivilágát, megszólaltatván ilyenformán életmódját, társadalmi helyzetét, vágyait, sőt tréfálkozó vagy éppen csipkelődő, gúnyolódó ösztönét is.
Hogy harmadszor is visszatérek a harangokhoz, annak több oka van. Először mert soha annyi tetszést kifejező és újabb adatokat tartalmazó levelet nem kaptam, mint a jelzett adások elhangzása után. Aztán a harangok az érdeklődés középpontjába kerültek, amióta a Kossuth rádióban délben a millennium tiszteletére hetenként más-más város, falu harangját halljuk, a templom és hang történetét is megismerve Bőzsöny Ferenc méltóságteljes orgánumán. Végül pedig öszszefoglaló tanulmány jelent meg a Magyar Nyelvőr egyik utóbbi számában Népi harangszó-magyarázatok címen Lukács László tollából.
Úgy látom, az úgynevezett belehallásnak legátfogóbb, leggyakrabban előforduló motívuma volt korábban – nagyon is érthetően – a szegénység és gazdagság, a szegény és a gazdag ember, a szegény és a gazdag falu szembeállítása, akár párbeszéd formájában, tényszerűen, tréfásan vagy kisebb mértékben gúnyolódva.
Berze Nagy János, a neves néprajzkutató írja A Heves megyei nyelvjárás című dolgozatában: A besenyi (vagyis besenyőteleki) ember azt tartja, hogy az abanyi (azaz füzesabonyi) meg a dormángyi (vagyis dormándi) harangok összebeszélgetnek: „Az abanyi harang aszongya: Tiszta búza, jó kényééér! Tiszta búza, jó kényééér! A dormányi pedig csak annyit mond: Akkarminő, csak legyéék! Akkarminő, csak legyéék!”
Beszélgethetnek vagy éppen feleselhetnek egymással ugyanerről a különböző felekezetek harangjai is. Lukács László idézi, hogy korábban a most burgenlandi Felsőőrben hajnalban először a katolikus templom harangja szólalt meg: „Nincs kenyér, nincs kenyér.” A református templomé folytatta: „Ád az Isten, ád az Isten.” Az evangélikusok harangja kétkedéssel fejezte be: „Tudja fene, ád-e, nem-e.” Hasonlóképpen a Pest megyei Mogyoródon a katolikus harang nagy hangon hirdette: „Nincs kenyerünk, nincs kenyerünk.” Az evangélikus harang valamivel magasabb hangon válaszolta: „Majd ád az Isten, majd ád az Isten.” Végül a református harang vékonyan, sebesen beleszólt: „Nem t’om, mikó, nem t’om, mikó.”
A jászapáti és jászberényi harang meg is nevezte a módosabbak és a szegényebbek ételét. A jászapáti szépen, lassan mondja: „Túrós derelye, túrós derelye.” A jászberényi viszont gyorsan – ahogy Lukács László utal rá –, idegesen hajtogatja: „Krumpli van az asztalfiókban, krumpli van az asztalfiókban.” A Brassóhoz közeli Hosszúfaluban a jómódúak táplálékát így jelezte a harang: „Háj, szalonna, zsír; háj, szalonna, zsír.” A szegényekét meg így: „Hagyma, retek, olaj; hagyma, retek, olaj.”
Máskor az öltözék mutatta az illető helység tehetős vagy szegény voltát. Herman Ottó utal rá, hogy Tiszavárkonyban (Jász-Nagykun-Szolnok megye) a nagyharang mélyen, vontatottan ezt mondta: „Úri bunda! Úri bunda!” Egy kisebb harang szaggatottan így szólt: „E-züs-tös gom-bok-kal! E-züs-tös gom-bok-kal!” A kisharang szaporán hajtogatta: „Amilyen, olyan, csak volna!” A legkisebb harang meg szaporábban, vékonyan kiabálta: „Ringy-rongy, ringy-rongy!”
A székelyföldi Korondon mindez összekötődött a falu jellegzetes foglalkozásával: a fazekassággal. Az egyik harang így szólt: „Korondon nincsen búza. Korondon nincsen búza!” A másik harang mintegy megnyugtatóan így válaszolt: „Ha nincs búza, vagyon fazék, adnak azért!”
A sort még sokáig folytathatnánk. Ezúttal inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy mai rohanó, felszínes világunkban a harangszóhoz kapcsolódó belehallások, népi magyarázatok – számos hasonló jelenséggel együtt – eltűnőben vannak. Igaza van Lukács Lászlónak: ezek összegyűjtése és rendszerezése az egész Kárpát-medencében sürgető feladat a néprajzi és nyelvtudományi kutatás számára.