Hogyan legyél humoralista (60.)

– Az elmúlt 15 év felelevenítésében – nehogy feledésbe menjen! – most egy 1991. V. 8-as írásomat adom közre.

DURVULÓ JÖVŐ
Ha ez így megy tovább, a Gyorsuló idő-sorozat után megjelentetem a Durvuló jövő című – talán még időben figyelmeztető – sorozatomat. Első hamis gyöngyszemem egy szörnyű vízió: hogyan lehetne többpárti világunkon belül megteremteni megint az egypártrendszert. Erre még a sajtótörvény előtt rendeletet lehetne hozni, az alábbi szempontok szerint.
A jövőben minden párt hivatalból üldözheti más pártok tagjait. Követhetik őket az utcán, de csak a hivatalukig. (Tehát csak hivataltól hivatalig.) Lehallgathatják egymást, házkutatásokat tarthatnak egymásnál. Minden pártnak lehet a jövőben politikai foglya. Börtönök illetik meg a pártokat. Minden pártnak külön, saját börtöne lehet. Maga a párt. (Ahonnan már egy párttag sem szabadulhat.) Ha mégis sikerül kiszabadulni – a pártfegyelemből – egy másik párt ejtheti foglyául. (Demagógiájával például.)
Külön bírósági épületeik, tárgyalótermeik lehetnek a pártoknak, ahol elítélhetik a más pártúakat. Egyik párt ügyésze vádat emelhet a másik párt ügyésze ellen is, de ki kell rendelni ehhez egy harmadik pártú pártatlan ügyvédet. Kirakatperekhez is joguk van a joggyakorlóknak, megrendezett koncepciós pert folytathat a jövőben – ha így folytatódik – egyik párttag a másik párttag ellen. Több évet is lehet majd ülni egyik párt tagjának a másik párt börtönében. A vallatásoknak azonosaknak kell lenniük. (Hogy: te kire szavaztál?! És kész, vége.) És csak ugyanazzal a kínzóeszközzel és módszerrel vallathatja egyik párttag a másik párt tagját. A kicsikart vallomásoknak azonosaknak kell lenniük, de minden párttag – vagy szimpatizáns – megvallhatja továbbra is saját pártállását. Ezt végső soron – ha a vádlott alkatilag hősies – egyik párt kínzása sem törheti meg. Halálra is ítélheti akár egyik párttag a másik párttagot, egyik párt a másikat is. (De a többi pártok is hivatalosak legyenek egy-egy ilyen kivégzésen.)
Minden pártnak külön hóhérjának kell lennie és külön áldozatának. Ez utóbbi a másik pártból szerencsésebb. (De egy párt akár magát is teljesen megsemmisítheti.) A kora hajnali kivégzést ne csak a Nap-kelte közvetítse, hanem egyenlő arányú percekben – pár(t)percekben – az Eurovizió is átveheti. Persze az már a sajtótörvényre tartozik, hogy mennyit mutatnak be a balkáni állapotokból. És hogyan. (És hogy azok valóban azok-e.) S ha már itt tartunk, a sajtótörvény mondja végre ki: objektív operatőri munka szükségeltetik. Egyik párt bitófájának árnyéka nem vetülhet a jövőben a másikéra.
(A zsámolyt viszont egyelőre egymásnak kölcsönözhetik.)

LEZSÁKKAL
Igen. Mellette. Vele. – Bár nem voltam soha párttag (nem is leszek.) De Lezsákkal most szinte már teljesen a mi 15 évünk – is – elszelelt… – Új estem alcíme. (A főcím: Több őrült naplója.)
De nem is őrület már az, ami itt van: egyedülálló magyar vircsaft. Büntetlenül mindaddig tarthat, ameddig nem történik már valami megállíthatatlan.
Új estemből fájdalmasan sok minden kimarad majd, amiért szót emeltem az elmúlt 15 évben. Ami az új önálló estemből majd kimarad – ezt a sorozatcímet adtam a most már több hete itt megjelenő írásaimnak is. Azóta jött a hír: Lezsák pártjából kimaradt. Ő nem… A pártja… Tőle… (Belőle.)
Az új önálló estemből nem marad ki – mint néző –, mert a premieremre meghívom. Ahogy Lakitelekre Lezsák, engem… Lakitelek előtt… Nem a sátorba… korábban… az iskolába… diákjaihoz. Ez a „kizárás” nem Lezsákról szól, hanem azokról, akik ezt megtették. Nem Lezsák szégyene, hanem az övék. S elsősorban: a miénk! Ha nem emelünk szót már ez ellen sem. Nem „miattuk” kell ezt megtenni, még Lezsák (és társai) miatt sem, hanem magunk miatt. (Akkor is ha ez a Bazilika elé elképzelt háromnapos szolidaritást kifejező kézfogás és szimpátia-aláírásgyűjtés, éppen a közösséget eszköztelenül, hangyaszorgalommal szolgáló Lezsákhoz mérve, egy picit azért aránytévesztés, stílustalan.) Toldi Miklós vagy tíz éve megjelentetett egy röpiratot (szintén nemzetnevelés ügyében). Hamvas Bélának egy 1947-ből való idézetét külön kiemelte.
A magyarság nem hajlandó sorsát néppé szenvedni, nem hajlandó magára venni és vállalni a sorsát. Inkább kétségbeesik rajta. Ez a bús magyar örök típusa.
Állandóan ismétlődik ugyanaz a szörnyű történeti tény, hogy az emberek egyenként kibújnak, gyűlöletes, aljas árulást követnek el a közösség ellen, a maguk bőrét mentve, a többit a csávában hagyva. Esetleg nem is haszonért, nem is érvényesülésért, hanem csakis és csupán azért, nehogy egy népben, együtt, közösségben kelljen élniük.