Időközi megrendítő ütések

A rendszerváltás óta nem volt példa arra, hogy egy parlamenti ciklus félidejében többször is véleményt nyilváníthassanak az emberek az országot irányító politikai elitről: a június 13-i európai parlamenti választás után a két időközi országgyűlési voksolás nyújtott lehetőséget a kormány tevékenységének megítélésére, és már gyors ütemben közeledik a december ötödikei népszavazás napja is.
A Fidesz jelöltjei Sopronban és Szécsényben is megsemmisítő fölénnyel győztek. Az első forduló mindkét körzetben érvénytelennek bizonyult az alacsony részvételi arány miatt, második nekifutásra viszont a nógrádi kerületben eldőlt a mandátum sorsa, természetesen a Fidesz javára. Sajnos a leghűségesebb magyar város képviselő nélkül maradt. A választási csaláson kapott MSZP-jelölt visszalépése után a kormánypárti szavazók otthon maradtak, és a részvételi hajlandóság, ha csak hajszállal is, de nem érte el a huszonöt százalékot.
Természetesen nagy hiba lenne, ha a két – közismerten a polgári oldal fellegvárai közé tartozó – választókerület eredményeit kivetítenénk az egész országra. Az itt élők választói preferenciáinak ismeretében csupán a két érintett régió – a Nyugat-Dunántúl és az észak-magyarországi aprófalvas térség – politikai hovatartozására lehet következtetni. Mindezek mellett akadnak olyan tények, amik eddig elkerülték az elemzők figyelmét, és a továbbiakban komoly önbizalmat adhatnak a polgári erők számára. A 2002-es önkormányzati választásokon mindkét választókerület központjában szocialista jelölteket választottak polgármesterré, ez pedig némileg árnyalja azt a képet, mely szerint Sopronban és Szécsényben eleve elrendeltnek kell tekinteni a jobboldali győzelmeket. Sopron egyben az MSZP elnökének szülővárosa is, és abban a megyében fekszik, amelyben nemrég még Gyurcsány Ferenc miniszterelnök irányította a helyi pártszerveket. A június 13-i európai parlamenti választás után másodszor került padlóra az MSZP a Gyurcsány–Hiller megyében, márpedig ennek a lélektani hatásait semmiképpen nem szabad alábecsülni.
Az időközi választásoknál nincs pontosabb és megbízhatóbb közvélemény-kutatás. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert több felmérés szerint a Gyurcsány-kormány beiktatása óta folyamatos az MSZP előretörése, miközben a Fidesz-tábor egy része elbizonytalanodott. Más intézetek viszont azt prognosztizálták, hogy kifulladt a szocialisták lendülete, és újra növekedni kezdett a nagyobbik ellenzéki párt fölénye. Az előrejelzéseket – bármennyire ellentétesek a november 14-i eredményekkel – komolyan kell venni. A Fidesz 2002-es vereségét nem az egyéni választókerületek okozták, hanem a területi listákon elszenvedett első fordulóbeli vereség, márpedig a közvélemény-kutató intézetek pártpreferencia-mérései a választási rendszernek az utóbb említett elemére kérdeznek rá. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az időközi választások fideszes sikereihez a rosszul kiválasztott MSZP-jelöltek és a gyenge hatásfokú kormánypárti kampány is hozzájárult.
2006-ban egy lényegesen felkészültebb és agilisabb MSZP-re kell számítani, amelyet az ötszázalékos „népszerűségét” sziklaszilárdan őrző SZDSZ is erősít. A Fidesznek sajnos nincs ilyen ütőképes partnere. Az MDF – ellentétben a júniusi európai választással – most katasztrofálisan gyenge eredményeket produkált. Ha két konzervatív irányultságú régióban, ráadásul erőteljes, az ellenzéknek kifejezetten kedvező kormányellenes hátszélben olyan kevés szavazatot kapnak a jelöltjeik, hogy még a parlamenten kívüli pártok aspiránsai is megelőzik őket, akkor nagyon komoly bajok vannak az egykori nyugodt erő háza táján. Ezeknek aligha a kizárt politikusok az okozói, akiknek egyetlen bűne az, hogy a Fidesszel való partnerség ügyében másképpen gondolkodtak, mint a pártja függetlenségére oly kényes elnök asszony. Az MDF tartós agóniája kizárólag a kormányerőknek kedvez, mert látványosan csökkenti az ellenzék győzelmi esélyeit, és fenntartja soraikban a megosztottságot. Jellemző az MDF-re az a zűrzavaros és ellentmondásoktól hemzsegő álláspont, amelyet a december ötödikei népszavazás ügyében alakítottak ki. Tanulhattak volna az MSZP 1989-es kudarcából. Az emlékezetes, négy igenes népszavazás során látványosan megbukott a szocialisták egy elutasító és három igenlő szavazatra biztató vegyes felvágottja. Amikor több kérdés egyidejű feltevésére kerül sor, csak annak van esélye a sikeres kommunikációra és a szavazók meggyőzésére, aki egynemű, azaz kizárólag igenekből vagy nemekből álló álláspontot fejt ki.
A két kormánypárt ezért annak ellenére is a kétszeri nem mellett szállt síkra, hogy a kórházak tulajdonlása ügyében még az MSZP-szavazók többsége is ellenzi a privatizációt. A határon túli magyarok kettős állampolgársága ügyében elhangzott, rendkívül ellentmondásos és kétértelmű nyilatkozatok azt sejtetik, hogy az agresszív, Ron Werber-i stílusban folytatott kampány ellenére sem mer az MSZP mindegyik vezetője egységes és visszavonhatatlan nemet mondani.
A jelenlegi közhangulat ismeretében bizonyosra vehető, hogy a két igen álláspontja többségbe fog kerülni. Az igazi veszélyt az jelenti, ha az alacsony részvételi arány miatt nem lesz meg az érvényességhez szükséges kétmillió támogató szavazat. Ez az eshetőség elegendő lenne ahhoz, hogy a hatásosan kommunikáló kormánypártok „döntetlenként” tüntessék fel a végeredményt, részben igazoltnak látva az aggályaikat. Ennek a kimenetelnek egyetlen vesztese a határon túl élő magyarság lenne. Várhatóan iszonyú csalódottságot és kiábrándultságot okozna számukra az anyaország választóinak közömbössége, mivel az érintett keleti és déli szomszédaink egyelőre messze vannak az európai csatlakozástól. Komoly fenyegetést jelent, hogy a szélsőséges szerb és román nacionalisták – akiknek programja nem kis részben a magyarság elleni gyűlöletkeltésre épül – vérszemet kapnának, látva azt, hogy az általuk elképzelt, etnikailag tiszta nemzetállam útjában álló magyar kisebbség sorsa tulajdonképpen senkit nem érdekel. Sem a nemzetiségi konfliktusoktól valósággal irtózó Európai Uniót, sem pedig – és ez lenne a katasztrófa – az anyaország lakosságát. Ahhoz, hogy a vajdasági magyaroknak ne kelljen rettegésben leélni az életüket, és az erdélyi, valamint kárpátaljai magyarok is emelt fővel folytathassák az autonómiáért folytatott küzdelmüket, szükség van Magyarország polgárainak nagyarányú támogatására. Minél többen járulnak az urnák elé igent mondva a kettős állampolgárságra, annál hangsúlyosabbá válik, hogy a közép-európai térség meghatározó és megkerülhetetlen nemzete a magyar, amelynek akaratát komolyan kell venni. Ellenkező esetben rossz lesz majd nézni a szánakozó mosolyokat a belgrádi és bukaresti politikusok részéről. A történelem bebizonyította, hogy csak azoknak a nemzeteknek van tartós esélye a felemelkedésre, amelyek tagjai szorosan összezárják a soraikat, és időnként képesek magasabb céloknak alárendelni a belpolitikai érdekeiket. Ha pedig egy nemzet képes ezt a harcot olyan tiszta erkölcsökkel és erőszaktól mentesen megvívni, ahogyan ezt a magyarok teszik határainkon innen és túl, akkor ez előbb-utóbb az ellenfél radikálisait is leszereli.
A december ötödikei népszavazás eredetileg nem a koalíció ellen irányult, az MSZP és az SZDSZ merev és elutasító magatartása azonban kiprovokálta, hogy az emberek a Gyurcsány-kormány eddigi teljesítményéről is véleményt fognak nyilvánítani. Ebben az esetben pedig már nem csupán a privatizáció és a nemzetpolitika alapkérdései befolyásolhatják a szavazókat, hanem az energiaáraktól kezdve a közalkalmazotti bérekig minden olyan dolog, amely érinti a napi megélhetést.