(ki őrzi a szellemiséget…)

Én nem tudom, hogy egy párt mikor veszíti el önmagát. Akkor-e, amikor választói elfordulnak tőle vagy akkor, amikor belső harcok során szétszakad, emblematikus személyiségei egymás ellen fordulnak, s közülük némelyek megpróbálják kisajátítani azt a szellemiséget, amely valamikor magát a pártot úgymond létrehozta. Felfoghatjuk úgy is a dolgot, hogy a vérre menő, mindig személyeket is érintő harc az „eszme”, a jelleg értelmezése körül folyik. Csurka másként képzelte az MDF-et, mint Antall József, Lezsák Sándor megint csak másként, mint Szabó Iván.
A belső harc néha a semmiért folyik vagy a semmibe visz, miként ez például a KDNP-vel történt; a pártot nem külső erők győzik le vagy semmisítik meg, hanem – akár a rák a szervezetet – felfalja önmagát.
Természetesen a mindig személyiségekhez köthető szellemiség, a politikai csoportosulás fennmaradása, sőt hatalmi prosperálása esetén is megsemmisülhet. Ez a megsemmisülés néha szinte észrevétlenül következik be, miként történt ez például az SZDSZ-szel, ahonnan csöndben, a hajdan volt együttlétet nem meggyalázva távoztak emblematikus, meghatározó személyiségek, köztük Kis János, akinél Kuncze jópofább ugyan, de szellemileg hozzá aligha mérhető.
Jézus azt mondja a Hegyi beszédben: „Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg?” Ez a kérdés kifejezi azt, ami egy-egy magyar párttal történt az elmúlt esztendőkben; mintha kilúgozták volna a lényegét, a szellemiség helyébe a létfenntartás ösztöne lépett, s ami rosszabb ennél: a hatalmi önérdek.
Az MSZP, mint annyi másban, ebben is kivétel. A kádári só még nem vált ízetlenné annak ellenére, hogy Horn helyébe Kovács, Kovács helyébe Hiller lépett. Az a nehezen meghatározható fluidum, ami a szocialisták mindig egyneművé váló és összezáró tömbje fölött lebeg, állandó maradt, mint a légkörben a nitrogén. Öröm volt látni, ahogy Gyurcsány ebben a természetes közegben egy szempillantás alatt vezérré vált, Medgyessy és Kovács pedig falmentén, lábujjhegyen távozott. Kovácshoz és Medgyessyhez persze semmi jelentős tett nem köthető, minden különösebb megrázkódtatás nélkül tűnnek el a nemzet tudatából, sőt eszmetársaik emlékezetéből is.
Az MDF történetéből viszont Lakitelek kitörölhetetlen, sőt, bízvást mondhatjuk, kitörölhetetlen a magyar nemzet történelméből is. Az a vidéki „néptanító”, akinek a kertjében a sátrat felütötték, aki múlhatatlan érdemeket szerzett a találkozó megszervezésében, bárhonnan nézzük is, történelmi figura. Lezsák Sándor az egyik olyan politikusa Magyarországnak, aki megrendülés nélkül nem kiiktatható.
Hosszú-hosszú ideig ő volt a „mumusa” az SZDSZ-nek és az MSZP-nek, robotosa az MDF-nek, akit az ügyes (és magánemberként rokonszenves) Herényi Károly ugyanolyan készségesen szolgált, miként most Dávid Ibolyát.
A következőkről nem szabad megfeledkeznünk: Dávid Ibolya népszerűségét az Orbán-kormány minisztereként alapozta meg, amikor egy baloldali kötődésű, törvényesen elítélt bankárnak a „haladó magyar értelmiség” sugalmazása ellenére nem adott amnesztiát. Akkor is kemény volt, egyértelmű. De félő, hogy ellenkező előjellel. Tényként kell elismernünk azt is, hogy mint személyiség jól sáfárkodott ezzel a népszerűséggel, s számos olyan adottsággal (külsővel, fellépéssel, habitussal) rendelkezik, amire egy politikusnak szüksége van, s ami netán Lezsákból hiányzik. De az is tény, hogy Lezsák, miután az MDF elnöki címéért folytatott küzdelemben vereséget szenvedett Dávid Ibolyától (és Boross Pétertől), vonakodás nélkül támogatta az elnök asszonyt. Az is tény, hogy Lezsák ama kettő közül az egyik olyan parlamenti képviselő, aki önálló MDF-es jelöltként szerzett egyéni körzetben mandátumot. (A Fidesz nevére sem volt szüksége.) A rendkívül határozott és öntudatos elnök aszszonynak nyilván megvannak a saját igazságai, sérelmei, érvei és (többségi) támogatói az MDF vezetőségében. De azt kell mondanom – bár szavamra nem vagyok Dávid Ibolya ellensége, s férfisoviniszta sem –, hogy a Lezsák Sándor elleni hajsza, amely másfélesége, más politikai, emberi felfogása miatt indult meg, nem szolgálja sem az MDF, sem a jobboldal, sem a magyar nemzet érdekeit. „Békejobbot” nem csak balfelé lehet nyújtani.
A Lezsák nélküli MDF olyan, mint az ízetlen só vagy a buborék nélküli szóda.
Ez a kivégzés egyben jól sikerült harakiri is.
Hogy szabad-e ezzel viccelni, én nem tudom…