Más nyelven kell beszélnem? Nem tudok
Van önök között rendőr?
Illegálisan tartózkodom most Magyarországon!
Ha igazoltatnak, és rájönnek, kitoloncolnak az országból. Magyar vagyok, mégis törvénytelen az, hogy most pulpitus elé állok. Nem tehetem meg.
Két hete Szabadkán, ahol élek, elmentem a Magyar Köztársaság főkonzulátusára. Megdobban a szívem, higgyék el, akkor is, ha meglátom az épületet. Piros-fehér-zöld és a címer. Jó érzéssel tölt el. De fájdalommal is, mert egy éve csupán vízummal léphetek be az anyaországba. Kértem a hivatalnoktól, hosszabbítsa meg a vízumomat.
– Ön magyar?
Először haboztam, komolyan vegyem-e a kérdést, vagy csak tréfálkozik velem. Felocsúdni sem volt időm, már folytatta:
– Mi célból utazik Magyarországra? Vannak rokonai? Vagy csak egyszerű csempész? Odaát olcsóbb a trappista?
Megszeppenve azt válaszoltam: tanulni megyek. Részt veszek egy konferencián Budapesten.
– Tanulmányi vízumért csak akkor folyamodhat, ha nappali tagozatos hallgató egy magyarországi főiskolán vagy egyetemen.
– De én nem vagyok!
– Akkor csak turistaként utazhat Magyarországra! A turista pedig nem tanul, nem vesz részt konferencián, nem jár tanulmányi versenyre. A turista sétál a Váci utcában, a Kárász utcában, a turista vásárol a hipermarketben. Ehhez van joga. Ha turistavízummal más tevékenységet folytat, törvényellenesen cselekszik. Kitoloncolhatják az országból.
Az ironikus válaszok zivatarában hirtelen nem tudtam, jó helyen járok-e. Magyar vagyok, de nem utazhatok Magyarországra? Része vagyok még egyáltalán annak a bizonyos egységes nemzetnek, amelyről politikusok tartanak olykor szívet melengető, az érzéseket megcélozó beszédeket?
Miért vonják kétségbe magyarságomat? Hát nem elég bizonyíték az, hogy kristálytisztán beszélem, zamatát ízlelem a magyar nyelvnek? Nem bizonyíték erre az, hogy anyanyelvem a magyar?
Az ötágú síp, félek, beporosodott. Kikezdte az idő vasfoga? Mert nem szól már olyan tisztán, mint annak idején! Tisztán sem, egyformán sem. És mindenkinek más dallamot játszik. Budapesttől Szegedig, Szolnoktól Pécsig az Örömóda dallamát. A Felvidék, Erdély és a Délvidék nótáját pedig elhúzta a vén cigány.
Újra döntés előtt a magyar nép: Európa magyarjairól dönt. Nemzetének sorsáról dönt az x-szel. Igen vagy nem? Voksolni egyszerű, dönteni nehéz. Várni hosszadalmas, de kivárni már régóta és sokkal tovább tart. Második Trianon vagy egységes nemzet? Eggyé váló magyar nép vagy esetleg néhány százalékos gazdasági deficit? Felérhet-e a nemzet szétesésével a gazdaság átszervezése?
Néhány hónapja sétáltam Szabadka főterén. A patinás, szecessziós városháza mellett haladtam el. Mindig beleborzongok, pedig ezerszer láttam már. 1912-ben épült. Komor Marcell és Jakab Dezső a századforduló leghíresebb budapesti építésze volt, az ő tervük alapján készült az épület. Csáth koromsötét éjszakájában sétáltam. A díszes városházát misztikussá tette a rátelepedett ködfátyol. Méltóságteljes sötétség. Fájó sötétség! Hirtelen a földön találtam magam. Fogaim között por, hasamban szúró fájdalom.
„Kinyírlak, te disznó, ha még egyszer magyarul szólalsz meg! Kuss vissza oda, ahonnan jöttél!” – kiabálták a „társadalmi környezet” nyelvén. Elrohantak.
Remegve álltam fel. Leporoltam magam. Kiköptem a vért és port. Fölvettem a szemüvegemet. Eltörött. Vele együtt a városháza fátyolos képe is. Megpróbáltam továbbmenni. Szótlanul. Mostanában gyakran elgondolkodom, nyúljak-e az útlevélért. Szélmalomharc folyik odahaza. Nincs már pénz kenyérre, hogy azzal dobjam vissza, ha kővel dobnak meg.
Kitaszítva érzem magam, és nem csak én. Hontalan az otthonom. Az egyik elzavar, a másik hazaküld.
Hova menjek? Hova szökjem, ha otthon vagyok? Mi a magyar mostan Európában?
„Szégyellenem kell, hogy magyar vagyok!” Titkolni, takargatni, leplezni. Mintha bűnt követtem volna el. Más nyelven kell beszélnem? Nem tudok! Egy maradt még: magyarul gondolkodni és emlékezni – Petőfi szavaival:
„Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.”
Hevér Lóránt, Tanítóképző, Szabadka
Hitünket, hazánkat őseinktől örököltük
Testvéreim!
Magyar vagyok-e? Azt kérditek tőlem, mit jelent magyarnak lenni. De vajon én, ki ma előttetek állok, magyar vagyok-e? És ki vagyok én, hogy otthonomtól hétszáz kilométerre arról beszéljek nektek, mi ma a magyar ott, ahová én csak tegnap léptem be – Európában?
Bár a Hargita lábától jöttem, s szívesen tűnnék fel szemetekben a rengeteg Ábeleként, bevallom őszintén: székelységem újabb keletű! Földiimnek a szülővárosomtól száz kilométerre született Kölcseyt, Aranyt, Adyt tartom, s bár tizennégy éve élek anekdotáink székelyei között, az ezeréves határ szomszédságában, nagyszüleimnél érzem igazán otthon magam.
S hogy magyar vagyok-e? Idegen országban születtem idegenként, ahol életünk első percében ránk sütik: román. Voltam már bozgor, de székely és csángó is. Származásomat, kilétemet vitatják, de amit biztosan tudok, az az, hogy magyarnak szánt édesanyám, amikor világra szült, és édesapámnak is, akitől szép magyar nevemet kaptam, az volt a vágya: mindenekelőtt magyar legyek!
De mit is jelent magyarnak lenni? Egész korán, ötévesen egy versikével gúnyoltak játszópajtásaim: „Ungur bungur lapte gros, scurge pe izmene in jos!” Nem sokat értettem a mondókából, többnyire csak egy szót és azt, hogy magyarnak, ungurnak lenni szégyen. Szégyen és valamiféle bűn! A leckét újabbak követték. A tévében néztük, hogyan verik testvéreinket, s vártuk rettegve, mikor kerül ránk a sor… De várhatunk-e mást olyan emberektől, akik a nevünket sem tudják helyesen kiejteni?
Egy este, amikor már nem voltam hajlandó magyarul megszólalni, szobánk rejtekében édesanyám egy összetört képet húzott elő. Áhítattal illesztette össze térdén a kép darabjait, majd az alakokra rámutatva neveket sorolt: Pöltenberg, Dessewffy, Damjanich… Hősökről mesélt és csodákról, s csak mesélt szakadatlanul. Szívemben fellobbant egy aprócska láng, amely azóta is féltett, makacsul őrzött kincsem. Azóta érzem, tudom, és ha minden kiejtett magyar szó átokként hull is vissza fejemre, ha szabadságvágyamat lázadásnak tartják is, büszkén vallom: magyar vagyok!
Ma mégis meg kell kérdeznem tőletek: magyar vagyok-e? Nagyapám, aki ezért az országért honvédként harcolt, méltán nevezhette magát magyarnak, de én, aki legyőzöttként születtem, tehetem-e? Hitünket, anyanyelvünket és hazánkat is őseinktől örököltük, akik ugyanazért és együtt küzdöttek. Ma mégis remegve és – igen – szomorúan várom, hogy ítélkezzetek fölöttem, fölöttünk: magyarok vagyunk-e? Nem akarunk aratni ott, ahol nem vetettünk! Nem akarunk olyan kenyeret enni, amelyért nem mi dolgoztunk, és beleszólni sem akarunk annak a háznak a rendjébe, amelyben nem lakunk! Magyar testvéreim! Ítélkezzetek hát, de nézzetek arcunkba! Az arcba, amelyet csak testvér sérthet, és csak testvér simogathat. Az arcunk tiszta! Ne bántsátok!
Gergely Előd Gellért, Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem
