Mire lesz példa Tarnabod?

Zsíros televény, fekete földek a kanyargó gidres-gödrös út mentén, szépen megmunkált és parlagon maradt parcellák. Tarnabod, „befogadó falu” – a tervek szerint itt lel új otthonra húsz hajléktalanná vált, perifériára került fővárosi család. A falu névtábláit lefűrészelték – az alumíniumért pénzt lehet kapni. Az első kanyar után megdöbbentő látvány: „szocpol”-házak, vagy harminc egyajtós porta, egymáshoz ragasztva. Formatervezett nyomortelep manzárdszobákkal. Van, ahol ajtó nincs, van, ahol az ablakkeret hiányzik, van, ahol mindkettő. Néhány jobb karban lévő gondozott bejárat is akad, de az összhatás drámai: rongyok, korom és rengeteg gyerek az utcán. – Így lehet büntetni a tulajdonnal. Mert ez büntetés, nem lehet másnak nevezni – mondja később a szocpol-Kánaánról Vecsei Miklós.
– Amint lehet, megpróbálunk valamit tenni az itt élőkért is – fogadkozik. A gyerekek vidámak, hangosak, maszatosak, szaladnak az autónk mellett, integetnek. A falu központja felé haladva egyre kevesebb a lecsupaszított, teteje vesztett, szabályosan kibelezett tanya: a házak még romjaikban is arról tanúskodnak, hajdani építtetőik biztonságban, jólétben élhettek. Rohács bácsi születése óta itt lakik, és ennek már 83 éve. Más világ volt errefelé – mondja –, tiszta, gazdag falu volt Tarnabod. Gyümölcsöt, zöldséget termesztettek a zsíros földeken, gabona, kukorica termett, volt minden. Aztán jött a tsz, és egyre lejjebb és lejjebb mindég – magyarázza. A tsz idején azért még jobb világ volt, ha nem is olyan, mint a régi, a háború előtt. Aztán vége lett a szövetkezetnek is. Most már nincs, aki megművelje a földeket. Parlagon van a falu, a határ. Rohács bácsi egyedül él a faluszéli tornácos portán, felesége Pesten betegeskedik, a gyerekek kirepültek régen. Csak idén már négyszer törtek be hozzá, kifosztották a kamráját:
– Az összes élelmiszert, még az állateledelt is elvitték. A szerszámok szerencsére nem kellettek nekik. Dehát hiába jelenti be az ember a rendőrségnek, tízezer forint alatt csak szabálysértés – magyarázza.
– Mit szól a beköltöző hajléktalan családokhoz? – kérdezem. – Tisztára, mint a vadnyugat, olyan lett ez a falu – válaszolja, legyint, és azt mondja: költözne ő is, ha tudna…
Tarnabod 850 lelkes falu, 220 család él itt, ma már a lakosok több mint 60 százaléka roma. A nagy tarnai árvíz idején, 1973-ban Tarnabod befogadta a szomszédos tarnazsadányi cigánytelep lakóit, akiknek a házait elvitte a víz. Ekkor telepedett meg az első hatvan család a faluban. A roma családok akár 6-7-8 gyermeket is vállalnak, a nem roma családokban felnőtt fiatalok elvándoroltak. A nem roma lakosság mára már zömmel nyugdíjas.
Pető Zoltán polgármester szerint a 220 családból 75 kap rendszeres szociális segélyt, a szociális kiadások 10 millió forintra rúgnak évente, a faluban 60 százalékos a munkanélküliség, de a falubeliek úgy tudják, hogy mindössze ketten járnak más településre dolgozni. A polgármesteri hivatal csak húsz főnek tudott közmunkát adni, más munkahely viszont nincs, a munkaügyi központ „le is mondott” a tarnabodiakról, mert ha lett is volna nekik való elfoglaltság valamelyik környékbeli településen, a bejárás megoldhatatlan volt. Ám most ez is megváltozik. A falu a hajléktalanprogram részeként kapott egy kisbuszt, a menetrendet pedig a helybéliek igényeihez szabják. Nem lesz gond, hogy elérje egy munkába járó falusi a vonatcsatlakozást. S ha minden jól megy, tán sikerül helybe hozni a munkát. A polgármester részleteket ugyan nem árul el, de talán két vállalkozást is sikerül idecsábítani. És a hajléktalan programnak köszönhetően a közmunkakeret is duplájára nőtt. Így a letelepedő családfőknek 9 hónapig biztosítva lesz a megélhetése – közmunkát kell vállalniuk – úgy, hogy a falubeliek érdeke sem sérül. A helyi kiskocsma vezetője, a cigány önkormányzat elnökének felesége úgy véli:
– Négy-öt éven belül itt csak a cigányok maradtak volna, elhagyatva, minden segítség nélkül. Reménykedünk benne, hogy nem így lesz… Csak hát, ahhoz, hogy felkapaszkodjon valaki, akarat is kell. Mi még a szocializmusban csak akkor kaptuk a családi pótlékot, ha dolgoztunk. Csak annak járt a gyes, akinek megvolt az ideje. Ma már nem így van – mondja. Az egyik vendég, Pusoma úr a szavába vág:
– A mi családunk kondás volt. Nem ilyen világot éltünk, mint most, csak a faluból 1200 disznót hajtottunk ki minden reggel… És ott volt még a tsz állománya is meg a rengeteg tehén, a bikahizlalda... Most meg semmi sincs. Már mi sem tartunk állatot.
A kocsmáros asszony arról beszél, hogy olyan volt a tarnabodi határ, mint a „nyíló virág, csodájára lehetett járni”. Az Ezüstnyárfásnál egymást érték a kertészetek, primőröket termeltek, az asszonyoknak volt napszám. Ma már a kerteket se szántják fel. Mert nem éri meg a gazdálkodás, meg hát a lustaság…
A polgármester azt mondja: Tarnabodon a lakosság 60 százaléka már nem ért a földműveléshez. A hajléktalanprogram keretében mindenki, aki igényt tart rá, segítséget kap, hogy legalább a háztáji földet megművelje, disznót, csirkét tartson. Tanfolyamok lesznek, és a Máltai Szeretetszolgálat gépeket is hoz a komolyabb földmunkákhoz.
A letelepített hajléktalan családoknak kötelező lesz legalább a kertek megművelése. A nyolcfős, szociális munkásokból és mezőgazdasági szakemberekből álló csoport tagjai, akik a napokban a faluba érkeztek, mindenben segítségükre lesznek, ahogyan a faluban mindenkinek. Az első család már meg is érkezett, Kökényék négy gyermekkel költözhettek be egy szép házba, amihez gazdaság is tartozik. Hogy a program Tarnabodra került, nekik köszönhető. A családfő ugyanis innen származott el, s miután egy fővárosi, lebontásra ítélt foglalt házból menniük kellett, ide menekültek vissza, egy összedőlés szélén álló épületbe. A szeretetszolgálat segítségével költözhettek mostani otthonukba, s mivel a családot jól fogadták a helyiek, kézenfekvő volt, hogy a befogadó falu programot itt kezdjék el. A polgármester pedig fantáziát látott az ötletben.
A szociális minisztérium, a Máltai Szeretetszolgálat és a Hajléktalanokért Közalapítvány együttműködésében megindult kísérlet az első pillanattól fogva indulatokat szült: „gettósítás”, „kitelepítés” – adtak hangot félelmeiknek a hivatásos és civil jogvédő szervezetek. Szinte ugyanez a hisztérikus tiltakozás fogadta még annak idején az úgynevezett „Cserehát-programot” – az Orbán-kabinet alatt –, amelynek célja és metodikája hasonló, mint a tarnabodi modellkísérletnek. Az egyén, a család sikeres rehabilitációját összekötni a perifériára szorult, pusztuló közösségek rehabilitációjával. Nagy kihívás. Tarnabodon bizakodnak az emberek. Szép csendben a Cserehát-program is megindult.