A cím természetesen kissé félrevezető lehet, merthogy az az évtized egyáltalán nem a forrongás jegyében kezdődött, s az állampárt fokozatos összeomlása, agóniája szinte meglepetésként érte az embereket. Ez pedig akkor is igaz, ha tudjuk, sokan munkálkodtak azon a mérvadó értelmiség körében, hogy a rendszerváltozás össztársadalmi óhajból valósággá váljék. Az előadók is emlegették azt az emlékezetes esetet, amikor idősebb George Bush, az Amerikai Egyesült Államok akkori elnöke 1989-ben Magyarországra látogatott. Sokan emlékezhetünk rá: nagy várakozás előzte meg a vizitet, s szinte kivétel nélkül mindenki – az MSZMP vezetői is – abban reménykedtek, hogy az elnök nem jön üres kézzel, pénzt hoz a változások hathatós támogatására. S valóban, hozott is magával pénzt, ám sokak óriási csalódására csupán húszmillió dollárt ajánlott fel a hazai vállalkozások elősegítésére, ami csupán egy csepp volt az állampárt által felhalmozott adósságtengerhez képest. Bush elnök tudta, mit csinál. Ő már nem akart egy olyan rendszert a hatalmon maradásban segíteni, amelynek napjai meg voltak számlálva. Nem csupán nálunk, de az egész térségben.
Az ítéletet tulajdonképpen Szakács Sándor mondta ki, amikor úgy fogalmazott: a nyolcvanas évek inkább a leépülés időszaka volt. A legfelső pártvezetés azonban még az ország eladósodásának felpörgését érzékelve is kitartott amellett, hogy „szó sem lehet arról, hogy a jövedelmezőség határozza meg a vállalatok irányítását”. A jeles gazdaságtörténész elemzésében végigkövette azt a folyamatot, amely az ország teljes és hihetetlen mértékű eladósodottságához vezetett a nyolcvanas évek végére. Az adósságállomány már a 73-tól 78-ig terjedő időszakban megkétszereződött, s kisvártatva már kölcsönt is azért kellett felvennie az ország-, illetve a pártvezetésnek, hogy a horribilis hitelek kamatait fizetni tudják. Mindeközben a folyó fizetési mérleg is folyamatosan romlott, s mire a hetvenes évek végére a nyugati konjunktúra lecsengett, nálunk is világossá vált, hogy a régi módon nem mehet tovább az ország gazdaságirányítása sem. 1982-ben az adósságszolgálat 2,3 milliárd dollárt tett ki, 1984-re már tizenötmilliárd dollárra rúgott az adósságállományunk, s nyolcmilliárd dollár volt a nettó forráskivonás, hogy 1989-re elérje a 22 milliárd dollárt. Az évtized első felére az ország erőforrásai kimerültek. Ahogy Szakács fogalmazott: megkezdődött a visszaszámlálás, s a „modellváltás” szükségességét kezdték hangsúlyozni. Ez többek közt az intézményi restaurációt jelentette, vagyis azt, hogy nem abnormális, hanem a piacgazdaságoknak megfelelő szervek jöhettek létre, ám mint a gazdaságtörténész felhívta rá a figyelmet: csakis a párt égisze alatt történhetett minden. S hogy mindebből mit érzékelhetett a lakosság? Felgyorsították az életszínvonal visszafogását, s az ötödik ötéves terv időszakában folyamatosan következtek az áremelések. A nyolcvanas évek második felére fokozatosan, de radikálisan csökkentek a reálkeresetek.
Megfigyelt magánszféra
És a lakosság tűrte a megszorításokat, ám még az állampolgári türelmet is állampárti eszközökkel igyekeztek szabályozni. Mint ahogy Földesi Margit, a XX. Század Intézet tudományos igazgatója, a tanácskozás szervezője előadásából kiderült: egyrészt a nadrágszíjon engedtek valamicskét, másrészt – mint tudjuk – a titkosszolgálatok is aktivizálták besúgóhálózatukat. Az úgynevezett másodlagos gazdaságban négy és fél millióan vettek részt. Mindenki igyekezett elmaradt jövedelmét a „fusi-ból” pótolni, ám a maradék energiák mozgósításának nagy ára volt. Az emberek egészségi állapota radikálisan tovább romlott. Beszédes volt e tekintetben, hogy az alkoholfogyasztás szerkezete is átalakult. A borivás háttérbe szorult, s előretört az égetett szeszes italok nagymértékű fogyasztása. Mellár Tamás, a Központi Statisztikai Hivatal törvénytelenül eltávolított volt elnöke ugyanebben a témakörben más riasztó adatokkal is szolgált: 1981-ben vette kezdetét az azóta is tartó népességfogyás, s ekkortájt kerültünk a világon az első helyre az öngyilkosságok terén.
A világ képzeletbeli első helyéért pedig a két szuperhatalom, a „főgonosz” Egyesült Államok és a „nagy testvér” Szovjetunió rendületlenül folytatta a vetélkedést. Romsics Gergely az erőpróba minden stációjáról számot adott a szovjeteknek a hetvenes évek második felében lezajló geostratégiai térnyerésétől a pár évvel később bekövetkezett fordulatig, amikor a kommunista vezérállam paranoiás hírszerző tevékenységre váltott át az amerikaiaktól remegve. Ami odáig vezetett, hogy 1983-ban a nukleáris erők részleges mozgósítását is elrendelték. A félelem persze jogos volt, hiszen az USA előretörése be is következett, olyannyira, hogy a fegyverkezési versenyt a Szovjetunió nem bírta.
Pedig, mint Romsics utalt rá, 1985-ben – amikor már Gorbacsov volt a pártfőtitkár – a tizenkettedik ötéves tervben még fokozták is a fegyverkezési kiadásokat. Ezzel mintegy aláhúzta a Kun Miklós előadásában elhangzottakat, hiszen az orosz birodalom szakértője is cáfolta azt a legendát, amelyet mesterségesen fontak a glasznoszty és a peresztrojka elindítójának személye köré. Kun Miklós elemzésében egyértelműen cáfolta, hogy Mihail Gorbacsov a változások mellett munkálkodott volna, mivel gondolkodása, addigi tevékenysége és szocializációja ellentmond ennek a költött imázsnak. Romsics Gergely megerősítette: a republikánus amerikai elnök stratégiája, a Reagan-doktrina volt az, ami megadásra késztette a szovjeteket. Ronald Reagan ugyanis csillagháborús programjával a kommunista nagyhatalom kifárasztására helyezte a hangsúlyt. Számítása bevált, s az állampárti despotikus rendszerek összeomlásában ez volt a döntő.
És vajon bevált-e a hűséges csatlós, a magyar kommunista pártvezetés számítása, amikor a lakosság kifárasztásában vélték megtalálni az országgal szembeni csodafegyvert? Az adatok, históriai tények ugyanis azt támasztják alá, hogy mintha az MSZMP vezetése saját polgárai ellen szerette volna megnyerni a harmadik világháborút. Miközben ma szinte másról sem hallunk az utódpárt MSZP vezetőitől, mint saját akkori állítólagos Nyugat-barátságukról, s a jogállamiság helyreállítása érdekében kifejtett tevékenységükről, a kommunista nómenklatúra teljes egységben lépett fel minden demokratikus megnyilvánulással szemben. Sőt, egyre inkább felügyelni akarta a privát szférát, s még a szórakozás, a civil kezdeményezések sem kerülhették el állandóan figyelő tekintetüket. Olyannyira, hogy még Szűcs Judith táncdalénekest is megfigyelték, pedig ő csupán a nyárról és szerelemről énekelt. Jellemző adalék, hogy 1984-ben a Los Angeles-i olimpiára sem mehettek ki a nemzet legjobb sportolói, akik pedig négy éve készültek sportéletútjuk megkoronázására. Ezt eddig is tudtuk, azok az összefüggések viszont, amelyeket Takács Róbert világított meg számunkra, talán már elhomályosultak. A történész a sajtó tükrében vizsgálta a Varsói Szerződés többi országához hasonlatos hazai visszaléptetést, s bár a következtetéseket a hallgatóságra bízta, igen elszomorító volt az összkép. A mai napig dívó sajtógyakorlat sejlett fel, hiszen ahogy a média nagy része szelektál a leközölhető, illetve baloldalirendszer-kompatibilis információk között, úgy adagolta, csepegtette a valódi híreket mintegy szőrmentén az akkori sajtó is. Szinte a múltidéző jelen tanúi lehettünk, amint hallhattuk azokat a mondatokat, amelyek majdhogynem kivétel nélkül másról beszéltek, mint a valódi okok. A húsz évvel ezelőtti televízióban, rádióban, a napi- és hetilapokban csupán a biztonsági intézkedések elmaradását, a rendezés hiányosságait emlegették, arról viszont szó sem volt, hogy a baráti szocialista országok sportolói tömeges disszidálásának akarták elejét venni.
Nemcsak a múlt kísért, hanem a jelen is
S hogy miért érezhette úgy a népes hallgatóság, hogy nem is a múlt, hanem a magyarországi jelen is kísért? Erről a nyugtalanító benyomásról többek közt Kun Miklós, az orosz birodalom titkainak avatott ismerője gondoskodott. A párhuzamokat, a mai magyar valósággal való egyezéseket nem nevesítette, ám mindenki érezhette, hogy úgymond rólunk is szó van. Mert hogy is lehetne a véletlen számlájára írni, hogy a nyolcvanas évek bigott bolsevik hívő megyei párttitkárai szinte kivétel nélkül az úgynevezett kapitalizmus és rendszerváltás motorjaivá váltak a kilencvenes évek elejére? Emlékezzünk Antall József, a rendszerváltozás utáni első magyar miniszterelnök mondta azt, hogy az ember fehérneműt szokott váltani, nem pedig rendszert, ezért a rendszerváltozás szót használta minden beszédében. Csakhogy – mint Kun Miklós előadásából is kiviláglott – a régi kommunista nómenklatúra elitje komolyan vette az élcsapat mítoszát. Úgy gondolták, Elbától és vasfüggönytől innen, Barátság-kőolajvezetéken túl, hogy nekik az új rendszerben is az élen kell járniuk. Mára levonható a konklúzió: a rendszerváltás „engedélyezése” tulajdonképpen arra szolgáltatott alkalmat a számukra, hogy megtagadva, feje tetejére állítva régi elveiket, megszilárdítsák a nyolcvanas években megingott gazdasági, hatalmi pozícióikat. Fogalmazhatunk egyértelműbben Kun Miklós nyomán: még a rendszer megváltozásába is belementek, hogy az elszakíthatatlan kapcsolatokon nyugvó rezsim ne változzon és székükben maradhassanak. Ilyen szempontból tehát másodlagos, hogy azt a bizonyos széket a megyei párttitkári, avagy egy részvénytársaság elnöki irodájában porolják fényesre a számukra a régi-új apparatcsikok. Mint a történész utalt rá, a rendszerváltó Gorbacsov legendájának fő megteremtője maga Gorbacsov volt. S hogy talán mégis tehetséges emberként tudott érvényesülni?
A kommunista-szocialista tudáslegendára csattanós választ adott elemzésében Kun Miklós, amikor kimutatta: a szovjet rendszerben, néhány kivételtől eltekintve általában a kontraszelekció, a nagyfokú simulékonyság, szolgalelkűség és megfelelési képesség játszott nagy szerepet az előmenetelben. Ugye, ismerős a recept? Fontos momentum volt továbbá Gorbacsov előmenetelében, hogy nem tartotta be szavát, még saját elvtársainak sem. További párhuzamos momentumok: eredetileg Gorbacsov sem akart jottányit sem változtatni a kommunista gyakorlaton, sőt, beiktatása napján egyenesen kijelentette: nincs szükségünk megváltoztatni a politikánkat, majd Sztálin nevét is pozitív összefüggésben említette, amire sok éve nem volt példa állami vezetők részéről a szovjet pártvezetésben. A gorbacsovi gazdaságpolitika azonban látványos kudarcba fulladt, így bár a régi tervutasításos rendszer visszaállítását is szorgalmazta eleinte, végül a peresztrojka mellett döntöttek a szigorú fegyelmezés helyett. Az redeti „uszkorenyije”, azaz a gyorsítás szónak még a kimondását is betiltották, hogy a reformok atyjaként lehessen emlegetni a magát az idősebb pártvezetők hátán az élre könyöklő Gorbacsovot.
Magyarországon nincs tényleges szabadság – demokráciának pedig nyoma sincs – idézte a le Monde diplomatique 1978 őszi számát Szerencsés Károly az 1985-ös választásról és előzményeiről tartott előadásában. A történész utalt mindazon politikai hangulatjavító látszatintézkedésekre, amelyek révén a Kádár-diktatúra jó színben igyekezett magát beállítani a Nyugat előtt. Ilyen döntés volt a választásokon való kötelező kettős jelölés az 1983. évi harmadik törvény értelmében, ami Kádár János szerint a közhangulat egyfajta méréseként is szolgált. Az 1956 utáni megtorlásokkal hatalmát megszilárdított pártvezér azonban az 1985-ös választás előtt azt is mondta: csak az indulhat a választáson, aki elfogadja a népfront programját, a fennálló társadalmi rendet és a szocializmus építésének elsődlegességét. Ennek jegyében – mint emlékezhetünk rá – sem Ráday Mihály, ifj. Rajk László és mások sem indulhattak végül a választáson, mivel a hatalom beépített emberekkel töltötte meg a jelölőgyűlés helyszínét. Meghiúsították tehát a valódi választás lehetőségét, amit viszont a társadalom lényeglátó része „hurrá, már csalnak is!” felkiáltással fogadott, s ez a változások igényének legbiztosabb jele volt.
Egykori ellenzéki összhang
Mint ahogy az idők változását jelezte az is, amikor 1985-ben Monoron ellenzékiek jöttek össze, hogy megvitassák a rendszer megváltoztatásának lehetőségeit. Rainer M. János felszólalásában külön méltatta azt a tényt, hogy az úgynevezett demokratikus ellenzék és a népi-nemzeti írók, gondolkodók együtt vitatták meg a változás esélyeit, amire azóta sem volt példa. A történész is utalt arra, hogy a liberális, a nemzeti és a szociáldemokrata hagyomány közös képviselete utoljára itt valósult meg, mint ahogy Bibó István volt az a magyar gondolkodó, aki utoljára kísérelte meg a három vonulat ötvözését. Nemcsak a monori találkozóról, hanem a lakiteleki indulásról is szólt Pozsgay Imre, aki a Politikai Bizottság volt tagjaként, reformkommunistaként feszítő kettősségben élte meg az akkori időket. A politikus egyáltalán nem osztotta Rainer M. Jánosnak azt a félig kimondott sugallását, hogy az úgynevezett népi ellenzékiek – többek közt Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula – a fennálló rendszer keretein belül való érvényesülésben gondolkodtak. Igaz, Pozsgay nem tért ki rá, mi azért emlékezhetünk, a „Kádárnak mennie kell” híres mondata mögött a demokratikus ellenzéknek az a hozzáállása is felsejlett, hogy nem a rendszer, hanem a vezetők leváltásában gondolkodtak elsősorban. Pozsgay is utalt rá, hogy a demokratikus ellenzék, amikor 1987 tavaszán a Beszélő különszámában közzétette a Társadalmi szerződést, a népiekkel való megállapodást rúgta fel – mivel Monoron megállapodtak abban, hogy csak közösen hoznak nyilvánosságra mindenfajta nyilatkozatot –, s ez is gátja volt az ellenzéki egység megteremtésének. Pozsgay szerint már ekkor is kiderült, hogy a magát demokratikusként meghatározó ellenzék egyfajta élcsapatban gondolkodik.
A hozzászóló Pákh Tibor, a régi nemzeti ellenzék meghatározó alakja szerint miként a közéletet, a konferenciát is egyfajta rezignáció jellemzi, amikor a rendszerváltozást közvetlenül megelőző nyolcvanas évekről van szó. Mint ő is utalt rá, a mai visszaemlékezők mostani és akkori mondatai nincsenek mindig összhangban. Ami viszont megteremthetné a nemzeti összhangot, az talán az a fajta rendszerváltó együttgondolkodás, ami a XX. Század Intézet tanácskozásán alakult ki.
origo.hu
Muri Enikőt a hét leggyalázatosabb hozzászólásával támadják
