Négyéves lehettem, amikor nagyanyám megtanított imádkozni. Attól a naptól kezdve minden egyes miatyánk után arra kértem a Jóistent, hogy tartsa meg és adja áldását arra a népre, amelytől engem egy országhatár tart távol. Senki sem mondta, hogy így kellene tennem, sőt némi bűntudatot is éreztem, mert akkor még nem tudtam, hogy szabad-e fohászkodnom azért a nemzetért, amelynek a nyelvét viselem, akkor, amikor az óvodában is csak románul volt szabad megszólalni…
Senki sem mondhatta, hiszen abban az időben még a bibliai idézeteket is cenzúrázták, a családok meg kínosan ügyeltek arra, hogy el ne szólják magukat a gyerekek előtt, akiket már az óvodában rendre kifaggattak, hogy kik járnak hozzájuk, és miről esik szó ilyenkor. Senki sem mondta; ott lapult valahol a zsigereimben, a génjeim legmélyén. Nem értettem, de éreztem nagyapám arcizomrándulásában, nagyanyám visszafojtott könnyeiben, apám felemelt, dacos tekintetében és abban az ízes-édes nyelvben, amelyet anyám belém oltott.
Akkor még nem tudtam, hogy milyen kegyetlen és igazságtalan csúfságot űz velünk a történelem. De tizenéves koromra már megtanultam, mit jelent bozgornak (hazátlan, senkiházi jöttment) lenni a „Körös-parti Párizsban”, ahol születtem, és később azt is, milyen érzés, ha tíz kilométerrel odébb lerománoznak a saját fajtád között. Mindemellett szerencsésnek tudhatom magam, hiszen engem nem vertek meg Szabadkán, nem láttam éhezni a gyerekeimet Kárpátalján, nem rombolták porig a házunkat Szlavóniában, és nem döntötték le őseim síremlékét Újvidéken…
Fájdalmas felismerések sorozata, ahol a történelem már nem múlt, hanem egyetlen folyamatos jelen idő.
Advent van, a tiszta, szent várakozás ideje. Az elkövetkezendő napok reménységgel és várakozással telnek az egész Kárpát-medencében. Várakozás az ítélkezésre: anyaország legyünk vagy mostoha? Mellünkre fogadjuk-e édes gyermekünket, vagy vérünket megtagadva, önző szolgalelkű buzdításra, önnön gyengeségünk martalékává legyünk?
Szégyellem, hogy a kérdésre adható válasz kérdés. Csakis úgy zárhatjuk le ezt a nemtelen vitát, ha mindannyian elmegyünk, és élve döntési szabadságunk jogával, igaz lelkiismeretünk szerint szavazunk. Aztán – ha megtettük őseink jogán járó kötelességünket – gyújtsunk gyertyát advent második vasárnapján. A két IGEN lángjait.
Cseke Vanda Nagyvárad–Budapest
origo.hu
5 magyar harcos a balliberális gyűlölethadjárattal szemben – évek óta büszkén állják a sarat
