Bozgorok sorsában osztozva

Budapesten született apám, ha élne, nem lehetne magyar állampolgár. Az orvosi egyetem elvégzése után, a két világháború között nősült Erdélybe, jóval a bécsi döntés előtt. Azt már nem érte meg, hogy én, aki második házasságából születtem, 1987-ben szülőhazájába „disszidáltam”. Párton kívüli újságíróként tízéves állástalanság, úgymond szabadúszás után, ami majdhogynem az éhhalállal volt egyenlő. Egy szál bőrönddel maradtam itt, de kemény munkával sikerült átvészelnem azt az időszakot, mielőtt Szűrös Mátyás a rádióban bejelentette, befogadják a menekülteket. Ünnepnap volt ez a magyar disszidensek számára – Magyarországon. De nulláról kellett újrakezdenem az életet.
Apám, aki ugyan nosztalgiával emlegette ifjúsága városát, sosem próbált meg többé módot keresni a visszatelepülésre; oda kötődött, ahova a sorsa vetette, ahol, ha szűkösen is, családját eltartotta. Rengeteget mesélt az Operaházról – ahol nagyapám a zenekar brácsaszólamának vezetője volt –, a Nemzeti Múzeumról, felsőerdősori iskolájáról, az állatkertről, a Ligetről, egyáltalán, az emlékeiről. De ott maradt. Holott sok egykori pesti orvos-tanár kollégája visszatért a magyar fővárosba, mikor a kolozsvári, majd a marosvásárhelyi egyetemről kezdték kiszorítani őket. Apámat is kitették a katedrájáról, hogy egy „nagy pártember-orvosnak” adják át az előadó tanári állását. Mégis maradt. Magam, akit később koholt politikai vádak alapján kizártak a kolozsvári egyetemről, s csak nagy sokára vettek vissza, szintén maradtam. Csak tízéves állástalanság után szántam rá magam az áttelepülésre. Otthonra leltem, mert otthont teremtettem. És otthonra leltem a magyar nyelvi kultúra ölében, amire odaát nem volt módom. Belaktam a „szellemi Magyarországot”. De a többiek, az otthon maradottak? Pályakezdő unokahúgaim csak akkor látogathatnak meg, ha súlyos, kölcsönkért összeget mutatnak föl a határon valutában, mert tizenötezer forintnyi, értelmiségi fizetésükből nem futja.
Anyám, aki utolsó éveit Amszterdamban élő bátyámnál töltötte, gyakran sóhajtotta: három gyermekem három országban… Krónikásének, avagy magyar (kisebbségi) sors a XX. században. És marad a következőkben is? Szétmetszett családok, szétmetszett nemzet? Mert most, amikor a történelmi pillanat úgy hozta, az önzés, a kádárkori közöny és a „kaparj, kurta, magadnak túrsz” anyaországi letéteményesei nemet rikoltanak a nemzet (és nem ország) -egyesítő, kettős állampolgárság ügyében döntő népszavazásra. Mondhatnám, családegyesítő népi döntésre. Hisz kinek nincs itt a felmenői között határon túlra eső rokonsága? Akadnak persze, akik testvéreiket is kitúrnák a családi házból. Legalább ne hivatkozzanak arra, hogy őseik közös fészke egyedül az ő jussuk. Annál is kevésbé, mert képletes az, amit a határon túliak elvárnak: a nemzetközösségben való részesség, és nem a hazugul agyonpropagált nyugdíj-, gyógyellátás, szavazati jog, miegyéb.
A mai Magyarország még mindig nem számol mélységében-teljességében azzal, hogy az elszakított területek magyarsága egy tőről sarjadt az itteniekkel. A nemzettest még nem érzi saját végtagjainak a kisebbségi sorba szorultakat. Nem érzi, ha fáj a karja, kisujja, pedig akkor is éreznie kellene, ha levágták. Nem érzi a közös vérkeringést. Ne adj’ isten, a fenyegető elüszkösödést.
Pesti születésű apám, másfél évtizedes magyar állampolgárságom, zsigereimben örök erdélyi mivoltomban lassan úgy érzem, hogy itt államilag lebozgoroznak. Jó, hogy a magas méltóság – aki hamis prófétaként azzal a fölkiáltással buzdítja nem szavazatra honfitársait, hogy „ne hozzuk vissza a múltat” – nem horthysta, irredenta restaurációs törekvésre hivatkozik, mint annak idején annyi kommunista elődje. Akárcsak a zsarnok romániai diktátor, közönségesen a Kárpátok géniusza (és mai sovén utódai), aki Fidel Castro-terjedelmű szónoki dörgedelmeiben a magyarságot menetrendszerűen bozgornak és „horthysta hordának” titulálta. Hát ma is itt tartunk?