Rákosi magyarigazolványa

Útiokmány magyar állampolgárságú, állandó romániai lakos számára – olvasható a felirat a megkopott kék fedőlapon, amelyen ott virít a vörös csillagos Rákosi-címer. A dokumentumot 1950-ben állították ki, a legvadabb kommunista terror idején. Az ember alig hisz a szemének – magyarigazolvány a Rákosi-korszakból? A tulajdonos egy kolozsvári gimnazista ifjú, aki 1932-ben született a „kincsesvárosban”. Az első oldalon a rettegett Államvédelmi Hatóság körbélyegzője. A román és magyar nyelvű szövegből kiderül az is: a dokumentum „az 1949. évi XIV. sz. törvény által megerősített államközi egyezmény alapján állíttatott ki”. Kizárólag Romániára érvényes, mégpedig csak magyar állampolgárságú, állandó romániai lakos számára. „Az útiokmány tulajdonosa – az érvényesség alatt – külön engedély nélkül jogosult egyszeri Magyarországra való beutazásra. Állandó romániai lakhelyre való visszatérés esetén az útiokmányt kilépésre érvényesíteni kell a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága Útlevélosztályán.” A kövér fekete betűkkel kiemelt, nyomatékos figyelmeztetés sok mindent elmond a testvéri népek barátságának valódi természetéről, arról, hogy a vasfüggöny nem csak Bécs felé zárt. Az elszakított magyar nemzetrészeket hermetikusan elszigetelték egymástól, s ha valakinek mégis meg kellett engedni az utazást, azt szigorú megfigyelés alatt tartották.
Az úti okmány által hivatkozott 1949-es törvény, amely a Magyar Köztársaság és a Román Népköztársaság által megkötött egyezmény alapján született, az „állampolgárság egyes kérdéseinek szabályozása tárgyában”, jól érzékelteti, micsoda barbár kíméletlenséggel szereztek ismét érvényt a trianoni status quónak. Az államközi egyezmény első pontja rögzíti: a Magyar Köztársaság azokat a személyeket – akár magyar, akár román állampolgárok voltak –, akiknek állandó lakóhelye az 1940. évi augusztus hó 30. napján a Magyar Köztársaság területén volt, és a jelen egyezmény aláírásának napján is a Magyar Köztársaság területén van, magyar állampolgároknak ismeri el. Észak-Erdély 1940. szeptember 1-jén tért vissza, az államközi egyezményben tehát Magyarország lemond mindazokról, akik magyar állampolgárnak születtek a visszacsatolás után Észak-Erdélyben, vagy akkor lettek állampolgárok, illetve akkor kapták vissza eredeti magyar állampolgárságukat, és nem települtek át a csonka Magyarországra. Ugyanezt a „gesztust” gyakorolja a román fél is, tehát román állampolgárnak „ismeri el” mindazokat, akik a párizsi békeszerződésben megerősített trianoni határokon belüli állandó lakosok. A Rákosi-féle „magyarigazolványt” az 5. cikkely alapján állították ki, miszerint azok a személyek, akiknek más területen van az állandó lakhelyük, mint ahova az új egyezmény szerinti állampolgárságuk köti őket, úti okmányt kapnak, ha bizonyítják, hogy sürgősen vissza kell térniük hazájukba. Sőt áttelepülésükről sürgősséggel kell intézkedni, ha ezt kívánják.
„Ma sem tudom, hogy édesapám hogy tudta megszerezni nekem az úti okmányt. Családunk Trianon után, Debrecenből települt Kolozsvárra, én már ott születtem. Édesapám a Magyar Acélárugyár fióktelepét vezette, mindvégig magyar alkalmazásban, magyar állampolgárként. A dokumentumot sose használtam, nem volt alkalom rá. Az érettségi vizsgák előtt néhány héttel, 1950-ben valahogy sikerült elintézni, hogy ha kifosztva is, de visszatelepülhessünk Magyarországra. Aztán leérettségiztem, tovább tanultam. Most, hogy a kettős állampolgárságról szavazunk, eszembe jutott az én Rákosi-féle »magyarigazolványom«. Tán többet mond a lényegről, mint a szónoklatok. Lám, még a legsötétebb Rákosi-korszakban is volt lehetőség arra, hogy a határon kívül rekedteket elismerjék magyarnak” – mesélte az évtizedek óta őrzött dokumentum történetét Szolnoky Csaba, aki a Budapesti Műszaki Egyetem dékánhelyetteseként ment nyugdíjba, de ma is tanít. Az úti okmány – az elemi emberi jogokat semmibe vevő kor dokumentuma – az 515/R számot kapta. Nem lehettek túl sokan, akik elmenekülhettek.
A Rákosi-érában még levelet küldeni sem nagyon lehetett a határon túl rekedt családtagoknak, ismerősöknek, nemhogy kiutazni hozzájuk. Csak az ’56-os forradalom után vált némileg könnyebbé a kapcsolattartás. Mindenesetre – katonai bikkfanyelvi fordulattal élve – „a foglalkozás elérte célját”: a nyolcvanas évek közepére oda jutottunk, hogy sok anyaországi diák komolyan elcsodálkozott rajta: hogyhogy a románok is beszélnek magyarul…