Rapzene a fejvadászok földjén

Kifejezetten jó érzés emberevőt enni még akkor is, ha az áldozat csupán krokodil. Nem a bosszú miatt (a jövőbeni bűn megelőző megtorlásának legújabb doktrínája az amerikaiak és leghűbb szövetségeseik szabadalma), hanem inkább arra gondolva, hogy mindez lehetne fordítva is.
Borneón az édes bosszú eme ártatlan formájából mindenki kiveheti a részét, ha ellátogat a kuchingi repülőtértől délre mintegy tízpercnyi autózásra fekvő, magát „az emberevő krokodilok farmjának” hirdető hatalmas krokodiltenyészetre, ahol a krokodillevesek közül a legolcsóbb, a ginszenggel ízesített fajta 13 ringgitbe kerül (egy ringgit mintegy 50 forint).
Talán ez ma a legkalandosabb élvezet azon a Borneón, amely egykor egzotikumával és vadságával dobogtatta meg sok-sok kalandvágyó szívét, közöttük nem egy hazánkfiáét, mint Witti Ferencét, a pesti születésű hajóskapitányét, akivel 1882-ben a Sibuko folyó forrásvidékén dajákok végeztek. A borneói dajákok egyébként Xantus Jánosra sem tettek túlzottan kedvező benyomást, aki 1869–70-ben fél évet töltött a szigeten.
A fehér ember szerint Borneót, a világ harmadik legnagyobb szigetét 1521-ben fedezte fel Magellán maradék csapata (a „felfedezésről” a sziget őslakóinak véleménye némileg eltér a gyarmatosítókétól).
Persze Borneó sem a régi már. Mint ahogyan a világon lassan semmi sem az. Borneót is sikerült „elszúrni”: míg kétszáz évvel ezelőtt a majmok a sziget egyik végétől a másikig ágról ágra lendülhettek az esőerdőn át földet érés nélkül, mára a dzsungel rohamosan fogy, a megmaradt állatok nemzeti parkokba szorulnak, az eredeti vöröses tengerparti föveny pedig a múlté és az erózióé.
Borneón fejvadászok helyett már a reptéren forgalmi dugó várja a sziget nyugati részén fekvő mintegy 250 ezres lélekszámú Kuchingba készülő utazót. A Malajzia fővárosa, Kuala Lumpur és Kuching közötti menettérti repülőjegy igencsak olcsó: 100 euró alatt van, hála a malajziai kormány szubvenciós politikájának. Ugyanakkor a szigetre lépés – vagy az odatelepülés – nem egyszerű: annak ellenére, hogy Borneó Malajzia szerves része, a reptéren még egyszer ellenőrzik az útleveleket. Nagyon szigorúan és pecsételve.
A mai Borneó négy részre tagolódik. Az északi rész az északnyugati Sarawak tartományból, a tőle keletre fekvő Brunei szultánságból és az azt keleti irányban elhatároló Sabah tartományból áll, míg a déli részt az indonéziai Kalimantan foglalja el.
Sarawak fővárosa Kuching, ami bahasza malájul macskát jelent. Ez a világ egyetlen városa, amelynek macskamúzeuma van, ahol megtalálhatók az óriás porcelánmacskák, de arról a félmeztelen házaspárról készült fotók is, amelyik úgy készítette káprázatos színekben pompázó macskatetoválásait, hogy a festékhez elpusztult kedvenc macskája hamvasztott maradványát keverte.
Kuchingon át hömpölyög a várost a novemberben 26 fokos Dél-kínai-tengerrel összekötő, mintegy Duna szélességű Sarawak folyó, amelynek partján lüktet az élet. Ezer meg ezer bazár árul sok ócskaságot és kevés értéket. Jellemző, hogy a borneói őshonos törzsek, főként az ibánok és tengeri dajákok fafaragásaira szakosodó kereskedőknél a tényleg minőségi „felhozatal” összességében is csupán a töredéke annak, mint amit a brüsszeli Lebeau utca bármelyik, ázsiai törzsi faragásokra szakosodott kereskedője kínál. Itt is szomorúan állapíthatjuk meg, hogy az első világ mára gyakorlatilag „kivásárolta” a harmadik világ törzsi kincseit. Vagyis múltjának jó részét.
Az viszont szívet melengető, hogy az 1891-ben létrehozott és Délkelet-Ázsiában az egyik legjobbnak számító Sarawak Múzeumban szinte hozzá sem lehet férni a kiállított tárgyakhoz a termeket ellepő gyerekhadaktól. A múzeum létrehozásában Alfred Wallace, a híres természettudós, Darwin kortársa is segédkezett. Egyébként Wallace-ról nevezték el a Kuchingtól nem messze húzódó, az ázsiai emlősöket az ausztrál erszényesektől elválasztó állatföldrajzi „Wallace-vonalat”.
A múzeumban a szigeten honos állatok is láthatók (természetesen kitömve), beleértve a hosszú orrú majmokat és az orangutánokat. Ez utóbbiak élő változata különösen nagy turistacsalogató a Kuchingtól szintén déli irányban mintegy háromnegyed órányi autózásra található Semonggok Vadvédelmi Rehabilitációs Parkban, ahol hamisítatlan őserdei környezetben etetik a hatalmas emberszabású majmokat reggel pontban kilencórai kezdettel. (Jó tanács azoknak, akik az orangutánok etetése közben kívánnak hazatelefonálni: a lefedettség még nem tökéletes. Ahogy a hely romantikája sem az autóút meglepő közelsége miatt.)
A helyiek szerint az összes Kuching környéki nemzeti park közül a legérdekesebb, a Bako Nemzeti Park viszont már inkább természetközeli érzést nyújt. A parkba vezető út egy része kizárólag csónakkal érhető el. Csakhogy a Bako sem az igazi már. Saini, a mintegy 35 éves idegenvezető szomorúan mutat a mangrovemocsárra. Gyermekkorában, mondja, még sűrű volt. Ma már ritkás. Tényleg az. Nagyon az: ha valaki valóban áthatolhatatlanul sűrű mangroveerdőket akar látni, menjen inkább Dél-Floridába.
Kis szerencsével viszont megleshetjük a félénk, nagy orrú majmokat, amelyeket a helyiek „holland embereknek” is neveznek, valamint a rendkívül furcsa formájú vadmalacokat. Apálykor pedig a profi halászok mellett a ramadánt lezáró Hari Raja ünneppel megkezdődött szünet miatt odasereglett diákokat, akik vékony, hosszú kötőtűszerű dróttal elképesztő ügyességgel szúrják át a tengerparti homokban meglapuló bambuszkagylókat.
A bambuszkagylók vékony bambusznádcsőbe bújt meztelen csigákhoz hasonló puhányok, amelyek Kuching ínyenc vendéglőiben is különlegességnek számítanak, de a Kuchingtól északra fekvő Damai parton lévő szállodákban nyomuk sincs.
Külsőre a Damai parti hotelek ötcsillagosok is lehetnének pálmafás medencéikkel. Csak közelebbi ismerkedés után derül ki: nem véletlen, hogy meghökkentően olcsók. A Holiday Inn tulajdonában lévő Holiday Inn Resort Damai Lagoonban például egy tengerpartra néző luxusszoba 40 euró alatt megkapható egy éjszakára. A trópusok időjárására tervezett hatalmas lobbi esti félhomálya a kedélytelen fajtából való. Akár a tengerparti szintre helyezett bár, amelyben amerikai rap üvölt olyan decibellel, amely még a magyar szállodák bárjain is túltesz. Talán nem véletlen, hogy a hodály nagyságú helyiségben egyetlen vendég sincs. Akár nappal a medencébe süllyesztett, mindenfajta italtól, sőt mindennemű palacktól megfosztott medencebárban, ahol egy kínai várja hiába a kuncsaftokat. Az újságírói kíváncsiság azonban odahajtott, hogy kiderítsem, miként lehet italt készíteni ital nélkül. A folyamat – a kínai előadásában – a következő: a vendég megrendeli az italt. Ő felveszi a rendelést, elmegy a bárba, ahol pohárba töltik, amelyet a kínai visszahoz. Megkérdeztem, hány percig tart mindez. „Hét”, nyugtatott meg. Magamban ezt kettővel megszoroztam. A valóság próbája sem őt, sem engem nem igazolt. Húsz percig volt távol.
A Lagúna hoteltól a Santubong Resort mintegy tízpercnyi sétára van. Képeskönyv szépségű szállodakomplexum. A feszített víztükrös, szintén pálmákkal körbevett medence belesimul a tenger végtelenjébe. A szobák ára itt még alacsonyabb: a tengerre néző luxusszoba ára 28 eurónak megfelelő ringgit. A szépséghibák azonban már az első órában előjönnek. A medence mögötti parkolóba érkező buszok sofőrjei nem állítják le a motort, hogy a légkondicionálót működtessék saját maguknak. A túlméretezett bárban ugyanaz a rapzene, mint a Holiday Innben, és ahhoz hasonlóan ugyancsak vendég nélkül. Akár a mintegy 350 fős, feleslegesen nagy étterem, ahol szintén egy teremtett lelket sem lehetett látni vacsoraidőben. Aki megkóstolja az ételeket, tudja, miért.
Akinek az ideje nem engedi, hogy többnapos kirándulást tegyen a fejvadászok leszármazottaihoz a dzsungelbe, illetve a hagyományos törzsi „hosszú házak” meglátogatására, feltétlenül ajánlható a Damai Lagoon hotel melletti skanzen, a kulturális falu meglátogatása, ahol az egyterű, meglepően kényelmes, tágas és szellős hosszú házakban népviseletbe öltözött ibán nők főznek, szőnek, a férfiak pedig másfél, két méter hosszú, nyílvesszőszerűséget kilövő fúvócsövet kínálnak kipróbálásra.
Mindez persze csak ízelítő a hatalmas szigetről, amelynek némileg alaposabb bejárására hosszú hetek kellenek, hiszen olyan csodákat is rejteget, mint az UNESCO által a világörökség részének nyilvánított, eddig 250 kilométer hosszan feltárt Mulu barlangrendszer, avagy a szintén a világörökséghez tartozó 4100 méter magas Kinabalu hegy – sokak szerint szinte páratlan szépségű nemzeti parkjával.