„A Berettyó lévén alatta…”

A boráról és pincéiről híres Szentjobbon (Sâniob) épp a Bocskai-emlékév küszöbén találták meg az utóbbi évtized legfontosabb középkori magyar leletegyüttesét, az elpusztultnak hitt várat. A Bihar megyei kis faluban – a részben megmaradt apátsági kastély mellett – a véletlennek köszönhetően kerültek elő a XVI–XVII. században késő reneszánsz stílusban épült erőd bástyájának romjai. A település egyébként arról nevezetes, hogy Szent László királyunk itt alapított bencés rendi apátságot, amelyben nemzeti ereklyénket, Szent István király jobbját őrizték.
A szentjobbi „castellum” a nagyváradi és a székelyhídi vár után az egykori Bihar vármegye végvárrendszerének harmadik legnagyobb erőssége volt. A jelentős lelet kapóra jött a kis településnek, ugyanis a határ menti Partium kevesebb anyaországi magyart vonz, mint a Székelyföld. Nemrég egy Hajdú-Bihar megyei küldöttség látogatott Szentjobbra, hogy a Bocskai-emlékév alkalmából átadjon kétszáz példányt a Bocskai bihari várai sorozatban megjelent Szentjobb-monográfiából. (A kiadvány a harmadik füzete annak a sorozatnak, amely Bocskai István fejedelem három erődítményéről, a nagykereki, a sólyomkői és a szentjobbi várról szól.) Legközelebb talán kétszáz turista is elmegy látogatóba…
A vár délnyugati bástyájának romjai akkor bukkantak elő, amikor a nagyváradi Caritas Catolica Alapítvány egy szociális otthon alapozási munkálataiba kezdett. Ezután négy hétig Lakatos Attila, a nagyváradi Körös-vidéki Múzeum régésze folytatott ásatásokat a bástya falainál a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem régész szakos diákjaival. A kutatás célja az volt, hogy megállapítsák az előkerült falak mélységét, a bástya alapterületét, valamint, hogy elvégezzenek egy olyan rétegtani vizsgálatot, amely segítene a vár védelmi rendszerének rekonstruálásában.
Szentjobb neve és történelme szoros kapcsolatban áll nemzeti ereklyénkkel, a Szent Jobbal, illetve az apátsággal, ahol azt hosszú ideig őrizték. István királyunk kézfejét a legenda szerint 1061-ben Mercurius bencés szerzetes, a fehérvári Boldogasszony-templom kincstárnoka menekítette el a Berettyó menti Kisberki fából épült családi monostorába, ahol 1084-ben leltek rá. Ekkor László király új klastromot építtetett, amelyet javadalmakkal és kiváltságokkal ruházott fel. Fénykorában, a XIII. században a szentjobbi apátság mintegy 25 községet birtokolt, s messze földről jöttek ide a perlekedők, hogy esküt tehessenek Szent István jobbjára.
A források 1475-ben említik először az apátsági várat, de feltételezések szerint már a tatárjárás után megépült. Hadászati jelentősége bizonyítottan a XV. század folyamán nőtt meg: a törökök 1474-ben támadták meg először Váradot. 1514-ben Dózsa György csapatai is megostromolták, de sem elfoglalni, sem felégetni nem tudták, mert a Berettyó mocsaras vidéke megvédte. 1595-ben, Bocskai István fejedelem birtokába kerülése után már „castellum”, illetve „arx” néven emlegetik a krónikák. Bocskain kívül Rákóczi Zsigmond és Rhédey Ferenc is bírta Szentjobbot.
Szalárdi János így írja le a várat krónikájában közvetlenül a török veszedelem előtt: „A várnak szép erőssége volna kivül is, négy reguláris, ugyan jókora, mérőn földdel töltött téglabástyái közkőfal-keritési, körös-környül jó nagy szélesen a Berettyó lévén alatta kiöntődve, az belső vára pedig négyszegbe való sorbéli igen friss úri házakkal olly erősséggel volna épittetve, az bástyák és tornyok szép tarackokkal, szakállasokkal, muskotélyokkal erőssitettve, hogy ha elegendő oltalmazó nép lehetne benne, oda az ellenség kőfalrontás és ostrom nélkül be nem mehet vala.”
A török seregek végül 1661. február 21-én ostrom nélkül vették be a várat, és 25 évig birtokolták. Ez volt az utolsó erődítmény Bihar vármegyében, amely török kézre került. A szatmári béke következtében az erősség ugyanarra a sorsra jutott, mint a legtöbb magyar vár: osztrák parancsra felrobbantották. Hadászati jelentőségének megszűnte után Csáky Miklós, a későbbi váradi püspök feltöltette a középkori erőd maradványait, és a XVIII. század első negyedében ráépíttette a részben ma is álló apátsági kastélyt.
A feledésbe merült erősség feltárása során kiderült, hogy az előbukkant délnyugati bástya falainak vastagsága és magassága két-két méter, és hatalmas gerendákat építettek be a súlyelosztás miatt. Egyes falszakaszok felsőbb rétegeit az idők folyamán széthordták, kitermelték, szerencsére anélkül, hogy tudták volna, mit rejt a föld. A falak épsége azt mutatja, hogy felrobbantásakor csak a felső, leginkább téglából rakott rész semmisült meg, az alsó, terméskőből álló sértetlen maradt, így ez megfelelő állagmegőrzéssel és helyreállítással látogatható lesz. A XVI–XVII. századi anyagi kultúra tárgyi bizonyítékai szempontjából is kivételes a lelőhely: az ásatások során számos korabeli kerámiatöredék, kályhacsempe, érme, sőt egy reneszánsz könyvkapocs maradványa, valamint egy ágyúgolyó is előkerült. A Lakatos Attila és Emődi János archeológusok vezette kis régészcsoport két napot a leletanyag és a feltárt bástyafalak feltérképezésével, majd lerajzolásával töltött. Ezek alapján írják meg azt a dokumentációt, amely pályázati lehetőséget teremt a Bihar Megyei Tanács művelődési bizottságánál és külföldön is további anyagi források megszerzésére, amelyekkel finanszírozni lehet az ásatások mielőbbi folytatását.
A vár teljes feltárása, amelyre egyelőre sem Szentjobbnak, sem a nagyváradi múzeumnak nincs anyagi fedezete, még legalább öt–hat évig tart. A borospincéiről híres település polgármestere, Zatykó István elkötelezett híve a várrom feltárásának és helyreállításának; Emődi Tamás régész-műépítésszel azt tervezi, hogy a feltárt és hiányos falakat a feltöltésből előkerült terméskövekkel egészítik ki úgy, hogy jól elhatárolható legyen az eredeti és a helyreállított fal, majd széles vársáncot alakítanak ki, ami biztonságosan látogathatóvá teszi a bástyafalat. A távlati tervek között szerepel egy kis múzeum létesítése is a felújításra váró XVIII. századi apátsági kastély valamelyik helyiségében.
A feltárásból turisztikailag is profitálhat a magyar határhoz közeli falu, ugyanis a Partium e részén átutazó magyar turisták Nagyváradon és Nagyszalontán kívül alig állnak meg valahol, pedig ez a vidék is számos kulturális, történelmi és gasztronómiai csemegét kínál az ide érkezőknek. A békeidőkben szőlőjéről elhíresült Érmelléken és a Hegyközön kívül Nagyváradtól délre és keletre máshol is találhatók magyarok lakta települések. Ilyen a gyógyító ásványvizéről híres Tenke, az Árpád-kori Béla-vár szomszédságában fekvő Köröstárkány vagy a fazekasságáról és festői sziklaszorosáról híres Rév, amelyeket szintén érdemes felkeresni.