A legyező

István váratlanul költözött a túlvilágra. Vasárnap még kirándulásra kísérte legkisebb fiát, Péterkét, szerdán már kórházba vitte a mentő, és a következő hét végén temették. De nem halt meg, sugárzó lénye ott élt tovább a családban. Irmuska, az özvegye gyakran kijárt a nyughelyéhez, virágot vitt, beszélt róla, mintha élne, s néha mintha még a nevetését is hallaná a család.
Ebédnél a széke üresen állt, pohara, tányérja is terítékre került, szigora is ott bujkált a szobákban. A család minden tagja érezte magán a tekintetét. Nem szerette a hangoskodást, minden ebéd után a karosszékében szunyókált, vagy újságot olvasgatott. Vezető beosztású tisztviselő volt, kiharcolta a maga számára is az ebéd utáni pihenőt: csak két órára járt vissza a hivatalba. Igaz, olykor késő estig bent kellett maradnia az irodában. Panaszkodott is gyakran, hogy újabban megszaporodott a munka, s ez semmiképpen nem vezethet jóra.
Rendszeresen eljárt feleségével a színházba, olykor hangversenyre is vettek jegyet. Moziba meg a gyerekekkel ment, akiket szigorú atyai felügyelet alatt tartott. Ha gyengébb osztályzatot hoztak haza, megpirongatta őket. „Nem szégyelled magad, Pistike? Mi ütött beléd, Rozikám?” – vonta össze a szemöldökét.
Irmuska, az özvegy a gyász első napjaiban próbálta átvállalni a szerepét. Ha a kicsik olyasmit tettek, ami nem tetszett neki, megkérdezte: „Mit szólna ehhez az apátok?” A gyermekek erre magukba szálltak. Úgy érezték, hogy elhunyt apjuk itt jár köztük, figyel rájuk, összevonja a szemöldökét, hümmög, dorgál, mint azelőtt szokta. „Az én Istvánom sose hal meg! Itt maradt a szelleme, és vigyáz ránk. Csodálatos ember volt, áldott jó teremtés, hűséges, megértő férj. Igazságos. Olyan jellem, amilyet manapság lámpával se lehet találni…”
Közben múltak a napok, a hetek, Péterke elvégezte a középiskolát, és egyetemre került, a kislányból pedig menyasszony lett egy szép napon. De István emléke friss maradt, már a nevét is hunyt szemmel ejtette ki az özvegy, mint aki csodálatos zenét hall a távolból.
Aztán egy nap minden megváltozott.
Szombat volt, és eszébe jutott, hogy régen, a férje életében szombatonként színházba mentek. Beleélte magát a készülődés hangulatába. Kiemelte férje kék öltönyét a szekrényből, az előszobai fogasra akasztotta és lekefélte. Ezt az öltönyét nagyon kedvelte valaha István. Rendszerint ezt öltötte magára jelesebb napokon. A ruhakefélés után a nyakkendők között is válogatott.
Aztán belekotort az akasztón lógó öltöny zsebeibe. Az egyikben egy névjegyet talált: Bodola István főosztályvezető. Ha élve marad, rég igazgatóhelyettes lett volna belőle. Vagy lehet, hogy igazgató. Mert manapság minden megtörténhet.
A kezébe akadt egy kulcs is. Az íróasztal egyik fiókjának kulcsa. Ahová féltve őrzött kincseit rakosgatta. Ő sose volt erre kíváncsi eddig, de most elhatározta, hogy beletekint ebbe a fiókba. Persze illő tisztelettel. Legalább kiszellőzteti és átrendezi.
Úristen, mennyi hiábavaló holmi gyűlik így össze! A régi katonagombok, csatok, kitűzők között ott van Pistike gyermekkori bicskája, a leánya egyik kék szalagja, amelyet a haján viselt. Noteszlapok, nevek, telefonszámok. És a sarokban, szinte beszorulva, egy női legyező. Ez megdöbbentette és teljesen felkavarta. Legyező? Neki sosem volt legyezője. Akkor hát kiét őrizgette rejtett fiókjában Bodola István főosztályvezető? Ámulva forgatta a kezében. A legyező csontbordáján egy nagy M betű. Margitka. Vagy Mária. Esetleg Magdi. Igen, Magdi, a szőke asszony, aki járt is egyszer náluk valami hivatalos ügyben.
Elszorult a szíve. Lehet, hogy több is volt közöttük, mint hivatalos ismeretség. Találkoztak házon kívül is. Amikor a férje nem jött haza sok munkájára hivatkozva, akkor együtt voltak talán, levelet is írt neki: „Kedves Magdika, imádlak!”
Gyorsan visszaakasztotta a szekrénybe férje ünnepi öltönyét, aztán kivette a fiókból a legyezőt, és a szemétkosárba dobta.
Ekkor halt meg igazán és örökre Bodola István főosztályvezető…