A skót gyógyászattól a magyar egészségügyig

Ezeken a hasábokon írtam néhány hete a skót vendégszeretetről, a sokféle és ízletes sörükről, a hagyományőrzésükről, csodálatos természeti tájaikról és szabadságuk, függetlenségük kivívásának több évszázados harcairól. Most egy másik, egyáltalán nem vidám történet következik. Nem általánosítanék, hiszen a brit orvoslás bizonyos szinteken kiváló és jó hírnévnek örvend. Sajnos az utazni vágyó külföldit, a vendégmunkást vagy ösztöndíjjal kint tanuló diákot érhetik meglepetések, ha beteg lesz.
Minden a legnagyobb rendben indult. S. N. végzett jogászként, szakmai, továbbképzési ösztöndíjat nyert Skócia harmadik legnagyobb városának egyetemére, Dundee-ba. (A várost a magyar focikedvelők a Dundee Unitedről ismerik.) A fiatal hölgy, mielőtt elindult volna Nagy-Britanniába, annak rendje és módja szerint baleset-biztosítást kötött, kiváltotta az Országos Egészségbiztosítási Pénztár E–111-es nyomtatványát, amely biztosítja az európai uniós tagországok lakosai számára a sürgősségi egészségügyi ellátás igénybevételét a célországban.
A szeptemberi megérkezés után másfél hónapra ösztöndíjasunknak fájni kezdett a hasa és úgy érezte, hogy étkezésnél ég a gyomra. Két nappal később hőemelkedést tapasztalt magán, meg azt, hogy enyhén püffed a hasa. Ekkor fordult a lakóhelyéhez illetékes körzeti orvoshoz.
A doktornő rövid diagnózis után gyógyszert írt fel az esetleges gyomorsav-túltengés enyhítésére. Az égés valóban enyhült, a tompa fájás azonban nem. Ezzel a kellemetlen érzéssel járt be az egyetemre. A helyzet akkor kezdett komollyá válni, amikor a nyolcadik nap a hőemelkedésből láz lett és a tompa fájdalmakat görcsök kezdték felváltani. A háziorvos is úgy látta, hogy tudományát meghaladja a további „kezelés”, és gyorsan beutalta Dundee város egyetemi klinikájára. Majdnem későn. Ugyanis a klinikán a vérvételnél derült ki, hogy a fehér vérsejtek megszaporodása komoly gyulladást jelez. A további gyors vizsgálatok igazolták a gyanút, itt nemcsak egyszerű vakbélgyulladásról volt szó, hanem perforált vakbélről. Az előrehaladott betegség komolyságát jelezte, hogy a magyar hölgyet még aznap éjszaka megoperálták.
Gondolhatnánk, hepiend a vége, megoldódott a sorsa, és felépülése után tovább folytathatja tanulmányait. De nem ez történt. Nem a biztosítási papírral volt ebben az esetben probléma, meg sem kellett mutatnia, hiszen azonnali beavatkozásról volt szó. Még nem is a skót egészségügyet érheti kritika, mivel szervezetten, olajozottan ment minden, a betegnek ki sem kellett mozdulnia a kórteremből, minden vizsgálatot helyben végeztek, kivéve a röntgenre kellett máshová mennie. Az ápolónők és az orvosok is kedvesek, szolgálatkészek voltak. A körzeti orvost sem érheti szemrehányás, hogy nem vette idejében észre a vakbélgyulladást, bár Magyarországon ilyen tünetek esetében a háziorvos azonnali kórházi beutalót ír, sőt egyes esetekben mentőt is hívat. Itt az operáció után fellépő komplikáció okát egyrészt a brit egészségügyi rendszerben kereshetjük, amely a sajátos biztosítási rendszerükből kifolyólag első lépésben – valószínű a külföldieknél – csak az akut ellátást biztosítja. Másrészt a problémát az okozta, hogy ebben az esetben a gyógyítás, végső, megnyugtató eredményét nem ellenőrizték.
Mert mi történt valójában? A műtét súlyosságára utalt, hogy az operált öt napig nem tudott felkelni az ágyból, majd a nyolcadik nap után – bár járni nehezen tudott – visszaengedték a kollégiumba. Ambuláns kezelésre nem hívták vissza, holott ismét görcsök kínozták. Ekkor S. N. felkereste ismét a körzeti orvosát, aki egy fájdalomcsillapító injekcióval úgy gondolta, eleget tett orvosi kötelességének. Miután nem javult a hölgy állapota, tanulmányai folytatására már nem volt remény, így szülei sürgősen Dundeeba repültek, hogy hazahozzák lányukat, mert az egészsége komoly veszélybe került.
Volt olyan idő a hatvanas-hetvenes években Magyarországon, amikor valamilyen ok miatt annyi vakbélműtétre került sor, hogy viccesen azt is mondták: egy vakbél-operációt már a kórház portása is elvégez. A magyar egészségügyről sok mindent el lehet mondani. Kevés a pénz, néhol rossz a szervezettség, alacsony az egészségügyi dolgozók fizetése, virul a paraszolvencia annak fényében, hogy a kormányzat évente száz-százötven milliárd forinttal rövidíti meg az orvosi ellátásra, a gyógyításra szánt összeget – mint most is –, de egyet nem lehet kifogásolni: a magyar orvosok szaktudását és az esetek döntő többségében a beteg gyógyulásáért megtett lépéseket, az irántuk érzett felelősséget.
S. N. egy skót kórházi zárójelentéssel érkezett haza, amelyben többek között fel volt tüntetve kórházi tartózkodásának oka, az open appendicectomy, azaz vakbél-operáció. Itthon, egy jó nevű budai egyetemi klinikán, amikor a belgyógyász- és a sebészprofesszor elolvasták a zárójelentést, csak annyit jegyeztek meg: ilyen primitív leírást egy beteg állapotáról még sohasem láttak. De ez lett volna a kisebbik baj. Ultrahang, CT és egyéb vizsgálatok után megdöbbenve konstatálták, hogy a perforált vakbél- műtét után egy gennygóc, egy jól körülhatárolt tályog maradt. A kiterjedt hashártyagyulladás veszélye is fenn állt, tovább terjedésének következménye súlyos szövődményeket jelentett volna. A hölgyet újra meg kellett operálni, két és fél órás műtét után csaknem három hétig tartott a további klinikai kezelés. Ha szerencséje van a fiatal lánynak, akkor a betegségnek nem lesz folytatása.
Röviden ennyit a történetről. Mondhatnánk, csak külföldön ne érjen bennünket baj. A konklúzió mégis több irányú. A félig privatizált, félig városi skót kórház alsó szintjén egy nagy bevásárlóközpont működik, amely bevételének egy része nyilvánvalóan segíti a korszerűbb gyógyítást. A külföldön tanuló diáklány elbeszéléséből tudjuk, hogy a gyógyintézetben nem volt sem kötszer-, sem vatta-, sem vér-, sem gyógyszerhiány. Ingyen adták eltávozáskor a szükséges gyógyszereket – Angliában igen sokba kerülnek a gyógyszerek –, sőt kapott a beteg egy olyan különleges gyógyászati térdharisnyát is, amely repüléskor megakadályozza a műtét után az esetleges trombózis felléptét. Ebédnél és vacsoránál ötféle, bőséges adag ételből lehetett válogatni, már akinek volt étvágya és bátran ehetett.
A hazai kórházakat privatizálni szeretné a jelenlegi balliberális kormányzat. Nem tudom, hogy az egészségügyi ellátás javulna-e, nem tudom azt sem, hogy akik tíz, húsz, harminc, negyven évig fizették a társadalombiztosítási hozzájárulást, azoknak mennyit kellene fizetniük a gyógyulásért, mint ahogy kétséges, hogy mennyit tenne hozzá orvosaink felkészültségéhez, lelkiismeretességéhez. Sokan, talán nem ok nélkül aggódnak, hogy a beteg gyógyulása ezután egyszerű pénzforrást jelentene, s akinek nincs pénze, annak maradna az alapellátás.
A skóciai példa is azt sugallja, hogy nem kellene tovább gyengíteni a magyar egészségügyi ellátórendszert, mert az több mint százéves hagyományokra épül. A szervezettségen, az orvosi vizsgálatok átfedésein kellene változtatni és inkább anyagilag kellene újra talpra állítani az egészségügyet. Különben a jól képzett orvosaink elhagyják az országot a több fizetség reményében. S munkát vállalnak, például Nagy-Britanniában, Skóciában.