Ádzsa

Na mindegy. Aki nem író, az nem író. Fuvola lehetett volna az igazi fegyvere, nem a toll. (Nem tudom, hogy nevezik azt a hindu hangszert, melyet mindig magával hordott.) Nem volt egy Tagore a szentem. Ádzsatasatrunak hívták. (Visnu egyik neve volt ez. Szentek, istenek nevét gyakran adják a hinduk gyerekeiknek. Így aztán sűrűn emlegethetik isteneiket. Akár a katolikusoknál a szentek neveit.) Ádzsa, így szólította mindenki. Nem áradtak belőle a történetek, mint a Mahábhárata szanszkrit bárdjaiból és papjaiból, akik a világ leghosszabb költeményét adták nekünk. Nem is szólva a Rámájanáról. Ádzsa csak hallgatott. De sokatmondóan.
Sajnos egyszer odaadott nekem két novellát is. Az első egy óriási, eget verő fügefáról szólt, amelynek az ágait, de a léggyökereit se tudta volna átölelni egy ember. A léggyökerek által behatárolt tér olyan volt, mint egy belső udvar. A léggyökerek maguk meg, mint egy állatsereglet. Volt ott elefánt, zsiráf, teve. Itt üldögélt szerzőnk, ha kijött az egyetemi könyvtárból, ahova sajnos írni és nem olvasni járt. Mintha a nagyapja ölében ült volna. Inkább szépapát mondanék, mert a fa több száz éves volt. Egyszer egy lánykát látott hintázni a gyökereken, a kisöccse tapsolt hozzá.
„Bárcsak lett volna egy filmkamerám”, sóhajt fel szerzőnk, aki csak a gyerekeket szerette volna fölvenni, elfeledkezve arról, hogy egy prózaírónak a láttatás a kötelessége és nem a panaszkodás. Szerzőnk egy naplementében tett sétát is leír, ezúttal sikeresebben. Leírja félelmét, amely abból eredt, hogy emberevő fákról is olvasott már valahol.
Végül rájön: fordítva van. Egy ember vágja ki épp a zsiráf, az elefánt, a teve lábát; fölaprózza, és a kislány segít neki halomba hordani a levágott darabokat. A kisöccse is ott gügyögött. A lyukak a pokrócnyi árnyékokban a fa alatt egyre nőttek.
A másik novella egy utazásról szól Murtidzsapúrba, ahol előadást kellett a szerzőnek tartania. Vendéglátója házában szállt meg. Volt ott egy páva, amelyet jobban leír, mint egy kamera. Talán kicsit túlzásba is viszi. Még a madárkakiról is beszámol. A madár végül is nekitámad a vendégnek, minél jobban visszakozik, annál jobban. Végre a házigazda megmenti. De szerzőnk örül, egy délutáni szunyókálás helyett betekintést kapott az igazi szépségbe.
Hát egyik se acélos prózatéma, az biztos. De láttatja szerzőnk vonzódását flórához és faunához, ami egy hindutól, mondjuk ki, egyáltalán nem meglepő. Az is igaz: mástól se.
Néztem a rövid életrajzát: fiction írónak azért nem mondanám. Bár lehet, hogy marathi nyelven ő a Tolsztoj Leó. Szépírói riportokat már inkább el tudtam volna képzelni tőle. Hiszen a Puragami Szatjahodjak szerkesztője volt, amely a szegényekkel foglalkozott főleg. Azokból meg van elég Indiában.
Irigyeltem sűrű szakállát és haját, melyet rövidre vágva viselt. A haja hófehér, a szakálla őszes volt. Barna keretes szemüveget viselt. A védikus életszakaszok szerint a harmadik elején járhatott, amely negyvenkét éves kortól hatvanháromig tart. Ez a „Vanpraszta” korszak, a remeteség felé tartó kor, miként nekem elmondta. A visszavonulás kora ez, a szemlélődésé, és a társadalmat távolból irányítóké.
Egyszer például az amerikai napilapokról tartott kiselőadást nekem.
The Wall Street Journal, az igen, azok olvassák, akik az országot irányítják: vezető pénzemberek, politikusok.
És akkor kik olvassák a The New York Timest?
Akik azt hiszik, hogy ők irányítják az országot, főleg az értelmiség vezetői.
És mi van akkor a The Washington Posttal?
Azok olvassák, akik őszintén hiszik, hogy nekik kéne vezetni az országot; köztisztviselők, kormányhivatalnokok, középszintű vezetők, lobbisták. Az USA Todayt, amit az utcán automatákból is vehetsz, meg se kérdezd. Azok veszik meg, akik szintén azt hiszik, hogy nekik kéne vezényelni, kézben tartani az országot, de a The Washington Post magas nekik.
Vagyis a fölséges nép.
Úgy van.
A San Franciscóba tartó gépen már egymás mellett ültünk.
A helyiek szerint Friscót mondani ósdi, nem kedvelik az ilyeneket. De ha azt mondod, San Fantastico, nyerő vagy.
Csak néztem rá.
Californy (sic!), here I come!, rikkantottam el magam, amikor a gép fölszállt. Ez volt a harmincvalahanyadik gépem az Államokban. Kezdtem olyan lenni, mint Warhola, aki már csak a repülőtereken volt otthon, bár utált repülni. Én nem.
Az utaskísérő csajok csoportunk minden tagjának úgy köszöntek:
Hi.
Csak nekem mondták, hogy:
Hi, there.
Azaz szia. Külsőre már tiszta olyan voltam, mint egy rendes közép-nyugati bunkó. Nem értették, mit keresek az idegenek között.
Idegenvezető vagyok, magyaráztam. Már jöttek is a whiskyvel.
Nem helyes, ahogy a feleségedről beszélsz, magyarázta Ádzsa. Körülbelül úgy folytatott társalgást, mint az én drága édesanyám. Bármelyik régi szálat fölkapott, és mondat közben váltott témát, mint a legnagyobb dél-amerikai mesélők. Mint például Gabo.
Mire válaszoltam volna, már megette a zöldségeket meg a sütit a tálcáról. Természetesen vegetáriánus volt.
És az a sok szári a hindu nőkön? Hány millió selyemhernyót kell megölni miattuk?
Telibe találtad a dolgot, mondta Ádzsa, és megsimogatta dús szakállát. De az én lélektársam, a feleségem, bár jómódú, épp ezért nem visel szárit. Nézte a felhők fölött a nap játékát.
Különben én nem értem a keresztényeket. Ha az ember örökké azt ismétli, hogy bűnös vagyok, az is lesz. De ha azt ismétled, szabad vagyok… Ki kötne meg engem, aki Isten fia vagyok? Hm?
Én a fülhallgatómon a Spirit In The Skyt hallgattam eléggé el nem ítélhető módon, hogy aszondja:
Never been a sinner I never sinned
I got a friend in Jesus
So you know that when I die
He’s gonna set me up with
Spirit in the sky
Azért hallottam én a zenén át Ádzsát is.
Te mondtad, hogy minden vallás igaz, és minden folyó az óceánba ömlik. Vagy ez goulash volt? (Az amcsi szlengben a gulyás félrevezető információt jegyez.)
Nem. Én csak arra figyelmeztetlek, hogy kevés még benned az alázat. Az eső se marad a dombon, lefolyik a domb aljába. Isten kegyelme is ilyen, az alant lévők szívében él inkább.
Ádzsa belelendült, ilyenkor csak hallgatni kellett őt, és a szemébe nézni időnként.
Az ember Isten legnagyobb kinyilvánítása. Ne a hibákat keresd az emberekben, hanem Istent. Isten minden teremtményben megvan… Éjjel láthatod a csillagokat, de amikor a nap fölkél, akkor már nem. A tudatlanságban leledző hitetlen így van Istennel.
Egy istenem, egy halálom, gondoltam (pedig mennyivel több volt), most megmondom neki:
Neked csak az a bajod, hogy túl sokat tudsz. Többet, mint amennyire egy írónak szüksége lehet.
Ne vitázz, tanítottak engem a mesterek. Hagyd, hogy a másik kiálljon a saját véleménye mellett. Te voltál már Kaliforniában?
Még nem. De azt tudom, hogy minden „szenttel” kezdődő jó hely. San Francisco, Santa Monica, Santa Ana, Santa Barbara, Santa Clara, Santa Cruz és így tovább.
San Franciscóban vagy egy hetet lógtunk egy aranyos, nagyszájú, nagy testű afroamerikai asszony vezetésével, vagy külön. Én például Lubomirral szert tettem két barátra, egy fiúra meg egy lányra az egyetemen. Így jutottam el a Halloween (mindenszentek) homokoskarneváljára és a Grateful Dead oaklandi koncertjére, a Haight Ashburybe („Be sure to wear a flower in your hair” – úgy húsz évvel ezelőtt); és több dombra: a Cathedralra, a Nobra, a Russianre, az Irishre, a Telegraphra, a Berkeleyre, a Parnassus Heigthsre; a szőlőültetvényekre a Golden Gaten át, a Saint Mary székesegyházba (gyónás), majdnem a sittre is. Azt mondták, hét domb van, de volt vagy negyven. Vagy ahol Silver Avenue eléri a Mission Hillt, az nem domb? Vasárnap San Fran (bizony, Ádzsa, lélek, bizony!) egyik utcáján, a Chinatownban, szemben Sun Heung Hung kínai éttermével, zsaruk tartanak a börtönbe. Hátul, a farukon, csillognak a bilincsek. Aki azt hiszi, szabad lehet Caliban, az téved. „Welcome to the Hotel California / Such a lovely place… You can check out anytime you like / But you can never leave.”
A sok „Santán” csak átfutottunk, pár órás séták, egy sör; de Montereyben eleget időztünk. Big Sur és Carmel olyan helyek, hogy ott élni kellene. Steinbeck salinasi könyvtárába viszont nem mentem el. Szíven szúrt írói gatyamadzag-szindróma.
Az Asilomar óceánparti konferencia-központ kis bungalóiban jókat szívtunk Lubomirral, Ádzsával meg aki hozzánk ragadt. Ádzsa fuvolázott is. Garry, ez a szétfolyó arcú srác, akinek a szeme se állt jól, és kezdettől a utazásaink kísérői közé tartozott, valamint költőnek kiáltotta ki magát, egyre többet volt a szűkebb kompániával. Akkor még nem tudtam, hogy a neve lándzsahordozót jelent. Szippantott is rendesen a chicagói srácok anyagából, akár a többiek, persze Aaront és Intizart kivéve.
Lubomirnak el kellett mennie megint a csehei közé, Garry megkért, hogy a helyére (vagyis a szobámba) költözzön a Hiltonban, mert kétágyas szobában van ő is egyedül.
Megkérdezte, hogy miért egy Jim Crow elnevezésű olcsó whiskeyt iszom.
Mire én azt mondtam:
1. Mi közöd hozzá. 2. Jim Beam van benne, csak a műanyag flakon miatt ebbe töltöttem. 3. Megkérdeztem, nem akarja-e megkóstolni. 4. Nem akarta.
Mint később megtudtam: a többiekkel elment inni. Olyan még nem volt, hogy otthon hagytak volna.
Ádzsa bekopogott hozzám, a fuvolával vigasztalt.
Azt mondta:
Jobb gyalogolni, mint futni. Jobb állni, mint gyalogolni. Jobb ülni, mint állni. Jobb feküdni, mint ülni.
Ez a tiéd?
Nevetett.
Közmondás, bökte ki. Ez a három jár görbe úton: a kordé, a hajó meg a zenész.
Végigheveredtünk az ágyakon, bekapcsoltuk a tévét.
Mindennap áss kutat, ha mindennap inni akarsz, mondta még Ádzsa, mielőtt belefeledkeztünk a házi videón a mit tudom én, hányadik Rambóba, aki egyedül megver egy egész hadsereget. Ezt Szri Szri Szri Csandraszekharendra Szaraszwati MahaSzwarmidzsi mondta, tette hozzá Ádzsa.
Hallottad, egy hapsi Modestóban megpróbálta kirabolni fegyver nélkül a Bank of America helyi fiókját?, mondtam, mert a névtől már majdnem eldobtam az agyamat. Csak volt egy kis bibi: elfáradt a mutatóujja és a hüvelykujja a zsebében, és elfogták.
Nevetni kezdtünk, és nevettünk és nevettünk, és kikapcsoltuk a tévét.