Az utolsó utáni esély

Mégiscsak elindult a korábban ombudsmanilag aggályosnak ítélt nácivadászat Magyarországon, amelyben a megszerzett terhelő adatokat egy másik államba továbbítják törvényesen és tisztességesen. Az „utolsó esély” jelszó jegyében rögtön találtak is egy állítólagos háborús bűnös nyilast a távoli Ausztráliában. A személyes véleményem az, hogy (mondjon bármit a gyurmaként alakítható, változékony írott jog) a totalitárius rendszerek nevében elkövetett gazemberségek soha nem évülnek el. Akár faji, akár eszmei felsőbbrendűség jegyében történnek politikai emberölések vagy mészárlások, az előrehaladott idő, az aggastyánkor nem ad felmentést a bűnösöknek. Az idősekben a saját jövőnket és a minket tápláló múltat tiszteljük, de nem a szégyenletes, állati ösztönökkel terhes múltat. Az auschwitzi hóhéroknak, a Duna-parti kivégzőosztagoknak a torzulásmentes euroatlanti erkölcs szerint éppúgy nincs pardon, mint az ’56-os sortűzvezénylőknek vagy az Andrássy út 60. szakszerű körömtépő gyilkosainak. Ha elfogadjuk is a gyurcsányi kategorizálást, hogy a holokauszt maga „a” bűn, a kommunizmus halálosztagai azért még úgy mellékesen vastagon és kétségbevonhatatlanul bűnösök. (S az ehhez képest bagatell lízingtrükkök, piszkos privatizációk sem ártatlan csínytevések.)
Kevesen tudják: a jóléti Ausztrália kissé másképp demokrácia, mint amilyenben mi élünk. Nehéz például a virágzó szigetkontinensre bejutni, pláne letelepedni ott; de aki egyszer már bent van, és bölcsen meghúzza magát (nem akar jogosítványt, bankhitelt, és nem igényel társadalombiztosítást), ahhoz a kutya sem szól hozzá: még az sem szükséges, hogy egyáltalán iratai legyenek. Rácsodálkoztak e liberális paradicsomi állapotokra szélsőséges múltú honfitársaink is: számos volt nyilas és ávós tölti napsugaras öregkorát a Dél Keresztje alatt – akinek túl sok vaj van a fején, az lehetőleg valami félreeső városkába húzódva. Sok tekintetben Latin-Amerikánál is problémamentesebb hely ez az élet újrakezdésére: nemcsak a kiadatási procedúrák nehézkesebbek, de a titkos politikai emberrabló-kommandóknak is csekélyebbek az esélyeik.
Mindezt most nem csupán az Ausztráliában bujdokoló gyilkos nácik, hanem az Ausztráliában bujdokoló gyilkos kommunisták miatt is vázoltam fel, a kenguruk földjén szerzett személyes tapasztalásokra is támaszkodva. A kétféle (szélsőjobbos és szélsőbalos) terror áldozatai között vannak ugyanis olyanok, akik mindkét véres világboldogítástól megkapták a magukét. Ha nem hiszik, én személyesen ismerek egyet: Bárdy Magdát, aki Sydney elegáns negyedében, az óceánparti Bondi Beach magyar vendéglőjében személyesen mutatta meg nekem karján a koncentrációs táborból származó tetoválást. A találkozónkhoz azonban nem a holokauszt botránya szolgáltatta az apropót, hanem az a vérlázító tény, hogy egy Ausztráliába menekült, ott fogtechnikusként praktizáló ÁVH-s, Vajda Tibor (akiben Magda asszony felismerte az Andrássy út 60. pribékjét, aki őt kegyetlenül megkínozta) a siker reményében pereskedhetett vádlójával szemben. Mégpedig azért, mert a Kuncze Gábor által vezetett Belügyminisztérium olyan igazolást adott ki az ausztrál bíróság számára, miszerint 1950 és 1952 között az ÁVH-n „nem volt megengedett a gyanúsítottak bántalmazása”, azaz Magda asszony túlfűtött képzelettel kitalálta az egészet. Noha tudom, hogy a holokauszttagadásnál nem létezik nagyobb szellemi vétek, engem azért ez az ÁVH-tagadás is elementárisan megrázott. S mindezt egy liberális vezetésű magyar minisztérium művelte egy holokauszt-túlélővel.
Annak idején kolumnás cikkben foglalkoztam e példátlan politikai skandalummal, hírt adva arról is, hogy Bárdy Magda mégiscsak megnyerte perét a volt ÁVH-ssal szemben, akit volt elvtársa itthonról hasztalan segített e felháborító történelmi hazugsággal (Egy bűnös jogos bűnhődése, Magyar Nemzet, 2002. augusztus 26.). Az ügy kapcsán megneveztetett bizonyos Császár Józsefné is, akinek a nevéhez az ominózus igazolás kiadása köthető. Császárné rendőrségi gépíróból (hűen szolgálva Gerőt, Münnichet, Biszkut is) küzdötte fel magát 1990-re a belügy főszemélyzetisévé, s e pozíciójában 1999. januári nyugdíjazásáig – azaz jócskán belelógva az Orbán-kormány idejébe is – gond nélkül megmaradhatott. A szóban forgó elvtársias menlevelet e minőségében 1995-ben adta ki. Az igazság, ha késve is, győzedelmeskedett: Császárné végre süllyesztőbe került, bár a Vajda Tiborok után senki nem indít „utolsó esély” típusú hajszát. Bárdy Magdának ugyan senki nem szolgált elégtétellel a magyar állam részéről, de legalább úgy látszott: egyértelműen erkölcsi győztesként került ki a históriai perből.
Egészen addig ezt hihettük, míg Szőnyi Szilárd a Heti Válaszban kiváló tényfeltáró cikkében fel nem fedte: Császárné bizony ma is aktív, teljes erőbedobással részt vesz az állampárti titkosszolgálati iratátadás előkészítésében. Mint Zsinka András belügyminisztériumi főcsoportfőnök (ha jól értem, Császárné utódja) írta hivatalosan: „Nyugdíjas szakértőnk tevékenysége azonban csak egyes részfeladatokra terjed ki.”
Mondanom sem kell: ez a közlés nem nyugtatott meg tökéletesen. Nem annyira az izgat, hogy kecskére bízzák a káposztát, azaz egy régi megbízható elvtársnő szelektál a fennmaradt dokumentumok között, hogy teljesítse ügynökügyben a gyurcsányi „teljes” nyilvánosság kritériumait – az az igazság, hogy az álszent kormánypártoktól e tekintetben eddig sem vártam semmit. Ami igazán izgat, az a történelmi igazságszolgáltatás igénye iránt mutatott tökéletes közömbösségük. Az, hogy a szemükben a cél már megint szentesíti az eszközt: a „régi idők szocijával”, az „egyedülálló emlékezőtehetségéről, összegzési képességéről és hihetetlen kapcsolatrendszeréről ismert volt személyzetissel” vagy akár az ördöggel is fenntartás nélkül szövetkeznek, ha a legcsekélyebb kirakatpolitikai előnyt remélhetik tőle.
Ez így persze megfoghatatlan, keveset jelent. Le kell hát fordítani emberi nyelvre. Vegyük sorvezetőül Bárdy Magda nyílt levelét, amelyet az új fejlemény hatására intézett Gyurcsány Ferenc miniszterelnökhöz. A tények: 1951-ben hurcolták el a családot Székesfehérvárról; villájukba Sebes Imre megyei párttitkár (a Népszavá-s Sebes György édesapja) költözött be családjával. (Vélhetőleg a villa volt a lefogás oka.) A férjet, Somogyi Istvánt nemcsak agyonverte az ÁVH, de a holttestéről sincs azóta sem hír. Sydneyben Bárdy Magda felismerte ÁVH-s vallatóját, Vajda Tibort. Leleplezték egy ausztrál tévéműsorban. Vajda perelt, ehhez Császárnétól elvtársi segítséget kapott. Kunczéék érvénytelenítették ugyan az igazolást, de Vajda az eredetit lobogtatta – Bárdy Magda kilencéves pereskedés után nyert. Azóta is próbálja a rá és a férjére vonatkozó iratokat megkapni a magyar államtól. Eddig többszöri sürgetésre egy árva papirost kapott a Történeti Levéltártól. Joggal tart attól, hogy ha Császárné szortírozza az iratokat, nem is fog többet. Szeretné még megtudni, mi történt az első férjével. Kideríteni, hol nyugszik; virágot rakni oda, ahol elhantolták. Utolsó reménye Gyurcsány. Gyurcsány, aki nem tudja Császárnét nélkülözni.
Jóllehet nehéz ez nekem, megpróbáltam beleképzelni magam a kormányfő helyzetébe. Rendben van, kipróbált elvtársakat nem bántunk; a kommunizmus üldözöttjei, a mártírok hozzátartozói lassan elkopnak. De nézze Bárdy Magdában a holokauszt-túlélőt! Azt, akiről Auschwitz apropóján beszélt: akinek – meg sem születettként – nem tudott segíteni. Most tud. Ez az utolsó utáni esélye.