Talán holnap

Érezte az ismerős, nyirkos tenyeret a csuklóján, az ingerült hang szinte megütötte.
– Eleget ittál.
Messze volt ő még az elégtől, feleségének azonban másfél évtized nem volt elég, hogy ebbe belenyugodjon. Régóta játszadozott már a gondolattal ahhoz, hogy ez a csuklófogásos rutinmozdulat többé ne történhessen meg velük, el kell tőle válnia.
De akkor még nem jött el az ideje. Elhúzta a kezét, nem nézett rá. Két perc múlva, amikor felesége már másokkal társalgott, feltűnés nélkül bement a szobájába, elővette a szekrény mögé rejtett üveget, és jól belekortyolt. Azután még egyszer. Nem mintha a felesége előtt nem ihatott volna bármennyit, amikor egyedül voltak, őt csak a társaság érdekelte. Már megint hülye voltál. És indokolatlanul részeg, dühöngött nemegyszer, amikor hazatértek valahonnan, vagy tőlük mentek el a többiek. Szerinted egy születésnap nem elég indok a részegségre, mondd? Igenis, indokoltan voltam részeg, szólt vissza neki még az elején, később egyre ritkábban. Nem vitatkozott vele, mert jól tudta, hogy ő bizony lassan tíz éve indokolatlanul részeg. Vagy nagyon is indokoltan. Bár ezt alig vette észre rajta valaki, nem dülöngélt, nem beszélt többet mint máskor, nem akadt össze a nyelve, bírta az italt. Eszébe sem jutott valami mással eltölteni az időt. Szeretett egyedül lenni, magányát egyedül az ital enyhítette valamelyest. A könyveket unta, újságot nem olvasott, el sem tudta képzelni, hogy tévét nézzen. A munkáját a munkahelyén hagyta, akármenynyit ivott este, reggel be tudott menni dolgozni. Meg sem fordult a fejében, hogy alkoholista. Úgy látszott, a feleségének sem, csak a társasági ivásokon szólt rá néha, ő mégis jobban szeretett titokban inni. Ez volt az ő szabadsága.
Mire visszament a szobába, ahol nem tudni, miért és kik gyűltek öszsze, már egész jól érezte magát. Rövid távolléte senkinek nem tűnt fel, úgy vette észre, a társaságban már mindenki eleget ivott. Felesége nevetett valamin, de valószínűleg csak úgy tett, mintha nevetne. Ez a nő jó ideje bármit csinált vagy mondott, semmiféle indulatot nem tudott kiváltani belőle. Érzelmet főleg nem. Az első pár évtől eltekintve, melyek már régen köddé váltak, szórakozottan és meggyőződés nélkül, de egyfolytában csalta a feleségét. Inkább persze csak képzeletben, de azért volt néhány kiadós valódi kalandja is. Amilyen hihetetlen és homályos volt, hogy valaha szerette ezt a nőt, olyan valószínűtlenek voltak közös gyermekeik is. A maga módján szerette őket, mi mást tehetett, de volt egy pár gyerek ismeretségi körükben, akiknek jobban örült volna. Az ember nem válogathatja meg a gyerekeit, gondolta.
Az egyik feltűnt néha valami undorító fickóval, a másikat meg már hetek óta nem látták. Azt mondta, elmegy innen, önálló életet akar.
Irigyelte a fiát, nekem mikor lesz már önálló életem, gondolta többször.
A kérdés régen eldöntött volt, csak a megfelelő időpontra várt. Jó előre, sokszor hónapokkal előre megtervezte az időpontot, de az utolsó pillanatban mindig közbejött valami. Majd ha megvesszük a kandallót, gondolta. Annak annyira örült a felesége. De amikor először ültek előtte, és látta a tűz játékát felesége megfiatalodott arcán, nem volt szíve megtenni. Hülyén jött volna ki: „elválok”. Vagy: „elválok tőled”. A „váljunk el” szóba sem jöhetett, az úgy hangzott volna, mint valami kérelem. Nem. A tényt kell tudomására hozni.
A megfogalmazáson gyötörte magát akkor is, amikor egyik barátnője azt mondta neki: „A férfiakat lehet, hogy elviszi a prosztatájuk vagy a szívük, de a halálukat mégis a gyávaság okozza.” Ez a hallgatag férfi, aki ritkán nyilvánított véleményt efféle ügyekben, most megszólalt: „Lehet, hogy a nők tovább élnek pár évvel, de nem sok örömük van benne.”
Egyszer aztán, amikor a felesége valamelyik Rigobertót vagy Rodrigót bámulta elményülten, kinyögte. „Fiam, én elválok tőled.” Olyasmi történt, amire nem számított. Felesége kikapcsolta a televíziót. Nem szólt semmit, nézett maga elé. Nem gördített akadályt, ahogy mondani szokták.
Feleségével együtt aztán elvált a gyerekeitől is, nem volt nehéz, mert néha azért látta őket. Az egyik megnősült, a másik férjhez ment. Nagyon átlagos gyerekek voltak. Semmiben nem tartottak rá igényt.
Pár évvel a válás és nem sokkal azután, hogy újból megnősült, leszokott az italról. Egyik napról a másikra. Addigra már tudta, hogy alkoholista, és hogy neki egy pohárral sem szabad innia, tudta, hogy választhat: iszik vagy nem iszik. Köztes megoldás nincs. A nem ivást választotta, homályosan azt remélve, így talán a második házassága jobb lesz, mint az első. S mivel még jókor, a szerelem első idejében tette le a poharat, nem is hiányzott annyira. Később meg már eszébe sem jutott, hogy ihatna. Különben is, második feleségével nagyobb szerencséje volt, mint az elsővel. Mivel nem voltak közös gyerekeik, nem érezte, hogy „muszáj” szeretnie őket. Legfeljebb elválok, gondolta könnyedén, és tudta, hogy ez igaz. Hálás volt ezért, szerette érte gyerekeivel együtt.
Második felesége elfogadta, hogy ő nem iszik, persze nem traktálta azzal, hogy voltaképp alkoholista, lehet, hogy akkor nem is megy hozzá, csak akkor volt gond, amikor nagy ritkán társaságba mentek, és ott többé-kevésbé mindenki ivott. Kibírta ezt is, nem kívánta az italt. Próbálta megmagyarázni neki, hogy nem az ital hiányzik neki, hanem valami az emberekből. Felesége cinkos volt emberkerülésében, beletörődött egykedvűségébe, sőt azt is bevallotta, hogy tulajdonképpen ezért szeretett bele. Olyan sármosnak találta. De most, ahogy otthagyja a körülötte állókat, és mosolyogva felé indul, látszik rajta, nagyon szeretné, ha egy kicsit vidámabb lenne.
– Igyál valamit. Csak most az egyszer – kérleli.
– Eleget ittam – de mivel ez túlságosan elutasítóan hangzik, hozzáteszi:
– Talán holnap.