Tünde robogó

Tervezzük őket. Ábrázolnak bennünket. Valahogy így magyarítható David Redhead szellemes meghatározása az ember és az általa létrehozott tárgyak viszonyáról. Innen nézve a magyar formatervezés történetét, sokáig hajlottunk rá, hogy azt higgyük, tulajdonképpen történelem és tulajdonságok nélküli országban élünk, hiszen a tárgyak, amelyek körülvettek bennünket, kilencven százalékban az esztétikai minimumot sem érték el. Valójában nem tervezték, hanem legfeljebb áttervezték őket, a nyugati design legújabb modelljeit „magyarították” évtizedeken át a jobb sorsra érdemes magyar formatervezők, s hogy ne lehessen őket plágiummal vádolni, meg kellett változtatniuk a formákat, anyagokat, ami pedig éppen a design lényegét, a forma és a funkció, a használati és az esztétikai érték tökéletes összhangját szüntette meg.
Az idősebbek többsége emlékezhet arra az olasz filmre, amely A munkásosztály a paradicsomba megy címet viselte, s amelyben szinte emblematikusan, a jóléti társadalom jelképeként jelent meg a Vespa robogó. Ezzel a magyar tervezők legfeljebb a Csepel–125-ös motorkerékpárt, később a Tünde robogót állíthatták szembe. A magyar formatervezés az átlagpolgár számára valamikor a hetvenes években kezdődött a Fabulonnal s annak meglehetősen bugyuta, ám nagy-nagy következetességgel végigvitt reklámjával, amely szerint a „Fabulon a bőre őre”.
A szakma természetesen mindig is tudta, hogy a magyar formatervezés korábban minden időben jelentős alkotókat adott a világnak, sőt olyan alkotásokat is, amelyek az egyetemes designtörténet meghatározó részei. Magyar ember, Galamb József volt például a Ford nevezetes T-modelljének tervezője, a Ganz-gyár különböző típusú mozdonyai, sínautói évtizedeken keresztül futottak több kontinens vaspályáin, a Vaszilij-szék, Breuer Marcell alkotása pedig egyenesen a XX. századi design egyik jelképe lett.
Más országokban tizedannyi produkciót is bizonyára tízszer több kiadvány népszerűsítene, mint nálunk, ahol az utóbbi évtizedekben jószerével csak két kiemelkedő kötet (Ernyey Gyula egy angol és egy magyar nyelvű munkája) foglalkozott a design történetével. Éppen ezért hiánypótló az Octogon-könyvek ötödik kötete, amely a magyar design százötven éves történetét fogja át a dualizmus korától napjainkig. A könyv szerkezete jól áttekinthető, négy nagyobb fejezetét történelmi szakaszhatárok – az első és a második világháború, a rendszerváltozás – alakítják ki, s az egyes korszakok rövid áttekintése után elemzések és kiváló minőségű képek mutatják be a kiemelkedő terveket, alkotásokat. Az már az olvasó dolga, hogy levonja a következtetést, miért is becsülte mindig értékén alul a hatalom és persze a nagyközönség mondjuk a magyaros szecesszió vagy éppen a Bauhaus mestereinek munkáit, s hogy a magyar design legnagyszerűbb eredményei – beleértve a több mint kétszázmillió példányban eladott Rubik-kockát is – miért nem itthon, hanem külföldön értek el igazi sikert. A Magyar design című kötetnek azonban, lévén a magyar és az angol szöveget párhuzamosan közlő kiadvány, s lévén maga is kiválóan formatervezett munka, erre is, arra is esélye van.
(Magyar design. A magyar design 150 éve a dualizmus korától napjainkig. Szerk.: Vadas József és Bojár Iván András. Vertigo Kiadó, Budapest, 2004. Ára: 8800 forint)