Winston Churchill szerint az emberek olykor belebotlanak az igazságba, de aztán fölegyenesednek és továbbmennek. Akadnak azonban néhanapján olyanok is, akiket az igazság rabul ejt, vagyis akik tudnak tanulni hibáikból, kudarcaikból. Frei Tamás az utóbbi, örvendetes kivételek közé tartozik. A nagy buktából a sok sebből vérző bérgyilkolós után úgy jött ki, hogy ma már valódi kérdéseket tesz föl, s valódi válaszokat keres. Csángóföldi anyaga olyanok körében szerzett számára népszerűséget, akik nem feltétlenül a TV2-t tekintik kedvenc csatornájuknak. Legutóbbi riportútján sem átallott olyan problémákat felvetni, amelyek Magyarországon, de különösen liberális körökben tabu témáknak számítanak. Miért fogadjuk szívesen a kínaiakat, miért félünk az erdélyi magyaroktól? Miért könnyebb egy távoli ország állampolgárának Magyarországon letelepednie, mint a határainkon túl élő magyaroknak? Miért küldenek a magyarok négyszer annyi segélyt a kambodzsaiaknak vagy a közép-afrikaiaknak, mint Kárpátaljára vagy Erdélybe? A Frei által felvetett kérdések általánosak, filozófiai, szociológiai, erkölcsi, kül- és belpolitikai vonatkozásokkal terhesek. Így aztán nem csoda, hogy a balliberális sajtó beleköt Freibe, pedig éppen az általuk kiszolgált politikai oldal használja az etnikai kérdéseket más politikai csoportok revolverezésére. Frei bátorsága, szókimondása, alapossága imponáló, az út a tehetséges, nagy felelősséget vállalni képes, folytonosan megújuló emberé.
(Frei-dosszié, TV2, január 17., 20.10)
Berobban a kánikula, életbe lépett a másodfokú hőségriadó
