Az emlékezéspolitika esztétikája

„A modern tömegtársadalom mélyén ott rejlik Auschwitz lehetősége, mert ennek a társadalomnak az emberét nem kötik vallási értékek és erkölcsi mértékek.” Kertész Imre

Aranylottak a fák. Az őszi erdő ezer színben pompázott. Buchenwald irányába mentünk, s a természetnek ez a szépsége valahogyan egyszerre volt vigasztaló és megszégyenítő. Magával ragadott a színek kavalkádja, észre sem vettem, hegynek fölfelé suhanunk az autóval. Aztán kezdtünk zötykölődni. „Ezeket a régi betonelemeket még a foglyok rakták le – magyarázta kísérőnk –, a többit már kicserélték.” Elhaladtunk a harangtorony mellett, amit az NDK-s időkben emeltek, majd felértünk az Ettelsberg tetejére. Gondozott park és sárgára festett házak sorakoztak egymás mellett.
Megérkeztünk Buchenwaldba. „Ezeket a lakásokat kiadjuk. Alacsony áron, úgyhogy van irántuk érdeklődés” – mutatott kísérőnk a körülöttünk lévő épületekre. Aztán az egyikbe beléptünk, és előttünk állt a koncentrációs tábor szobányi makettje. Miközben néztem, nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, vajon kik azok, akiknek „megéri” az alacsony bérletű házakban lakni Buchenwaldban.
Az egykori Häftlingek által készített tenyérnyi építmények áttekinthető képet nyújtottak arról, hogy az 1937-ben megszervezett buchenwaldi büntetőtábor foglyai a kőkitermelésen kívül milyen hadiüzemekben dolgoztak. Kísérőnk megmutatta, hol tartották fogva a volt francia miniszterelnököt, Léon Blumot. A makett jól láthatóan megjelölte azokat a barakkcsoportokat, ahol a foglyok a többiektől elválasztva különleges elbánásban részesültek. A barakkok egy része fából, másik részük téglából épült. Feltüntették a vasútállomást is, ahonnan a foglyokat a lágerbe hajtották.
Kísérőnk elmondta, hogy az SS-ek házaiba 1945-ben beköltöztek az oroszok, és 1950-ig speciális táborként működtették tovább a lágert. A barakkokba akkor a környéken összefogdosottak kerültek, korra, nemre és foglalkozásra való tekintet nélkül. Amikor a lágert felszámolták, a barakkokat földig rombolták, csak a tábor bejárata, a krematórium, a fertőtlenítő és egy-két gazdasági épület maradt meg. Az egykori raktárépületben múzeumot rendeztek be.
A tábor kapuja kovácsoltvasból készült, felirata: „Jedem das Seine” (Kinek mi jár). A beton tartóoszlopok között néhol még megvan a szögesdrót kerítés is. A barakkok helyét megjelölték, oldaluknál tömzsi kőoszlopok állnak, rajtuk a blokkok száma olvasható.
Kísérőnk, akinek kommunista nagybátyja egykor a lágerben raboskodott, megmutatja a krematóriumot. Áthaladunk a bonctermen, a kemencék előtt, majd lemegyünk a pincébe. Onnan a hátsó kapun jövünk ki, a krematórium udvar felőli falán egy emléktáblán olvasható, hogy 1944 augusztusában itt ölték meg Ernst Thälmannt, a német kommunista párt vezetőjét.
Lesétáltunk a fertőtlenítőig. Acélajtók látszanak. Zárva vannak. A szikár, nehezen értelmezhető felirat szerint a foglyokat itt fertőtlenítették, tetvetlenítették Zyklon–B gázzal. Az acélfülkék a szabadban álltak, fatető alatt, hogy a mérgező gáz elillanhasson. A kiállítást az egykori raktárépületben rendezték be. Az 1600 négyzetméteren elterülő installáció szürke raktárpolcrendszerre emlékeztet. Hatalmas mennyiségben sorakoznak a tárgyak, a fényképek, az iratok. Tányérok, telefonok, papírfecnik, fésűk, szövegek, gombok minden mennyiségben. A látogatót elárasztják a tárgyak és az információk. Eligazodását nem könnyíti meg semmi. Sorsok, személyes tragédiák nem kapnak kellő hangsúlyt. A tárgy- és információtéboly maga alá gyűri az embert. Története nem domborodik ki, tragédiája jelentéktelenné válik ebben a posztkulturális, deszakralizált, elidegenített világban. A kiállítás mintha valami különös fásultsággal azt az iparszerűséget ismételné meg, amellyel emberek tömegeit ölték meg itt. Elképzelem, hogyan lépked át ezeken a termeken egy középiskolai diákokból álló csoport, egy-egy gyermekeivel idelátogató család, néhány diák. Vajon lehet-e, szabad-e mindent, ami ebből a kiállításból hiányzik, arra a tanárra, arra a szülőre bízni, aki kíséri őket? Rideg, monoton, zsúfolt tereken haladunk át. Kísérőm szerint a kiállítás a történelemtudósoknak készült. Ezen meglepődöm, hiszen ők tudják a legtöbbet erről az időszakról. Sosem gondoltam volna, hogy egy egykori láger borzalmait megidéző kiállítás eleve lemondhat arról, hogy széles körben hasson, és helyette beéri, beérheti azzal, hogy egy tudós elit tájékozódását szolgálja.
A látogatók, ahogy mi is, bele-beleolvasnak egy-egy dokumentumba, meg-megállnak egy-egy kiállított tárgy előtt, de a rájuk zúdított információmennyiség olyan elbizonytalanító, feltérképezése olyan kilátástalannak tűnik, hogy előbb-utóbb, ahogy mi is, feladják. Kísérőnk, mintha ehhez a reakcióhoz már réges-rég hozzászokott volna, gyorsan végigvezet minket az emeleti termeken.
1937 júliusa és 1945 áprilisa között közel kétszázötvenezer fogoly töltött hosszabb-rövidebb időt a buchenwaldi táborban. Az elpusztultak száma több mint 56 ezerre tehető.
A több mint félszázezer áldozat egyetlen ember számára is megragadható emlékezete azonban elsikkad. A tényeket, legyenek azok adatok, dokumentumok vagy fényképek, mind belezsúfolták a kiállítótérbe, csak a szomorú cselekmény alanyát nem találni sehol. Az elembertelenített dokumentum- és adatdömping lehetetlenné teszi, hogy a látogató viszonyt hozzon létre a látottakkal. Francis Fukuyama hangzatos, de sokak számára értelmezhetetlen kijelentése itt, Buchenwaldban nyer értelmet. A történelem, ha nem is mindenütt, de Németországban mindenképpen véget érni látszik. Hiszen itt nincsenek emberek, akik elvesztek vagy akiknek hozzátartozóik vesztek el, itt nem történészi feladat az erkölcsi állásfoglalás. A tárlat tanúsága szerint nincs ok gyászra, sem emlékezetre. Ami van, az egy idegen civilizáció számára készült megatonnás adathalmaz. A történész pedig nem ember, legföljebb technokrata, vagy az sem, csupán bináris kódolóbajnok. Meghalt „O”, túlélte „1”, gyilkolt „O”, árva maradt „1” és így tovább. Az emberi kultúrának a látottak tanúsága szerint Németországban már nem lenne része a gyász? A túlélés kegyelme itt már senkit nem kötelez semmire? A családi és nemzeti emlékezet annyira elidegenedett volna egymástól, hogy nem adnak át egymásnak többé erőt, melegséget, energiát? Ebben a felfogásban steril és terméketlen a múlthoz való viszony. Ez nem gyászmunka. Ez gyászrobot.
Kifelé jövet azon tűnődöm, hogy a múló idővel és a felejtés lassú eróziójával vajon föl lehet-e venni a harcot úgy, hogy nem gondoljuk át akár évenként is: kiknek mit, milyen értelmezésben és miért adunk közre egy kiállításon? Vajon megtehetjük-e, hogy miközben generációk nőnek föl egymás után, s a legifjabbaknak már a nagyszüleik is a második világháború után születtek, csupán a száraz tényekre és a tárgyak tömegére bízzuk: beszéljenek önmagukért? És mi történik akkor, ha gyermekeinket olyan hatások érik, amelyek nem száraz tényekkel, hanem forró közlésekkel és a modern korban kifejlesztett agresszív kommunikációval veszik őket ostrom alá? Vagy róluk már eleve le kellene mondanunk? Vajon felelősséggel elháríthatjuk magunktól a kötelességet, hogy eljuttassuk hozzájuk a szív érzéseit, az ész következtetéseit és az etika parancsát?
Ebből a lágermúzeumból hiányoznak a kiemelések, a magyarázatok és értelmezések, hiányoznak a kontextusok. Vagyis az ember. Mindez egy olyan látogató számára, aki nincsen a megfelelő előzetes információmennyiség birtokában, lehetetlenné teszi az érzelmi azonosulást. Belőle nem fog kiváltani megrendülést, mert többgenerációs távolságra van tőle az a múlt, amelynek elemzését „rábízták”, de az értelmezésében nem segítettek neki. A ma fiataljára naponta ezernyi információ zúdul. A modern klipek képpergőtüzén nevelkedő, harsány és direkt üzeneteken, valamint reality show-kon edződött generációk vajon mit fognak fel a diktatúrák sokszor sunyi és ügyesen manipulált mechanizmusaiból, ha szívüket, zsigereiket nem akarjuk megérinteni a terror, a megaláztatás, a kettétört, illetve elpusztított életek tragédiáival?
Lehet-e a hiányérzetet fokozni? Bizony igen. A buchenwaldi múzeum tervezőinek fantáziáját az a szörnyű tény sem mozgatta meg, hogy a lágerrabok kiengedése után az oroszok 1945-ben „speciális” tábort létesítettek ugyanitt. A múzeum vezetése úgy döntött, hogy a szovjet táborral, annak rabjaival foglalkozó tárlat a barakkokon túlra, a fő táborból nem látható részre, egy újonnan felhúzott, jellegtelen épületbe kerüljön. A 300 négyzetméteres kiállítótér 1997-ben készült el. Bár a rabok ugyanazokban a barakkokban szenvedtek, az őrök ugyanabból a huszonhárom őrtoronyból felügyelték őket, az áldozatok emlékét mégis egymástól mereven elkülönítve őrzik. Ezek a termek az előbb leírt kiállításhoz hasonlóan ugyancsak az elidegenítés eszközét alkalmazva távolságtartó, monoton információzuhatagot zúdítanak az érdeklődőkre. A 2. számú speciális táborba 28 500 foglyot zsúfoltak össze, közülük mai adataink szerint 7113 pusztult el. A foglyok nagy részét 1945-ben szedték össze, zömük 40 és 60 év közötti férfi volt. Náci párttagok, helyi vezetők, befolyásos polgárok önkényesen összegyűjtött tagjai alkották az első csoportokat. Hangsúlyozzuk: Gestapo-, illetve SS-tagok csak elvétve akadtak közöttük, mert azokat a Szovjetunióba szállították.
Az egykori sachsenhauseni 1. számú, a buchenwaldi 2. számú speciális táborban, illetve a további kisebb lágerekben összesen mintegy 123 ezer foglyot őriztek 1945 és 1950 között. Közülük a szovjet adatok szerint 43 ezren pusztultak el. Döbbenetesen magas arány. A németországi szovjet lágerekbe önkényesen és esetlegesen begyűjtöttek nagy száma kettős célt szolgált. Egyrészt a legyőzött ország nácitlanítását, másrészt a lakosság megfélemlítését, terrorizálását célozta meg.
Minderről évtizedekig nem eshetett szó. A buchenwaldi koncentrációs tábor tragédiáját és az ott elpusztítottak emlékét úgy őrizték az NDK-ban, mintha az amerikai felszabadítók megérkezésével lezárult volna a tábor és a pusztítás története. A tényt, hogy a felszabadítóváltás után, az oroszok fennhatósága alatt is tovább folytatódott, elhallgatták.
Annyi más elfojtott, eltagadott tragédiával együtt ez a történet is a kommunista rendszer összeomlásakor került napvilágra. Az újraegyesülő Németország keleti felén különösen sok kibeszéletlen tragédiát, megszenvedett, de a kollektív emlékezetből kitagadott emléket ápoltak. Ezek megismertetésétől szerencsésebb sorsú nyugati testvéreik együttérzését remélték. Abban bíztak, hogy elmondatlan történeteik, visszhangtalan szenvedéseik felmutatása közösen átélt múlttá lényegülhet át, áldozati szerepük elismertetésével pedig egyfajta morális hozományt helyezhetnek el az újraegyesült közös haza tisztaszobájában. Mindez elviselhetőbbé tette volna az egykori NDK gazdasági és intézményi összeomlásának romjai alá temetett keletnémetek szövetségi polgárrá válását. Elviselhetőbbé, mert esélyt adhatott volna egyfajta új német identitás kialakulására. Ehelyett az történt, hogy a huszadik század végének egyik legfontosabb eseményét, a németkérdésnek az újraegyesítéssel történő békés rendezését, amely egyben a harmadik, úgynevezett hideg világháború békés befejeződését is eredményezte, Németország mindkét felén egyfajta gazdasági aktusként élték meg. A nyugatiak kényszerbefektetésként, amely – ma már látjuk – lassabban térül meg, mint remélték, a keletiek pedig olyan gyarapodási folyamatként, amely sajnos lassúbb és kevésbé általános, mint várták és remélték. Az eredmény: csalódottság mind a két térfélen. És számolgatás. Mi volt a miénk, mi maradt belőle, mit vesztettünk, mit kaptunk. Németország ma olyan országnak látszik, ahol a nemzeti identitás helyét a jóléti identitás vette át, ahol minden számszerűsíthető, minden leírható a haszon–veszteség ellentétpárjával.
Ebben fontos szerepe volt annak, hogy a Német Szövetségi Köztársaság a hetvenes–nyolcvanas években úgy döntött, hogy nem hagyja a múltat, a nemzetiszocialista múltat történelemmé válni. Első számú, mondhatnánk úgy is, kötelező témává tette a „Vergangenheitsbewaltigungot”, a múlt legyűrését. Mintha a múltat le lehetne, illetve le kellene gyűrni. A múlton úrrá lenni lehetetlen és szükségtelen is. A múlt megtörtént: évtizedről évtizedre, nemzedékről nemzedékre távolodunk tőle, miközben zsigereinkben hurcoljuk tovább. A feledés jótékony palástját próbáljuk borítani különösen fájdalmas, tragikus, szégyellni való részeire, de időről időre mégis újra és újra emlékeznünk kell mindenre.
Németország értelmiségi elitjének jelentős része azonban évtizedek óta szinte rituálisan naponta újraidézi a nemzetiszocialista szégyen-múltat. És a kizárólagossá tett nemzetiszocialista múlt mérgével mérgezi magát és Európát. Miközben Auschwitzot és Hitlert abszolutizálja, relativizálja az azt megelőző, az azzal egyidejű és az azóta elkövetett megannyi gonoszságot, bűnt, tragédiát. Hiszen ebben a kényszerösszevetésben minden, ami kisebb bűntény, mint Auschwitz, a „század botránya” (Pilinszky János szavai), jelentéktelenné válik. Hitleren kívül minden tömeggyilkos számára akad mentő körülmény. Minden történetet Auschwitz gázkamráival mérkőztetnek meg.
A megmondóemberek szellemi terrorral, dogmatikus megszállottsággal és németes alapossággal kényszerítik rá saját szellemi életükre ezt az állandó összevetést a gázkamrákkal, és amit mi is érzünk: gazdasági és demográfiai súlyuknál fogva Európára, a sokat szenvedett Európára is. Azokra a szerencsétlen kis országokra is, amelyek legalább annyit, ha ugyan nem többet szenvedtek a kommunistáktól, mint a náciktól. „Egy ország, amely a cenzúra Maginot-vonalát építi fel, amely mögül a propagandasortüzet zúdítja, lélektani agressziót követ el” – írta hat évtizeddel ezelőtt a magyar Arthur Koestler. Nincs ez másként az öncenzúra esetében sem.
A szovjetek Buchenwaldban és Sachsenhausenben ugyanazokban a barakkokban tartották fogva találomra összeszedett német túszaikat, ahol napokkal előbb az SS őrizte a különböző nemzetiségű rabokat. De az ártatlanul elpusztított áldozatok emlékét egymástól hermetikusan elkülönítve ápolják. Szinte hallom az érveket arról, hogy Hitlert a németek juttatták hatalomra és tűrték el, sőt támogatták, meg arról, hogy mennyi náci párttag volt. Ugyanazok, akik rendre így érvelnek, mindig találnak mentséget azok számára, akik a kommunista diktatúrát működtették, támogatták, igazolták. Kertész Imre ki merte mondani és le merte írni saját holokausztregényéről, a Sorstalanságról, hogy az átélni kényszerült szocialista diktatúra segített neki teljes mélységében ábrázolni és megragadni a nácizmus lényegét. „Nem véletlen, hogy éppen a Kádár-rendszerben írtam azt a regényt, amely hasonló folyamatról szól. […] A holokausztról beszélek, de tulajdonképpen minden diktatúráról beszélek.”
Megértjük, mert meg kell értenünk, hogy az újraegyesítés miatt oly sok német jobban ismeri Horn Gyula nevét, mint a két diktatúra hason