Eldobható forgatókönyvek

E n c i k l o p é d i a é n e z e r

Szeretek térmértékesdit játszani a térképen. Szeretem megtapasztalni, hogy némely lélektanilag nagyra értékelt távolságnál miként messzeringóbbak egyes lélektanilag, mondhatnók, külterjesebb viszonylatok. Egyenesen hátborzongató például tudatosítani, hogy a Kamcsatka félsziget csúcsától a Bering-szorosig terjedő távolság akkora, mint a Párizs és Bukarest közötti táv, Indonézia kelet–nyugati kiterjedése pedig a Párizs–Moszkva távolságot is meghaladja. Ilyenkor az ember törpül, és valamiképp kevésbé fehér.
Az időmérték is vonz. Összemérni különböző korszakokat, időtávokat. Emberöltő, állatöv. Állatöltő – öt év? Ötéves terv, óvodáskor. Foglalkoztat az az öt év, amely a valamikor oly tiszta harmadik évezred háromszorosan hip-hip nullájára, jelesül az anno 2000-re rátelepült, mint a guanó, vastagon: 2005. Vágott centi: mi telnék ki ebből az öt esztendőből amúgy? 1940-től 1945-ig nyúlva szinte egy egész világháború, tartozékokkal együtt. 1914-től 1919-ig terjedve pedig egy másik világháború, ugyancsak tartozékokkal együtt. Az első. Lám, öt év alatt milyen sokat is lehet csinálni. Világokat lehet lerombolni. Városokat lebombázni. Milliókat kínhalálba küldeni, százmilliókat lelkileg megroppantani, megrogyasztani és összetörni. Van nem elvesztegetett idő is tehát. És van elvesztegetett idő. Az enyém. Merthogy az enciklopédia még most se kész. Ennyi idő alatt sem készült el az a bizonyos, sokak által várva várt, általam pedig változatlanul remélt enciklopédia. Valamikor Enciklopédia – 2000 volt a becsületes neve. Kétezerre nem készült el. Most itt a 2005, és változatlanul üldözzük egymást. Avagy kerülgetjük, mint a forró kását. Hol én nem vagyok otthon, hol ő nincs otthon. Nyári szünet. Téli szünet. Lakás kiadó. Enciklopédia kiadó. Megjelenik-e valaha is? Elkészül-e valahára végre? Megírom-e? Avagy úgy van megírva egy őnálánál is nagyobb könyvben, hogy soha ne legyen megírva? Mózes eljutott az ígéret földjére, a konkvisztádorok viszont soha nem jutottak el az ígéret városába: El Doradóba. Ígéret földje vagy El Dorado az én enciklopédiám?
Hasonló kérdésekkel ki-ki szinte naponta szembesül. Nem tudjuk, mi van megírva, s mi az, amit saját magunknak kell megírnunk. Egy Halász Judit-interjú emléke kívánkozik ide. Amikor még ment az Alföldi-show, s engem épp hívtak, egyszer Halász Judit volt a riportalany. Szívbe markoló módon szólt betegségről, küzdelemről, esélyről, életről. Mindannyian a hatása alá kerültünk. Egy színésznő, aki sohase lázadt se rendező, se forgatókönyv ellen, egy színésznő, aki mérhetetlen szakmai alázattal mindig az épp aktuális forgatókönyv szerint élt és kívánt a legjobb lenni, egy nagy hatalmú rendezőtől kap forgatókönyvet, amelyben az áll: meg kell halnod. És ő, az eladdig szó szerint élő ember visszadobja a forgatókönyvet. Fellázad ellene. Nem hajlandó eljátszani. És győz. Győz a rettegett betegség elleni harcban. Ilyen történetre vágyunk mindannyian. Kiki, az Első Emelet frontembere is ezt a történetet adta elő. Sok ezoterikus könyv sugallja, hogy elég eldobni a rossz forgatókönyvet, és tüstént szűnik az átok, szétfoszlik a rossz. Csak rajtunk múlik. Igen ám, de akkor mit kezdjünk Knézy Jenő történetével? Ő tán ilyen lovat akart? Efféle forgatókönyvet? Már hogyne szeretett volna tudósítani Athénból. Knézy Jenő Athénból: Jó estét, jó szurkolást.
Ígéret földje vagy El Dorado? Halász Judit vagy Knézy Jenő? Menekülés vagy maradás? Siker vagy bukás? Kegyelem vagy ítélet? És ami a legborzalmasabb, hogy amikor az illető dolog, az illető valami, ami elvileg mindkettő is lehet, apró hurrikánmagzatként megjelenik a vizek fölött, senki se tudhatja még, hogy melyik. Amikor először szembesülünk a bajjal, nem tudjuk róla, hogy sors-e, vagy probléma-e. Mert ha probléma, nos, akkor megoldható. Akkor minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy megoldjuk. Akkor küzdenünk kell az utolsó leheletig. Ha viszont sors, akkor nincs megoldás. Akkor nem menekülhetünk előle. Bele kell törődnünk. El kell fogadnunk.
A harcnak is és a beletörődésnek is saját, külön bejáratú méltósága van. Aki utolsó leheletig harcol a gyógyulásáért, az éppúgy méltóságos úr avagy hölgy, és ezért tisztelendő úr/hölgy, mint aki parancsoló derűvel nyugszik bele a megváltoztathatatlanba, s meddő küzdelem helyett a vállalt sors minőségével győz a vak predesztináció fölött, mint tette Antall József.
Sorskérdés, problémakérdés. A sors vagy probléma kérdése talán a legnagyobb talány, amely nyílt lángként bevilágítja egész folyó életünket. Mivel a két lehetséges válasz egyben kétféle stratégia is: ember, vigyázz nagyon! Ha egy bajt sorsnak vélelmezünk, pedig megoldható probléma csak, akkor a beletörődés tönkretesz és visszahúz, ha viszont egy bajt problémának vélelmezünk, pedig sorsszerűség, akkor a küzdelem anakronisztikussá válhat. Előbbire példa, mikor valaki egy rossz diagnózis nyomán tüstént összeomlik, bulvárhír: téves AIDS-teszt nyomán egy ember nyolc évig csak élőhalottként vegetált, utóbbira pedig példa Michael Jackson, aki képtelen volt a saját arcát a saját sorsának elfogadni.
Mi a problémánk, és mi a sorsunk? Nemcsak a személyt, az egész emberiséget is alapjaiban érinti ez a kérdés. Ami tegnap sorskérdésnek tűnt, az ma csak probléma. Aki száz éve sorsszerűen volt terméketlenségre kárhoztatva, az ma esetleg a lombikbébiprogram segítségével szülhet. Aki fél évszázada még meghalásra volt ítélve, azt ma Ross doki kiüti a Vészhelyzetben. Kispályás feltámadottaktól hemzseg a kollektív tudatalatti. A sors mintha behódolna, megjuhászkodnék, meghunyászkodnék az őt problémává szelídítő tudás előtt, ugyanez a tudás viszont máshol váratlan etikai és ökológiai korlátokba ütközik. Mégse tehetünk meg mindent. A jeti visszatér. Hiába egyre több a probléma, sorsunk ettől automatikusan még nem kevesbedik.