Óvatosságra int műkincsügyben Mravik László művészettörténész, főmuzeológus, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos munkatársa is, aki éveken át kutatta az elrabolt javak történetét, s összeállította a Sacco di Budapest 1938–49 című angol nyelvű kötetet, amely a magyar igények tételes felsorolását tartalmazta. A szakember úgy véli, hogy mind a tárlat, mind a műkincsekkel kapcsolatban időről időre elhangzó orosz ígéretek egy hatásos halogató taktika részét képezik. Ahogy a nyolcvanas évek vége óta a nyilvánosság előtt egyáltalán szó esik arról, hogy sok milliárd értékű Magyarországról elrabolt műkincs (mintegy százezer műtárgy) található Oroszországban, ezek viszszaadásának – a restitúciónak – az ügyét az orosz fél újra és újra elodázza különböző nehézségeket támasztva. Sokáig a kölcsönösségre hivatkozva tértek ki a válaszadás elől, azt állítva, a magyar hadsereg is jelentős értékeket vitt ki a Szovjetunióból. A magyar szakemberek szerint azonban legfeljebb egyéni akciókról volt szó, többnyire kis értékű ikonokról, nem a Vörös Hadseregéhez hasonló, hivatalosan szervezett rablásról. Ráadásul az orosz fél az ismételt magyar kérésre sem prezentálta az általa veszteségként kezelt műkincsek listáját.
Később, amikor a magyar fél még egy ilyen kutatást is hajlandó volt elvégezni az oroszok helyett, annak bizonyítását kérték, hogy a károsultak zsidók voltak, majd azt, hogy az egyházak, jótékonysági szervezetek kincseiről volt szó. Mindezek bizonyítása után azoknak a szerelvényeknek a számát kérték a magyar tárgyaló féltől, amelyeken elszállították a műkincseket – noha a közigazgatás és annak iratanyaga is a megszállók kezében volt, hogy azután számunkra kutathatatlan szovjet levéltárakba kerüljön. Amikor minden kérésnek eleget tettünk, zárja le a történetet a magyar művészettörténész, akkor már csak az következhet, hogy azért nem adjuk vissza a műkincseket, mert valakinek zöld a szeme, s ha sikerül azt is átszínezni, akkor azért nem, mert ma süt vagy éppen nem süt a nap.
Akár ördögi terv szisztematikus végrehajtásának is nevezhetnénk mindazt, ami a Szovjetunióba hurcolt magyar műkincsekkel történt, illetve nem történt az elmúlt évtizedekben. Annál is inkább, mivel egyetlen más népet, országot sem büntetett úgy a szoldateszka, illetve annak mindenkori utódja, mint éppen Magyarországot, ahol évtizedeken át még magáról a rablás tényéről sem eshetett szó nyilvánosan. Az egykori Német Demokratikus Köztársaságnak például több múzeuma folyamatosan kapott vissza igen értékes műkincseket, összesen mintegy kétmillió műtárgyat; a drezdai Zwingert meg sem nyithatták volna az elhurcolt kincsek visszaadása nélkül. Amikor a világhírű képtárat újranyitották, Hruscsov állítólag úgy fogalmazott, hogy az olyan országokkal, mint az NDK, rendezhető a műkincsek ügye, de nehezen fog menni azokkal, amelyek 1956-ban „rosszul szerepeltek”.
A magyar forradalmat eltipró bolsevik diktatúra egyenes ági leszármazottai lennének tehát mindazok, akik az 1907-es hágai egyezmény rendelkezései ellenére – amely kimondja, hogy a kulturális javak, különösen azok, amelyek magántulajdonban vannak, nem képezhetik hadizsákmány tárgyát, eltulajdonításuk tehát büntetendő – ma is jogos orosz tulajdonnak tekintik a műkincseket. Akik ezt teszik, újabb jogi és morális normát is megsértenek, hiszen az elhurcolt javak többsége, legalább hetven-nyolcvan százaléka egykor olyan gyűjteményekben volt, amelyeket a nácik által üldözött zsidók hoztak létre. Az is kétségtelen, hogy olyan országban, ahol a második világháború utáni olyan erős volt az antiszemitizmus, mint a hírhedt sztálini orvosperben emberek sorát meggyilkoló Szovjetunióban, ez aligha okozhatott komolyabb erkölcsi aggályokat.
Annál kevésbé, mert az a gondolkodás, amely az „orosz anyácskát” máig képtelen elválasztani a szovjet birodalmi bódulattól, nem csupán a hruscsovi, brezsnyevi, de valójában a sztálini hagymázos elképzeléseket követi a harmadik évezred elején, az európai uniós tagságra aspiráló Oroszországban. Hiszen a „nagy rablás” terve csak új formát kapott, amikor a műkincseket a „jóvátétel” részeként szállították el, mint láttuk, így is jogtalanul. Maga a terv már évekkel korábban megszületett Sztálin agyában. A diktátor már 1941-ben listát állíttatott össze azokról a műtárgyakról, amelyeket meg akart szerezni, hogy saját dicsőségét háborús trófeákkal, európai kulturális kincsekkel öregbítse. Ezen a listán szerepeltek például a Szépművészeti Múzeum reneszánsz festményei, de a Nemzeti Múzeumban őrzött Konsztantinosz Monomakhosz-korona is.
E lista összeállításán nem kisebb szakember működött közre, mint a kiváló művészettörténész, Lazarev. Az a gondolat viszont, hogy a németek által elpusztított szovjet kulturális javakért kárpótlásul Németország, Olaszország, Magyarország, Románia és Finnország múzeumaiból származó műkincseket kell a Szovjetunióba szállítani, az egyébként tehetséges festőművész, építész és történész, az 1871-ben Budapesten született Igor Emanuelovics Grabartól származik. Ő azt javasolta, hogy ne a németek nemzeti kincseit, hanem az egyetemes művészet legjelentősebb műveit vegyék fel az elszállítandó művek listájára, illetve olyanokat, amelyek az orosz nép történetével kapcsolatos kutatásokat szolgáltak volta. Az akkor már hetvenes éveiben járó Grabar (ahogyan éppen tíz évvel ezelőtt írta a Magyar Nemzetben Kiss Károly Hadizsákmány vagy jóvátétel című cikkében) arról álmodozott, hogy ha majd Itália földjére lép a Vörös Hadsereg, az elfoglalt Velence, Ravenna és Ferrara múzeumaiból mit is kellene elkonfiskálni.
Erről a híres-hírhedt szakemberről nevezték el azt az intézetet, amelynek története a világháború után évtizedekre összekapcsolódott az elrabolt kincsekével. Mielőtt azonban erre sor került volna, el kellett vinni azokat őrzési helyükről, s ebben az sem zavarta a Vörös Hadsereg különleges tiszti alakulatait, hogy 1944. december 28-án Magyarország kilépett a nácikkal kötött szövetségből, és hadat üzent Németországnak, 1945. január 20-án pedig megkötötte a fegyverszüneti egyezményt a Szovjetunióval.
A Vörös Hadsereg január 18-án foglalta el a főváros pesti részét. Az értékek hollétéről jól tájékozott szovjet tisztek teherautói másnap reggel érkeztek a József nádor térre, a Magyar Általános Jegybank, a mai Pénzügyminisztérium épülete elé, de megjelentek a műkincsgyűjtők a többi bankban is, és a páncélszekrényeket feltörve vittek mindent, amit találtak, a készpénztől a részvényeken át az ékszerekig, műkincsekig, amelyeket talán éppen abban a pillanatban indítottak útnak Moszkva felé, amikor ott aláírták a fegyverszüneti egyezményt.
Hadizsákmány vagy jóvátétel? Ez a kérdés a Magyarországról elrabolt műkincsekkel kapcsolatban érthető módon évtizedekig nem hangozhatott el, noha a szovjetek sokszorosan nagyobb pusztítást végeztek az akkor már szövetséges ország történeti és művészeti értékeiben, mint a németek. Banki feljegyzések azonban természetesen születtek, hiszen azok, akik túlélték a háborút, keresték értékeiket. Ezek azonban csak kivételes esetben kerültek ki a titkos páncélszekrényekből. Például akkor, amikor a Hatvany család a hatvanas években pert indított Németország ellen elhurcolt műkincseiért. Akkoriban, a Hatvany-üggyel kapcsolatban készült az az irat is (Mravik László talált rá a Németországgal szembeni követelések dokumentumai között), amely a Nyers Rezső tájékoztatására címet viselte, s amely betekintést engedett az elrabolt műkincsek történetébe, persze szigorúan csak a párt legmagasabb szintű vezetői számára. A Hatvany-ügyben például arról szerezhettek tudomást, hogy a gyűjtemény töredéke kerülhetett csak a németek kezébe, a művek nagy része a Szovjetunióban van. E tény abból a szempontból is izgalmas, hogy Budapesten a napokban hirdetett ítéletet első fokon a Fővárosi Bíróság abban a perben, amelyet a jogutód a magyar állam ellen indított néhány festmény, a többi között Courbet Birkózók című műve visszaadásáért. Ezek a művek azért jelentenek jogos állami tulajdont, mert tulajdonosukat disszidálásért vagyonelkobzásra ítélték. A közvetlenül a műalkotások elrablása után készült magyarországi iratok segítettek annak bizonyításában, hogy a Hatvany család kincseinek nagy része is a Szovjetunióba került, s a korabeli banki feljegyzések ma is sokat segítenének a kutatóknak, ha megtalálnák őket. A Nyers-feljegyzés készülte idején még megvoltak, nagy részük azonban mára eltűnt. A Pénzintézeti Központ, a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank átadta őket az Országos Levéltárnak, az azonban később közölte, hogy nála nincsenek. A rossz ügynek talán nemcsak Oroszországban, de itthon is lennének védelmezői? Vagy egyszerűen közönyről, tudatlanságról lenne szó? Az elrabolt műalkotásokról a Hatvany-ügy hetvenes évekbeli lezárulása után, egészen a rendszerváltozás éveiig nem esett szó. Akkor sem magyar, hanem orosz tudósok kezdtek beszélni a titkos raktárakban őrzött festményekről, szobrokról. A kilencvenes évek elején megnyíltak az oroszországi levéltárak, de a lengyel, német, román kutatókat csak évek múltán követték magyar kollégáik, akik segítőkészséget tapasztaltak vendéglátóik részéről.
Ha a műkincsrablás történetének első fejezetét a kitervelés és a végrehajtás, a másodikat a majd’ fél évszázados hallgatás jelenti, akkor a harmadik, máig tartó fejezet a halogatások változatos, a bevezetőben vázolt variációinak összessége. Megalakult ugyan a Magyar–Orosz Restitúciós Bizottság, amelynek magyar vagy orosz társelnöke időnként nyilatkozatot tesz, hogy kimozdulhat a holtpontról az ügy, miközben a nagy orosz múzeumok egyike-másika, például a Puskin Múzeum már anélkül szerepelteti kiállításain az elrabolt, kiemelkedő értékű műalkotásokat, hogy utalna azok eredetére. A halogatások taktikájának a része lehet az is, hogy még a mézesmadzagnak kinevezett sárospataki könyvtár ügyében sem sikerült dűlőre jutni több mint fél évtizeden át, noha nemcsak teljesen jogtalan volt elszállítása annak idején, de a zömmel protestáns teológiai témájú, latin betűs, XVII–XVIII. századi műből álló kollekció sem kulturális, sem művészei, sem pénzbeli értékével nem jelenthet különös vonzerőt bitorlói részére. Medgyessy Péter 2001-re, Görgey Gábor 2003-ra ígérte a könyvtár hazatértét, Kovács László 2003-ban azt mondta, „végre a megoldás reményében lehet tárgyalni” visszaadásáról, Viktor Jerofejev orosz kulturális miniszter 2004 decemberében „politikai jelentőségűnek” nevezte az ügyet, amivel megint csak újabb tárgyalásokat helyezett kilátásba. És amíg ezek a tárgyalások folynak, „természetesen” szó sem esik Greco, Renoir, Turner, Corot, Gericault, Goya, Renoir és mások remekműveiről, amelyeket a szerencsések ősszel Nyizsnij Novgorodban, az ősi orosz kultúra, a szláv kereszténység központjában láthatnak talán, de talán sohasem láthatjuk őket Budapesten, amelynek kulturális-művészeti életében, a kiemelkedően fontos magán- és közgyűjtemények részeként meghatározó értéket jelentettek. Talán éppen annak a jele lenne ez, hogy az identitását kereső Oroszország meghatározó politikai erői, értelmiségének hangadói számára ma is vonzóbb az a birodalmi szemlélet, amely a több tíz millió embert – nagy többségük orosz volt – legyilkoló Szovjetuniót, különösen annak sztálinista korszakát jellemezte, mint azok az utak, amelyek a keresztény múltat és jelent, az ősi orosz és az európai kultúrát kötik össze?
Mások is követelnek. Számos más ország is szeretne visszakapni műkincseket Oroszországtól. Az Itógi című lap szerint az Ermitázsban 173 238, az Állami Történelmi Múzeumban 7465, öszszesen 247 720 visszaadandó műalkotás van Oroszországban. Németország a brémai kollekciót szeretné visszakapni, a 362 grafika alkotói között ott van Dürer, Tiziano, Rembrandt, Degas. Ausztria perzsa, Görögország zsidó eredetű dokumentumokat kér, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia az Ermitázsban őrzött Goya- és Cézanne-képekért jelentkezett. Sok millió azoknak a műalkotásoknak is a száma, amelyeket a Szovjetunió saját állampolgáraitól vett el 1917 után, ezek leszármazottai közül sokan külföldön élnek, bármely műalkotás visszaadása lavinát indíthat el tehát.
A becsült érték 250 milliárd forint. A Szovjetunióba hurcolt magyarországi műkincsek szinte mindegyikét a zsidótörvények hatására, illetve a bombázások miatt helyezték el kevés kivételtől eltekintve zsidó tulajdonosaik banki letétként budapesti pénzintézetekben. A magyar műkincs 151 darabja Moszkvában került a 49. szovjet hadsereghez, amely a saját katonai körzetéhez tartozó gorkiji (Nyizsnij Novgorod) múzeumnak adományozta őket. 1996-ban kiállítást rendeztek belőlük, abból az alkalomból, hogy harminchét mű restaurálás után visszatért a Moszkva melletti Grabar Intézetből. A legértékesebb festmények egy része a kilencvenes években a Puskin Múzeumba került restaurálásra, de nem adták vissza őket, s több az ottani állandó kiállításon szerepel (Degas, Manet, Corot, Tintoretto művei, mind a Hatvany-gyűjtemény darabjai). Vannak az anyagban Turner-, Gericault-művek is, az egyik legértékesebb alkotás, Goya Karnevál című festménye a Herzog-gyűjteményből több mint hatmilliárd forintot ér. A magyar restitúciós kutatócsoport néhány évvel ezelőtt több mint 250 milliárd forintra becsülte a Magyarországról elrabolt százezer műtárgy értékét.
