Eljő a tavasz

Más szemmel nézik maguk körül a világot az idősebb emberek, mint a fiatalabb nemzedék tagjai. És másképpen élik meg a változásokat is. Az alkonynak más a színe, mint a délnek vagy a reggelnek. Szörnyű az a tudat, hogy az alkony után az éjszaka jön lopakodva, nesztelen.
Az idős ember már nem évtizedekre tervez, hanem sokszor csak évekre, hetekre. A létbe is bele lehet fáradni. De azért ugyanolyan örömmel várjuk az ünnepeket, mint gyermekkorunkban.
A gyönyörűséges Városligetet én csak meglett koromban ismertem meg, amikor a közelébe költöztünk. Aztán úgy megszerettem, hogy naponta meglátogattam, amíg erőm engedte. Most már hosszabb ideje szobafogságra ítélt a betegség, csak vágyakozva gondolok kanyargós útjaira és öreg padjaira. Ezért igazi meglepetésként ért Attila barátom múltkori ajánlata, hogy látogassuk meg magányában. Vállalta, hogy tolókocsin bebarangolja velem, nézzem meg, hogy néz ki ilyenkor. „Ha holnap jó idő lesz, és előbújik a nap, nekivágunk!” – ígérte.
Életemben sokszor készültem nagy, izgalmas utazásokra, hivatalos voltam fényes ünnepségekre is, de olyan izgalommal, mint erre a kirándulásra, soha nem készültem. Jaj, csak süssön ki a nap, hallgattam az időjárás-jelentést, milyen hőmérsékletet jósolnak, előkerestem a sálamat, a kesztyűmet, a melegebb sapkát.
Aztán nekivágtunk a bágyadt, még télies napsütésben. A fák dermedten álltak, mintha rajtam csodálkoznának, aki valaha hetykén ballagott erre, fütyörészve, s most meg csak tolják, mint egy magatehetetlen gyereket. Nem lehet ez valami tévedés?
Nem. Sajnos: valóság. Félig hunyt szemmel fürkészem a csendbe dermedt ligetet. Merre járhatnak most a fürge lábú, hangos fiatalok, akik valaha itt rúgták a labdát? Hol kujtorog az az öreg úr, aki pórázon sétáltatta mindennap a tacskóját? Hol jár a piros pulóveres barna leányzó, aki minden délben itt várta kedvesét az egyik padon, mert az kiszaladt hozzá ebédidő alatt, hogy végigsimítsa a kezét, és lopva talán egy csókot is váltson vele?
Emlékszem, süldő lány korában még az unokám is kikísért a ligetbe délelőttönként. Ült mellettem szőke haját lobogtatva a padon, és türelmesen hallgatta a mesémet. Aztán ahogy kamasz lánnyá serdült, egyre türelmetlenebbé vált, gyakran kapta maga elé a karóráját. Aztán ott is hagyott. „Nagyapa, nekem most el kell mennem, sürgős dolgom van!” Értem. A lányoknak ilyenkor mindig sürgős dolguk akad. Hosszan nézek tűnő alakja után. Mintha a nyár futna lobogó szőke hajával. Visszajön még?
És hányszor vártam, istenem, azon a régi, kopott padon a fiamat, aki ha nem talált otthon, mindig kijött utánam ide, hogy elmondja csodálatos élményeit a muzsikáról, mert a világot járta zongoristaként. Ült mellettem, mesélt rekkenő afrikai nyarakról és hűvös fjordokról. Mindig hozott valami apró ajándékot is. Használati tárgyakat, olykor egy-egy pulóvert, izgalmas mintázatú nyakkendőt. Távoli óceánok zúgását véltem hallani a hangjában. És a fiú szeretetét. Hunyt szemmel hallgattam, ez volt fülemnek a legszebb muzsika.
Milyen kopár, magányos és csalódott ilyenkor a liget. Attila barátom kisegít a tolókocsiból, és leültet egy padra, amelynek támláján hemzseg a sok bevésés. Leánynevek. Jelek. Nekem is itt kellene hagynom az utókornak egy jelet. Üzenetet. Egy nagy M betűt vésni a támlájába, egy leány nevét. Érdemes? Mária! A feleségem.
Attila megérinti a vállamat. Feltekintek. A szemem káprázik talán? Nem. A valóságot látom. Egy ősz hajú asszony közeledik botjára támaszkodva. A feleségem kijött utánam a Városligetbe. Valaha sokat jártunk itt kettesben.
Leül mellém a padra, és kezét lágyan a kezemre simítja.
„Kijöttem…” – mondja suttogva, aztán felmutat az öreg platán fölénk nyúló ágára: „Nézd, már duzzadnak a rügyek.”
Odakapom a szemem. Igen, értem az üzenetet. Zöld ruhájában ujjongva érkezik a tavasz. Illatos szél ölelgeti majd a fákat. Mintha megfiatalodtam volna. Ráhajolok a kezére és megcsókolom. Mert a tavasz újra eljő.
Én hiszek benne.